Vannak kis Hazánkban olyan zenekarok, akik nem nagyon tartoznak semmilyen slepphez sem, esetleg csak alkalmi társulásként koncerteznek. Csinálják a maguk dolgát és kész. Mellesleg oda is basznak a zenei állóvíznek. Burning Full Throttle, Alone In The Moon, Band In The Pit, stb (Van még egy-pár)...No meg a Barbears.

 A Barbears az a zenekar nekem, akik megbízhatóan hozzák a magas színvonalat. Ugye kivált az énekesük és helyére találtak egy fiatal srácot. Blanár Leventét, aki már megmutatta a tudását a Let The Cigar Die zenekar vokalistájaként. Nem csak a koncerteken tud brillírozni a srác, hanem ezen a lemezen se tud nagyon rontani. Ráadásul itt is gitározik, ezért még vaskosabb lett a hangzás.

 Az Enter The Bear egy nagyon erős album, félig-meddig követi a Doombar EP vonalát, de már érezni a változás szelét. Ebből a szélből nagy vihar kerekedhet, tehát aki fél a vihartól, az most szedelődzködjön és menjen haza.

 Nagyon erős és kemény dalokkal kezd a lemez és éppen ezért jól jönnek az olyan szösszenetek, mint a Grasshopper, vagy a Dear Hami. Kicsit levegőhöz juttatják a hallgatót a Lake Of Doom Sludge-os zúzása, a Vagabond Doomolása, vagy a So It Goes ultra súlyos komplexitása mellett. A kezdő dal "meg csak" azt mutatja meg, hogy itt vannak és letépik a medvék a fejed, ha nem figyelsz oda. 

A lemez második fele ígéri a változást. A God Damn Lord Olyan kemény, mint az alaszkai döglött kutya lába. Ilyet még nem nagyon hallottam a Barbearstól. Aztán csavarnak a dolgon a srácok és bedobják az Inner Space Intervals dalt és nem hiszel a fülednek. Lebegős, elszállós, már majdnem psychadéliás, bár a végére azért bekeményítenek,csak hogy ne nyugodjon meg a pici lelked. Ez a személyes kedvencem. Szépen felépített dalocska. A La Muerte Peluda sem egy megszokott dolog a medvéktől. Igazi buli zene, óriási groove-okkal. A Dread pedig keretbe foglalja az egészet. Én itt hallok némi Stone Temple Pilot szerű sötét borultságot is.

 Még utoljára annyit jegyeznék meg, hogy Levente hangja akkor érvényesül igazából, amikor tisztán énekel és nem repeszt. Pedig repeszteni is tud. Egy igazi repesztő gép.  Barbears Bandcamp.

AMEN!

Már egy hónapja nem került ki semmi a blogra, pedig nem nagyon állt szándékomban nyári szünetet tartani. Így alakult. Időközben volt egy Truckfighters koncert és megjelent az új Barbears lemez is, meg aztán itt van az Alone In The Moon első lemeze is a Collection of Great Generational Anthems.  

 Igazság szerint már régóta írnom kellett volna róla, de elég ambivalens módon reagáltam rá. Gondolom ez jó hír a zenekarnak, mivel szerintem pont arra szánták, hogy elgondolkozzon az ember a dalokon. 

 A versekhez való viszonyom tükröződött ebben az albumban. Egy vers akkor jó és izgalmas, ha egyszerre érzed, mit szeretne mondani a költő és a saját érzéseidre is ki tudod vetíteni, azonosulni tudsz vele. Na pont ilyen ez az album is. 

Nagyon sok meló fekszik benne és ez érezhető is, mind a hangzás terén, mind az összkép terén. Nincs sok stoner benne, legalábbis szerintem, viszont annál több grunge, de a szigorúbb fajtából. Azt a fajta szórakoztatást nyújtja, ami inkább gondolkozásra késztet. Nagyon őszinte és igaz. Nem biztos, hogy számodra is igaz, de számukra mindenképp és ez a lemez erőssége. Nem mondom, hogy könnyen hallgattam, de mindig örömmel, mert újra éreztem azt a fajta őszinte hozzáállást, ami régen a punkokra volt jellemző. Nem érdekelte őket, hogy kit bántanak meg, vagy hogy kinek mi a véleménye róla, egyszerűen csak nyomták és nyomták. 

 Aki szereti az őszinte és nyers rockzenét, annak kötelező a bandcamp!

 AMEN!

A blogot anno azért indítottuk el Ricoval, mert meg szerettük volna mutatni valakinek, milyen zenét hallgatunk, melyik tetszik és miért. Ez nem mostanában volt. Azóta melegebbek lettek a nappalok és szárazabbak az éjszakák. Mindent meghallgattunk, ami jött. Itt kötöttünk szorosabb kapcsolatot a Monster Magnettel és a Hellacopters-szel. Nem mintha nem hallottuk volna azelőtt őket, de akkoriban az éjsuzakai bulizásról meg a nappali józanodásokról szólt a történet és ehhez kitűnően illett mindkét zenekar zenéje.

 Amikor a Space Probe Taurus muzsikáját hallgatom pont ez az időszak köszön vissza. Nem nosztalgia, inkább valami olyasmi, hogy valami varázsban volt részünk. Jó volt az idő és a tér konstellációja. Visszahallom a féktelen csajozós, zöldes ködben lebegő éjszakák rekedtes ordibálását ugyanúgy, mint a hajnalok bágyadt, fejfájós homályát. Amikor elérkezel addig a pontig, amikor már nem bírsz több sört inni, mert már a pórusaidon is az folyik, viszont még csak részeg sem vagy, az egy furcsa érzés, két világ közti lebegés. Amikor azért kelsz fel, mert a csaj dolgozni megy és nem maradhatsz egy idegen lakásban és csak sejted azt is, mi történt az éjjel és hol lehetsz most. 

 Hát ezeket juttatja eszembe a Space Probe Taurus új lemeze a Mondo Satan. Bandcamp.

 AMEN!

János nagypapáról dalt írni, nem is olyan furcsa, főleg, ha gyermek zenekartól várjuk. János nagypapáról írni viszont több, mint fura egy olyan zenekar részéről, akik a naggyon sötét zene mellett tették le a voksukat. Na jó, ha ez egy kezdő band, akkor is minimum megmosolyogtatna, de nem basszus, ez egy supergroup. 

 A Goatsnake János nagypapáról olyan dalt ír, hogy bekakáltok. Szinte magam előtt látom az öreget, amint a mocsár közepén tákolt faház verandáján ücsörög egy hintaszékben. Kertészfarmer, kockás ing, szalmakalap, lukas bakancs, kezében töltött puska, amivel nyulakra és minden másra lövöldözik, aki felbukkan előtte. 

 Gyakorlatilag a Goatsnake egy blues zenekar. Egy sötét blues zenekar, akik a Mississippi mocsaras redneck hangulatát hozza el a mi kis 4x4-es szobánkba. A gitárhangzás annyira zsíros, mint valami ezeréves tűzhely, amit soha nem sikáltak le egy kínai kifőzde hátsó zugában. Az énekes pedig tökéletes keveréke Matt Pike-nak és Danzignek. 

 Néha a korai Celtic Frost úszik be a képbe, de nem, zavaróan, csak mint hasonlatosság. A Black Age Blues egy kiváló album lett, főleg annak, aki szereti a mély, borult zenéket, aminek az alapja a blues. Hallgassátok a Bandcampen, vagy kérjetek, mert ki kér kap.

AMEN!

A név válásoknak általában nem csak grafológiai okai vannak, ennek ékes bizonyítéka a Reda. Korábban már szerepeltek nálunk ITT, meg ITT, igaz akkor még Red Alertként. 

 Aki nem ismerné még őket annak előbb tudnia kell, hogy amint a címből következtetni lehet, a dalok magyar szöveggel vannak ellátva. Na jó, nem mindegyik, mert van két instru, plusz egy angol nyelvű is. Ritkaság kis hazánkban, hogy magyar nyelvű szövegek szülessenek egy ízig vérig angolszász zenére. Vannak azért kivételek, jók is és rosszak is, de nem ez a jellemző manapság. Mindenki angolul nyomja, hiszen a zenehallgatók többsége ehhez van hozzászokva és hát be kel vallani, nagyon nehéz nagyon jó magyar nyelvű sztorit pöccinteni a zene alá.

 Egy szinttel feljebb ugrott a zenekar. Mint amikor felnőtté válik a gyerek, vagy mint a jó bor, az idő csak javítani tud rajta. Súlya lett az egész produktumnak. Már nem tudunk elmenni mellette csakúgy, oda kell figyelni rá, mert tényezővé váltak a magyar zenei piacon. Még mindig azt a fajta mocskos rock zenét játszák, mint régen, de már jóval komolyabban. Nekem a Sex Action, Southern Special közti különbség jut eszembe. Míg régen a Red Alert a Sex Action méltó adaptációját (Sőt, egy kicsit több is volt.) láttam, addig most a Reda a Sutterek világát nyújtja a hallgatónak. Az Égig Ér, a R.E.D. és a + - a legjobb példa erre. Igen, a végére hagyják a mondanivalót, míg az album eleje a mulatozásé. 

A Reda elindult a felnőtté válás rögös útján. Ez jó és követendő példa mindazon zenészek számára, akik csak azért nem akarnak magyar nyelvű dalokat írni, mert vagy "nem tudnak", vagy mert "ciki". Egyrészt nem ciki, másrészt meg lehet nagyon jó és ötletes dalszövegeket is kreálni. Egy kis odafigyelés és rengeteg munka, de meghozza a gyümölcsét; ha nem hiszed, akkor hallgasd meg a Reda Ingyen élet albumát. Face, BandCamp.

AMEN!