Még a múlt hét előtt megkaptam a Hot Beaver bemutatkozó anyagát, négy kis dalocskát. Hallgattam, nem is egyszer, aztán volt egy-két lemezmegjelenés, amit már régóta vártam. Csak, hogy néhányat említsek: Faith No More, Atomic Bitchwax, Band Of Spice, Gorilla Monsoon, Monolord stb. Voltak meglepetések, főleg negatív irányúak és voltak olyanok is, akik hozták a színvonalat, de valahogy a Hot Beaver mindig vissza-vissza tért a lejátszómba.

A Green Machine után is van élet és ezt mi sem biznyítja jobban, mint hogy a két húrnyűvő Ifj. Kocsándi Mike és Sexy Gaby (Bocsánat Gábor, de nem tudtam ezt kihagyni.) oldalán ott virít az Apey dobgépe Makai Laci, plusz egy jó torok, akinek a gazdája Lőcsei Bence. Izgalmas formáció és izgalmas produktum. Nem tudom, hogy gondolják a srácok, lesz-e folytatás, de remélem igen.

Négy szám csupán, de úgy gondolom, hogy egyrészt bemutatkozásnak, mézes madzagnak ennyi elég. Másrészt a rohanó világunkban, amikor percenként bukkannak fel eléd a zenekarok, az internetnek hála, erre a négy dalra még tudsz időt szánni, aztán eldöntheted, megérte-e, vagy sem. Jelen esetben igen.

Az EP nagyon jó, jól is szól, hála Lukács Petának, no meg a többieknek, de szerintem és ez most csak a magán véleményem: van egy két pillanat, amikor nem kerek a dolog. Nem is tudom, A szólók alatt hiányérzetem van, de nem tudom megfogalmazni, mi hiányzik, hiszen minden a helyén van. Mindegy is, ez legyen az én gondom.

  Alapvetően a zene sztóner, igazán stoner. Az ének azonban nem az,és pont ez az, ami kell Itthonra. Flegma, ahol kell. Erőteljes, ahol kell. Dallamos, ahol kell. A négy dal közül a leggyengébb (Static Matter) is legfeljebb csak baromi jó. Mindezt azért mondom, mert ha csak ezt az egy dalt hallanánk, akkor is felkapnánk a fejünket. Van itt egy Cellophane is, ami igazi becsavarodott, füstös zetor alapú mezőgazdasági nóta, van itt egy Feed The Machine, ami pedig egy seggrázós, ökölrázós, szőrös tökű stoner ganaj. Amire pedig haragudni kell, az nem más, mint a High Society. Olyan refrénnel van megáldva a szerencsétlen, hogy beleég az agyadba és munka helyett is ez  jár benne. Dúdolod, fütyülöd, élvezed. Zavaró lehet, hogy még az ágyban is veled marad. Kiírthatatlan. Ez már nagyon kellet. Ilyenkor mindig érzem, hogy van miért. 

 A Hot Beaver egy tisztességes produktumot taknyolt ide elénk és csak reménykedhetünk, hogy nemsokára jönn az újabb genyószívódisztroj tőlük, mert bajok lesznek. Fenekelés lesz! BANDACAMPA

 AMEN!

 Ritkán tudok elszabadulni koncertekre, lévén vidéki vagyok. Na nem nagyon, mert írni, olvasni tudok és már nem félek a metrón. Azonban azt mondtam, ha ott rohad is az egész kert a ganajban, akkor is elmegyek erre a lemezbemutató koncertere. Egyrészt, mert a Let The Cigar Die-t látni élőben mindig is élmény. Másodsorban a Vendetta Inc. a mai metal színtéren kiemelkedően jól játsza azt a fajta Thrash beütésű, sludge ízű Metalt, amit manapság a gomba módra elszaporodó zenekarocskák tucattá és semmit mondóvá degradáltak. Harmadszorra, a BFT a barátom. (Ezt most elintéztem, ha rosszat írok, azt mondják, viccelődök, ha jót, akkor részrehajló vagyok.)

 Amikor leértünk, mindenki ott volt, a közönséget kivéve. Javában folyt a beállás és nem csak a színpadon. Ellézengtünk a koncert teremben, kis csoportokba verődve beszélgettünk. Klubhangulat volt. Nem nagyon volt ismeretlen arc. 

Aztán elkezdődött az egész hacacáré. Let The Cigar Die. Mint minden koncert, függetlenül attól, hogy kicsi, vagy nagyobb, ez is szar hangzással kezdődött, majd folyamatosan kitisztult minden. Az első dal végére már az ismerős agykitépő megszólalással játszottak. Zene volt, mindenféle korlát nélkül. Mindig is csodálkoztam, hogy abból a kis gyerekből (Levente), hogy tudnak ilyen hangok előtörni. A basszusgitáros (Dávid) pedig igazi Showman, bár most nem nagyon villogott, de zeneileg topon volt. Zoli pedig hiba nélkül kezelte a gitárt, a dobossal egyetemben. Élvezték a zenélést, a közönség hiánya ellenére is. Lerobbantották a fejünket. 

Rövidebb beállást követően a Vendetta Inc. volt a soros. Ha a LTCD lerobbantotta a fejünket, akkor a Vendettáék minimum atomrobbantottak. A Norbi úgy püfölte a dobokat, mintha az élete múlt volna rajta. Az elején baromira hiányoltam még egy gitárost. Kicsit vékonyka volt az egész, de aztán Nimród és Barna annyira együtt játszottak, hogy ez az érzésem hamar el is múlt. A szólók alatt sem volt hiányérzetem. Matyi viszont kissé egysíkúan énekelt, kiabált, amit ellensúlyozott a karizmatikussága. Jó frontember, de most a hangja nem fogott meg. 

A szünetben arról beszélgettünk Stinkerrel a BFT gitárosával, hogy ezek után milyen nehéz dolguk lesz, mert amit ez a két banda művelt, azt nehéz felülmúlni. Aztán elkezdtek ők is zenélni. A mexikós dallal kezdtek, ami lemezbemutató ide, lemezbemutató oda, ez régebbi szerzemény volt. Talán azért választották ezt kezdésnek, hogy aki kint volt az ivóban az beérjen még az új dalokra. A hangzás it is szar volt az elején, de a második dalnál már minden a helyére került. Érdekes, hogy ami a lemezen abszólút stoner, az itt magas szintű hard rocknak jött le. A rutin vitte őket. Amitől tartottunk, az nem jött be. A LTCD és a Vendetta INC. után ők se kullogtak, hanem nagyon is odarittyentettek. Stinker együtt élt a közönséggel, Csabi szerény volt és szelíd. Hehe. Killer Miller pedig ledobolta a csillagokat az égről. András pedig túlordibálta a zenét. Ez volt az egyetlen hiba, amin lehet javítani, illetve a rutin majd úgy is megoldja ezt is. Ennek ellenére úgy láttam, hogy beérett a munka gyümölcse, megérte robotolni. Végre Magyarországnak van újra egy olyan zenekara, aki magas szinten és örömmel zenél, akik még külhoni mulatságokon is az est fénypontjai lehetnének.

 Mind a három zenekar "külföldi" mércével mérve is kiváló koncertet nyújtott. Nem is értem, mi a szarért szenvednek itthon egy-két lézengő előtt. Na jó értem én, fontos nekik a magyar közönség, nekem is fontos lenne, ha lenne közönség, de a fiatalok nagy része még mindig inkább elmegy Ossian koncertre, minthogy értelmes, hallgatható és színvonalas zenét hallgasson. De ez már más tészta. Az a maroknyi lelkes hallgató megérdemli, hogy itthon is primőr árut kapjon, és ezen a koncerten azt is kapott, ráadásul rálátása nyílt, hogy ez az underground közösség mennyire családias és összetartó. Örülök, hogy néha-néha odacsapódhatok közéjük.

 AMEN!

Szeretem a sört. Nyáron főleg, de inkább csak pohárból. Amikor kicsapódik a hideg pohár falán a pára és elkezd gyöngyöződni, a hab pedig jó ujjnyi vastagon keményen remeg a mézszínű folyadék tetején, az valami csodálatos látvány. Hát még, amikor belekortyolsz és az a kellemes kesernyés zamat végig vonul az egész nyelőcsöveden....

 Az új Lumberjack Commando pont ilyen. Pohárnyi, mivel a The Heritage négy dalból áll. Ez nagyon jó, üdítő. Nem tudom, mi lett volna, ha ebből a fajta zenéből készítettek volna a fiúk egy 12 számos nagylemezt. Ne is gondolkozzunk ezen, mert iit most ez a négy dal elég. Pont annyi, amennyi kell. 

 Főként Southern Rock szól a lemezen, de érezni azért itt mást is. Többet, mint amit egy hasonló zenekar produkálna. Iszonyat nagy groove-ok és dallamok vannak beleillesztve a nótákba, ráadásul remekül szólnak. 

 Az első három dal maga az arany sárga folyadék, a folyékony kenyér, a nedű. Az utolsó, a Red Code viszont a hab, ami kemény és nélküle nem esne jól semmilyen sör. Erről a dalról csak jókat lehet írni, mondani. Szerintem a Lumberjack Commando a Red Code-dal megírta a DAL-t, ami minden zenekar életében kétszer, háromszor jön el. Egy nagy köszönet ezért a nagykanizsai srácoknak.

Van azért itt más is, ami miatt egy hatalmas nagy piros pont jár nekik. Nem is tudom, hol kezdjem. Vannak zenekarok, akik még el se kezdtek igazából dalt írni, esetleg még a hangszereket se tudják hogy kell megfogni, mégis azt hiszik, hogy ők Black Sabbath ikertestvére. Ennek megfelelően állnak hozzá a zenei közeghez. Kezdve attól, hogy egy nyamvadt levelet nem tudnak megírni, az alázat teljes hiányáig. 

 Rengeteg levelet kap a blog, vele együtt a facebook oldal is. Nem csak magyar zenekaroktól, sőt inkább tengerentúlról, de szinte mindegyiknél érezni, a zene iránti alázatot. A zene számukra létkérdés, akár egy kis klubban játszanak, akár egy nagyobb csarnokban. Nem akarom pellengérre állítani a magyar zenekarokat/zenészeket, de néha olyan leveleket kapok, hogy legszívesebben ....

 A Lumberjack Commando nem ezt a stílust képviseli. Legalábbis a hozzáállásukat elnézve. Itt csak zene van, semmi sallang. Kevés ilyen zenekar van Magyarországon (Stoneblade, Spacedust, BFT, ne haragudjon meg aki kimaradt) és lehet nem fognak arénákat megtölteni, de őszinték és manapság ez sokkal fontosabb, mint bármikor máskor. Bandcamp

 AMEN

Vannak olyanok, akiknek igen is számít, hogy valamivel milyen az első találkozás, milyen a felszín. Vagy azért mert nem ért hozzá, vagy azért mert annyira ért hozzá. Én szerintem valahol a kettő között vagyok, és éppen ezért hallgattam meg négy bandát, hogy mégis a borítójuk mögött mi lapul.

Nem tudom kik ezek, amúgy mit csinálnak, de nem is ez az érdekes. Hanem az, hogy meg lehet őket hallgatni, akár többször is. Viszont az is igaz, hogy négy kell belőlük, hogy egy poszt összejöjjön olyankor, amikor Nico viszi hátán a blogot, mert egy kicsit hiányt szenvedünk a szavakban.

A Soul Racer és a Plainride volt az első kettő, amiket végighallgattam, és heves bólogatásba is törtem ki néha. Nagyjából egy hullámhossz a kettő, jöhet belőle még egy kör végső konklúzióval. De tudjátok mit, lehet egy harmadik is.

A harmadik versenyző bátor névválasztással egyszerűen csak úgy létezik, hogy Your Mother On LSD. Ez egy élő felvétel kicsit a garázsból, de néhány hang valahonnan a Betelgeuse mellől. Kicsit megosztó lesz, de legalább előre szóltam.

Az utolsó a The Kettle, ami egy kicsit ismerősebb volt nekem, legalábbis biztos voltak ilyen utazásaim a múltban. Ha nappal nem is, de álmodtam hasonlókat. A hangokat nagyon helyre rakták, igen, ezért is érdemes volt belépni a blogra.

Hallelujah! Megérkezett, itt van. Ez az album a BFT-től úgy hiányzott már, mint a tavasz most. Először digitális formában kaptam meg. Leesett az állam. Nemrég megkaptam fizikálisan is CD-n, amiért egy nagy dankesör. Most is leesett az állam. Egyébként a bolondok napján fog megjelenni. Hehe.

 A Traveler nagyon egységesen szól. Nem tiszta, mint egy sebészeti műtő, inkább egy rohadt éjszakai bár tisztaságú, ami a 66-os út szélén áll. Ez így van rendjén. Végre valami, ami az ami; kibaszott rakenró anyag. Bele tudna bárki kötni, aki akar, mert az ének egy kicsit hátul van, a gitárok kicsit nyersek és halkak stb. Aki viszont a zenéért, mint kikapcsolódásért szeretne meghallgatni egy olyan albumot, ami nem hazudik, annak a Traveler lehet a megoldás. 

A dalok közül egy-kettővel már találkozhattunk a koncerteken, de itt azért átértékelődnek ezek is. A legtöbb a 2013-as No Man's Land útját követi, azonban egy ligával feljebb. Beért a gyümölcs. Sokkal merészebbek lettek, mernek egy kicsit belenyúlni az ismeretlenbe. Nem stílusváltásról van szó, egyszerűen csak arról, hogy megújult a hangzás és egy két dal erejéig kitekintenek az ablakon. Nem kimásznak, csak kitekintenek, ilyen a Big Boobs and Booze, ahol érzek némi Glam Rock behatást, vagy a címadó Traveler, ami a lemez relax dala.

 A kettős vokál most még nagyobb teret kapott, András bőgője ropog, morog, Stinker gitárjátéka olyan stabil , mint egy monolit, na meg persze a riffjei is. A dobost mindig kihagyja az ember. Killer Miller dobjátékát azért hagyja ki az ember, mert egyszerűen természetes, mint ahogy a levegőt veszed. Nem több, nem kevesebb, mint ami ide kell, de ott van. Nincs melléütés, nyavajgás. Lazaság van, de a pontosság legkissebb megkérdőjelezése nélkül. Mondhatnám, hogy figyelni kell a dobra, de az már rég rossz. Az a frankó, ha nem kell a dobra figyelni, mert az van, lehet rá számítani. Itt lehet, az biztos. 

 Nyugati mércével mérve is - ami szerintem hülyeség - 2015 legjobb albumai közt van a helye. Minden apró hibájával együtt is tökéletes. A traveler pedig a legjobb daluk, amit pályafutásuk során megírtak, pedig azért nem egy szerzeményük vaddisznó. Április 04-én lemezbemutató a Rocktogonban. Mars! Blogspot. Facebook.

AMEN!