A portlandi bandát már egyszer feltettem a facebook oldalra, de megérdemlik, hogy a blogon is kapjanak pár sort.

A zene alapjában véve lassú, maximum középtempós. Már-már blues, de addig azért nem mennek el a srácok, inkább hömpölyög, mint valami kib..ott Mississippi. Ráadásul a hangzás is olyan vastag, mint valami néger pornósztár nemesebbik szerve. Bár amíg ez kevésbé élvezhető, addig a zene fergeteges. Az énektémák némi folkos beütést is kapnak néha.

 Nagyon sokszor az Earth jut róla az eszembe, annak ellenére, hogy nincs sok köze egymáshoz a két zenekarnak, valószínűleg az egyszer-kétszer odarakott monoton témák miatt. Ha más lenne a hangszerelés és az énekhang, akkor a Marching Suns egyike lehetne a legnagyobb Doom zenekaroknak, így azonban félő, hogy egy meg nem értett zenekarrá válik, pedig hatalmasak a témák. Sokan azonban nem nézik jó szemmel, hogy így keverednek a stílusok. Drone-os monotónia, igaz, csak néha, de akkor is jelentkezik. Bllues-os pesszimizmus, folkos ének, doomos alaptémák, stoneres hangzás világ.

 Alapvetően nekem nagyon tetszik, tegyél velük egy próbát, lehet rájuk kattansz. Bandcamp, Face.

AMEN!

Az Experimentalista Rockzene Ukrán Képviselői. Most milyen legyen egy Stoned Jesus lemez? Olyan, ami 100%-ban senkinek sem fog megfelelni, talán még maguknak a zenészeknek sem. Ettől jó! Ettől lesznek nagyon jók!

 Most gondolj bele, hogy az album első két dala Punkosan húz, mint valami spéci utcai robogó. A Here Come The Robots, ami a Foo Fighters nyegleségét hordozza, Wound ami már jóval rockosabb tétel; alig több, három perc. Iszonyat életigenlés sugárzik ebből a két dalból, de csak azért, hogy az utánuk jövő Rituals Of The Sun drámaiságát el tudd viselni, pláne az utolsó perceit. Az nagyon kemény. Vagy szar. Az utolsó 3 percet simán levághatták volna, de nem és ettől lesznek ők a Stoned Jesus!

 Aztán csavarnak egyet és előjönnek egy Hendrix témára megírt alternatív rockzenével. A végére Monster Magnetes lezárással. Innentől viszont elszabadul a szonikus pokol, Egy kilenc perces experimentális (sajnos nincs jobb szavam erre) hang és dallam orgia. A 15 perces Black Church pedig elég furcsán zárja a korongot. Hiány érzetet vált ki. Nincs megnyugvás. Valami mást kíván a fül, de nem ezt. Az első tíz perc militáns valósága és az utolsó öt perc szomorkás, de nagyon is élvezhető lebegtetése közti különbség már akkora, hogy elsőre nem is lehet mit kezdeni vele. BANDCAMP

Olyan a borító, mint az album. A komoly kaszás, akinek rózsaszínes vibráló háttér előtt kell állnia, ráadásul még a kasza éle is hullámos. Hát nem is tudom, sírjak, vagy nevessek. Azért sírok, mert rengeteg mással is meg lehetett volna tölteni szerintem az oda nem illő részeket. Ezektől úgy tűnik, mintha kapkodtak volna és a "Mi a faszt rakjunk még ide, hiányzik 15 perc, hogy rendes nagylemez legyen. Ez Jó? Jó! akkor gyorsan rakjuk bele." nézőpontot választották volna. Nevetek, mert mindezzel együtt egy nagyon jó és korrekt albumot raktak le az asztalra.

AMEN!