Igaz nem idei kiadvány, hanem tavalyi a Devil Down, de most, hogy beteg lettem jutott időm a meghallgatására. A TG-vel mindig is úgy voltam, hogy nem hétköznapi módon közelítik meg a southern muzsikát, pont ezért is érdemelnének nagyobb figyelmet. 

 Méltó módon folytatják ott, ahol az Alabama Thunderpussy abbahagyta. Némileg nagyobb teret engedve a hangulatoknak, a vokált picit háttérbe szorítva. Itt ez most azért nem gond, mert a zenei témák olyan jól megkomponáltak, hogy önmagukban is megállnak. Sokszor lehet hallani torzítómentes gitárjátékot, max visszhang van rajta, ami nagyon feldobja és szellőssé teszi azt a tömény mocskot és iszapot amit néha előbányásznak valahonnan a srácok. Az egész lemeznek van egy furcsa, sötét aurája, amit még a vidámabbnak hallatszó gitárcsilingelések is csak mélyíteni tudnak. 

 A Devil Down nem egy szerethető lemez, ha csak szőr mentén hallgatsz bele. Tény, hogy a mai világban nincs arra időnk, hogy többszöri esélyeket adjunk egy lemeznek, főleg úgy, hogy ennél az albumnál ráadásul nem mindegy milyen hangulatodban hallgatod meg, de ha jó a konstelláció és van némi időd is rá, akkor nagyot fog dörreni. Talán utólag beteszed a tavalyi "év albumai" top 10 listádba is. 

 Talán a hangulata miatt, talán a nagyívűsége miatt, de el tudnám képzelni filmzenének. Egyfajta Road Movie alá, amint keresztűl-kasul bejárjuk az arizónai sivatagot. Motorral, autóval, gyalog, mindegy mivel. Bandcamp. Face

AMEN!

 Nem tudom, mit jelenthet, a lemez címe, de a gugli fordítása szerint izlandiul "várható"-t. Nem is tudom, szerintem nem, de nem baj, induljunk ki ebből. De mi az ördög várható? Pont az? A "várható" azt jelenti - ráadásul, ha a Monolord mondja - hogy ez még csak az előzménye valaminek. Pont mikor látod a bozót tűz füstjét, de magát a tűzet még nem és tudod, ha nem futsz el, akkor a füst csinál ki és,ha az elöl megmenekülsz, akkor maga a tűz fog elevenen megsütni.

A Monolord új anyaga már nem a füst, hanem maga az izzó pokol tüze. Bár inkább jege, merthogy semmi melegség nincs ebben a rideg kreatúrában. Az Empress Rising már szerepelt nálunk és bevallom kicsit féltem, hogy beleesnek abba a csapdába, amibe oly sokan. Önmagukat ismétlik. Hát Nem. Csavartak még egyet a dolgon és megfogalmazták a SEMMIT. Ez az a fajta SEMMI, ami aztán a világvégénél is rosszabb; a haldokló, magányos lelkek is inkább trópusi üdülésnek minősülnek. Megmutatják a zenén keresztül, milyen az, amikor nincs biztos pont, mert nincs mihez viszonyítani. Azt is lehetne mondani, hogy az űr kietlen és csendes magányossága, de már az is valami, ez pedig még az se. A Cosmic Silence a legrövidebb és legfurcsább dal az albumon, a reneszánszosan megszólaló gitárokkal és a nem létező dobbal, ami mégis ott lüktet a dobhártyán. Minden valahonnan "onnan" szól. Megnyugtatóan. Majdnem, de amikor konkrétabban akarod hallani, akkor elhúzódik és amilyen erővel akarod utolérni, annyira távolodik "oda".

Lehetne az Electric Wizardhoz hasonlítani, de azért ez mégis csak más. Míg a Wizard egy folytonosan farkába harapó kígyó, addig a Monolord a folyamatosan önmagát zabáló természet, állatokkal emberekkel együtt. Elkezdesz félni, a mitől is? Nehéz szavakba önteni ezt a zenét. Vonz, mint molylepkét a láng. Tudod, hogy nem szabad, de még egyszer csak. Na? Tényleg! Akkor csak egy számot! Bandcamp. Face.

 Könyörögsz azokért a jól eltalált riffekért és búgo, zúgó basszushangokért. Monolord megcsinálta, most pedig félek, hogy mi lesz a következő lépés. Mi jöhet? A füst megvolt (Empress Rising), a Tűz is itt van. Ezután csak isa por és hamu. 

AMEN!

Brooklyn - Békés - Ravenna - Gyöngyös tengelyen pogózunk február 19-én, csütörtökön!

A new yorki MUTILATION RITES tagjai nem szépségükről híresek, amint rájuk veted a tekinteted már hallod is a gonosz black metal dallamokat.
Ha szereted a D betűs bandákat, mint például Dissection, Discharge, Darkthrone, akkor nem fogsz bennük csalódni.

Turnépartnerük az olasz HIEROPHANT már visszatérő vendég nálunk.
Peste címen nem rég jött ki új lemezük a Bridge9 égisze alatt, lehengerlő black-es, hardcore-os muzsikájuk tépkedni fogja a füleket...

Az estét két hazai alapbanda pörgeti fel. A grind/punk császár ANOTHER WAY és a d-beat-es, metal-os RIVERS RUN DRY, úgy gondolom nem kell őket bemutatnom senkinek...

A hétköznapra való tekintettel időben /8-kor/ szeretnénk elkezdeni a bulit, mindenképpen érkezzetek időben!
Jegyek elővételben a WAVE és a CDINCE lemezboltokban szerda estig kaphatók!
Minden további információt megtaláltok a facebook eseményben: https://www.facebook.com/events/332489216952733/

További bulijaink: https://www.facebook.com/cudipurci
cudipurci@gmail.com

https://www.facebook.com/mutilationritesnyc
http://mutilationrites.bandcamp.com/

https://www.facebook.com/HIEROPHANTKVLT
http://hierophant.bandcamp.com/

http://riversrundry.blogspot.hu/
http://riversrundry.bandcamp.com/

https://www.facebook.com/anotherway666
http://anotherway666.bandcamp.com/

Pomeránia szülötte ez a szörny. Nem kell megijedni, ez nem az a fajta "mindenki megdöglik" típus, inkább az a fajta amit többféle, fajta élőlényből gyúrtak össze. A SautruS jó, de hogy miért, azt nem igazán lehet megmondani. Talán azért, mert sokrétű. Én nagyon sok mindent fedezek fel benne. Grunge, Stoner keveredik csipetnyi füstös psychedeliával. 

 Remek dallamokat hoz az énekes Weno Winter. Ráadásul nagyon kellemes az orgánuma. Remekül kiegészíti a néha elég nyers riffeket, amiből ugyan nincs sok, de az a kevés épp oda van bedolgozva, ahol a legnagyobb hatást éri el. Szépen összhangban szól minden hangszer. (Csak megjegyzem, hogy aki kér, az kap!)

 A kezdő Ricochet alap Heavy Metal dal, de olyat lüktet, mint egy vérbeli Stoner dal. Aztán jön a Knurr egy Sludge alapokat újra gondolt riffekkel, amit a Dumbledore akkusztikus pihenése követ, szépen megágyazva a Kuelmaggah Part 2, összetett, már majdnem progresszív darabnak. Ne kérdezzétek, mi a f... az a Kuelmaggah. Valami misztikus varázsló féle.  Az biztos, hogy a csörgő dobokkal és háttér vokalizálással tiszta '70-es évekbeli okkult rock zene jut róla eszembe.

 Az Iomi Iomi önmagáért beszél. A furcsa nevű Fa'yka Ye'v Domoo reneszánsz hangulatu kis szösszenet, amit ki lehetett volna hagyni, és a LOSAO doomolásával folytatni a lemezt. A Suentist hömpölygése, méltó lezárása ennek a nagyszerű albumnak. 

 Remélni tudom, hogy nemsokára jön a folytatás. Bandcamp, Facebook. Kiadó a Pink Tank Records.

AMEN!

A tavalyi év legnagyobb "nem tudom, mit kezdjek ezzel"  lemeze lett számomra az új Electric Wizard album, a Time To Die. Tél elején berobbant, szinte semmi előzetes nélkül. Itt is maradt. Olyanná vált, mint ünnepek után a száraz beigli. A mindennapok szerves részévé válik, míg el nem fogy (január vége, február eleje). Ráadásul még ízlik is, de nem olyan, mint frissiben.  Tejjel kifejezetten jó. Mikorra elfogy nem hiányzik egész évben, de ha nem lenne, oda lenne az egész ünnep varázsa.

Az Electric Wizard jelzi, hogy még él, köszöni szépen, de már közel sem képes olyan mutatványokra, mint fiatal korában. Akkoriban vitte a lendület, a vadság, most azonban nyugalmas öreggé vált, aki bár rengeteg bölcsességet hordoz, de már nem hebrencskedik, nem szilajkodik. Nyugodt, mint pók a hálóban, aki várja, hogy belerepüljenek a hálójában, majd nyugodtan falatozik. 

 Saját anyagból dolgozik. Vaskosan, sűrűn. A riffek szinte ugyanazok, miért is változnának, mikor beváltak, többször is. Az Electric Wizard a doom zene Motörhead-je. A funeralista káosz AC/DC-je. Az okkultizmus Black Sabbath-ja.

Egy cseppet sem lettek önmaguk paródiája, csak már nem érezni azt a doh szagot, ami akkoriban körül lengte őket, amikor még a Fueralopolisról azt hitte mindenki, hogy szar lett a felvétel minősége. Nem, itt a temető ugyan az, csak volt egy kis őszi nagytakarítás. Tatarozva lett a ravatal.  

AMEN!