Igaz nem idei kiadvány, hanem tavalyi a Devil Down, de most, hogy beteg lettem jutott időm a meghallgatására. A TG-vel mindig is úgy voltam, hogy nem hétköznapi módon közelítik meg a southern muzsikát, pont ezért is érdemelnének nagyobb figyelmet. 

 Méltó módon folytatják ott, ahol az Alabama Thunderpussy abbahagyta. Némileg nagyobb teret engedve a hangulatoknak, a vokált picit háttérbe szorítva. Itt ez most azért nem gond, mert a zenei témák olyan jól megkomponáltak, hogy önmagukban is megállnak. Sokszor lehet hallani torzítómentes gitárjátékot, max visszhang van rajta, ami nagyon feldobja és szellőssé teszi azt a tömény mocskot és iszapot amit néha előbányásznak valahonnan a srácok. Az egész lemeznek van egy furcsa, sötét aurája, amit még a vidámabbnak hallatszó gitárcsilingelések is csak mélyíteni tudnak. 

 A Devil Down nem egy szerethető lemez, ha csak szőr mentén hallgatsz bele. Tény, hogy a mai világban nincs arra időnk, hogy többszöri esélyeket adjunk egy lemeznek, főleg úgy, hogy ennél az albumnál ráadásul nem mindegy milyen hangulatodban hallgatod meg, de ha jó a konstelláció és van némi időd is rá, akkor nagyot fog dörreni. Talán utólag beteszed a tavalyi "év albumai" top 10 listádba is. 

 Talán a hangulata miatt, talán a nagyívűsége miatt, de el tudnám képzelni filmzenének. Egyfajta Road Movie alá, amint keresztűl-kasul bejárjuk az arizónai sivatagot. Motorral, autóval, gyalog, mindegy mivel. Bandcamp. Face

AMEN!