A tavalyi év legnagyobb "nem tudom, mit kezdjek ezzel" lemeze lett számomra az új Electric Wizard album, a Time To Die. Tél elején berobbant, szinte semmi előzetes nélkül. Itt is maradt. Olyanná vált, mint ünnepek után a száraz beigli. A mindennapok szerves részévé válik, míg el nem fogy (január vége, február eleje). Ráadásul még ízlik is, de nem olyan, mint frissiben. Tejjel kifejezetten jó. Mikorra elfogy nem hiányzik egész évben, de ha nem lenne, oda lenne az egész ünnep varázsa.
Az Electric Wizard jelzi, hogy még él, köszöni szépen, de már közel sem képes olyan mutatványokra, mint fiatal korában. Akkoriban vitte a lendület, a vadság, most azonban nyugalmas öreggé vált, aki bár rengeteg bölcsességet hordoz, de már nem hebrencskedik, nem szilajkodik. Nyugodt, mint pók a hálóban, aki várja, hogy belerepüljenek a hálójában, majd nyugodtan falatozik.
Saját anyagból dolgozik. Vaskosan, sűrűn. A riffek szinte ugyanazok, miért is változnának, mikor beváltak, többször is. Az Electric Wizard a doom zene Motörhead-je. A funeralista káosz AC/DC-je. Az okkultizmus Black Sabbath-ja.
Egy cseppet sem lettek önmaguk paródiája, csak már nem érezni azt a doh szagot, ami akkoriban körül lengte őket, amikor még a Fueralopolisról azt hitte mindenki, hogy szar lett a felvétel minősége. Nem, itt a temető ugyan az, csak volt egy kis őszi nagytakarítás. Tatarozva lett a ravatal.
AMEN!
