Ritkán tudok elszabadulni koncertekre, lévén vidéki vagyok. Na nem nagyon, mert írni, olvasni tudok és már nem félek a metrón. Azonban azt mondtam, ha ott rohad is az egész kert a ganajban, akkor is elmegyek erre a lemezbemutató koncertere. Egyrészt, mert a Let The Cigar Die-t látni élőben mindig is élmény. Másodsorban a Vendetta Inc. a mai metal színtéren kiemelkedően jól játsza azt a fajta Thrash beütésű, sludge ízű Metalt, amit manapság a gomba módra elszaporodó zenekarocskák tucattá és semmit mondóvá degradáltak. Harmadszorra, a BFT a barátom. (Ezt most elintéztem, ha rosszat írok, azt mondják, viccelődök, ha jót, akkor részrehajló vagyok.)

 Amikor leértünk, mindenki ott volt, a közönséget kivéve. Javában folyt a beállás és nem csak a színpadon. Ellézengtünk a koncert teremben, kis csoportokba verődve beszélgettünk. Klubhangulat volt. Nem nagyon volt ismeretlen arc. 

Aztán elkezdődött az egész hacacáré. Let The Cigar Die. Mint minden koncert, függetlenül attól, hogy kicsi, vagy nagyobb, ez is szar hangzással kezdődött, majd folyamatosan kitisztult minden. Az első dal végére már az ismerős agykitépő megszólalással játszottak. Zene volt, mindenféle korlát nélkül. Mindig is csodálkoztam, hogy abból a kis gyerekből (Levente), hogy tudnak ilyen hangok előtörni. A basszusgitáros (Dávid) pedig igazi Showman, bár most nem nagyon villogott, de zeneileg topon volt. Zoli pedig hiba nélkül kezelte a gitárt, a dobossal egyetemben. Élvezték a zenélést, a közönség hiánya ellenére is. Lerobbantották a fejünket. 

Rövidebb beállást követően a Vendetta Inc. volt a soros. Ha a LTCD lerobbantotta a fejünket, akkor a Vendettáék minimum atomrobbantottak. A Norbi úgy püfölte a dobokat, mintha az élete múlt volna rajta. Az elején baromira hiányoltam még egy gitárost. Kicsit vékonyka volt az egész, de aztán Nimród és Barna annyira együtt játszottak, hogy ez az érzésem hamar el is múlt. A szólók alatt sem volt hiányérzetem. Matyi viszont kissé egysíkúan énekelt, kiabált, amit ellensúlyozott a karizmatikussága. Jó frontember, de most a hangja nem fogott meg. 

A szünetben arról beszélgettünk Stinkerrel a BFT gitárosával, hogy ezek után milyen nehéz dolguk lesz, mert amit ez a két banda művelt, azt nehéz felülmúlni. Aztán elkezdtek ők is zenélni. A mexikós dallal kezdtek, ami lemezbemutató ide, lemezbemutató oda, ez régebbi szerzemény volt. Talán azért választották ezt kezdésnek, hogy aki kint volt az ivóban az beérjen még az új dalokra. A hangzás it is szar volt az elején, de a második dalnál már minden a helyére került. Érdekes, hogy ami a lemezen abszólút stoner, az itt magas szintű hard rocknak jött le. A rutin vitte őket. Amitől tartottunk, az nem jött be. A LTCD és a Vendetta INC. után ők se kullogtak, hanem nagyon is odarittyentettek. Stinker együtt élt a közönséggel, Csabi szerény volt és szelíd. Hehe. Killer Miller pedig ledobolta a csillagokat az égről. András pedig túlordibálta a zenét. Ez volt az egyetlen hiba, amin lehet javítani, illetve a rutin majd úgy is megoldja ezt is. Ennek ellenére úgy láttam, hogy beérett a munka gyümölcse, megérte robotolni. Végre Magyarországnak van újra egy olyan zenekara, aki magas szinten és örömmel zenél, akik még külhoni mulatságokon is az est fénypontjai lehetnének.

 Mind a három zenekar "külföldi" mércével mérve is kiváló koncertet nyújtott. Nem is értem, mi a szarért szenvednek itthon egy-két lézengő előtt. Na jó értem én, fontos nekik a magyar közönség, nekem is fontos lenne, ha lenne közönség, de a fiatalok nagy része még mindig inkább elmegy Ossian koncertre, minthogy értelmes, hallgatható és színvonalas zenét hallgasson. De ez már más tészta. Az a maroknyi lelkes hallgató megérdemli, hogy itthon is primőr árut kapjon, és ezen a koncerten azt is kapott, ráadásul rálátása nyílt, hogy ez az underground közösség mennyire családias és összetartó. Örülök, hogy néha-néha odacsapódhatok közéjük.

 AMEN!