Na most mit lehet írni egy olyan albumról, ami jó, nagyon jó. Ahol, az olyan dalok is, mint a Quick Death In Texas, Your Love Is Incarceration, vagy a Decapitation Blues is akkora nóta, hogy más odaadná érte mindkét heréjét. Meg aztán a Clutch az nagyszerű és pont. Bármit csináltak eddig, az minimum egy űrbekúrás volt! Ezzel az új anyaggal pedig még tovább léptek.

Már ahogy elkezdik és most nem a track 1-ről beszélek, ahol is csak duma van, hanem a klippes nóta, hát az már mekkora! Átrobog rajtad, ugyan úgy, mint a rá következő Firebirds. Vegytiszta Clutch, de még jobb is annál! Ha a Firebirds-öt nem játszák el a Burning Full Throttle-ék, akkor megverem azt a kis Hippiskedő énekesüket. Aztán a többit is. Abszolút koncertre illő dalok és én már látni szeretném élőben. Most!

Aztán itt van a Noble Savage is, ami egy punkos kirohanás, csörgődobbal. A gyerekeim együtt kiabálják velem: Unapologetic lifer for Rock and Roll! Na jó nem az egészet, de a "rákenró", az megy nekik és élvezik! A Sucker For The Witch-et pedig meg se hallgasd, mer beleeszi magát a füleden keresztül az agyadba, és ez fog járni benne reggeltől estig.  A Son Of Virginia megidéz mindent egyszerre, a lemenő napot a szikes homok dűnék felett, a mélyűr kietlenségét és a hajnal távoliságát. A western hősök koszos vakmerőségét, de még a nagy Magyar alföld Rónaságát is. Csukd be a szemed, dőlj hátra és már nem is a földön jársz, legalábbis nem ezen és nem a mostanin. Az Our Lady Of Electric Light pedig kukimerevítően erős ballada.

 Mit hagytam ki? Ja igen a Behold The Colossus. Ez se szar! Az egész album se szar. Hallgass...Clutch-ot!

AMEN!

A chicagoi Bongripper már 2006 óta gyalázza meg lelkünket a sötétség fekélyes zenéjével. Ráadásul nem is vokális zenével, hanem tipikusan azzal a fajtával, amin szabadon szárnyalhat beteg fantáziád. Mert itt nem, hogy nyoma sincs a szépségnek, de még te sem fogsz rá vágyni. Teljes átnevelés. Mint amikor megfordul a polaritás, esetleg még a Stockholm szindrómát említhetném, amikor elkezdesz szimpatizálni a túszejtőddel. Igen ez a zene nem szép, viszont kívánod.

 A kezdetek óta, ami egy jóval metálosabb irány volt, elérkeztek egy "ezoterikusabb" helyre. Elővesznek egy nagyon jól megdörrenő riffet, amit aztán szépen felépítenek. Körbefonják mindenféle vadhajtással és indával. Itt nincs az, hogy "csak belehallgatok". Itt le kell ülnöd és fülelni, aztán a zene szépen elvisz valami olyan síkra, ami már nem e világi. Röfög és bugyborékol itt minden húros hangszer és a dob olyan, mintha a egyenesen az ördög segge lukából törne elő. Nyilván mindezt szépen és gusztusosan tálalva, hogy ne menjen el senkinek a kedve a földi pokoltól.

 A Miserable azért áll közel hozzám, mert itt már egy letisztult hangról beszélhetünk. Nincsnek mellék zörgések, oda nem illő részek. Érezni, hogy van benne meló és van mögötte vér és fekély! Hallgassátok a Bongrippert a bandcamp oldalukon!

AMEN!

Emlékszem, hogy a D:Rei 2014 januárjában, amikor is világra jött, mekkora örömet okozott nekem. Nagyon jó kis műalkotás volt. Tele space, stoner és más ki tudja milyen stílussal. Most itt van a Refugeeum, ami szintén felpiszkálta a fantáziám. 

Gyakorlatilag maradtak az önmaguk által előállított stílusnál, csak még érettebbek lettek. Na meg letisztultabbak. Az első tételben keleties dallamokat hoz a gitár, ami végig követi a dalt, hol eltűnve egy kis időre, de újult  erővel visszatérve. A második számnál (Universal Bloodlines), a zene tiszta Queens Of The Stone Age, megtördelve, stoneresedve, viszont az ének itt tisztára Keith Caputo a Life Of Agony-ből, még a dallama is.

A Born a Lion a szöveges, klippes dal, ami megmutatja, hogy vannak itt magvasabb gondolatok is. Megjegyezhető, egyszerű kis dalocska, semmi több, viszont a végére magával sodor. A Lure katonásan pattog, némi postrock betétekkel, ami újdonság a Black Space Riders életműben, de nem zavaró, sőt. A Run To The Plains viszont hozza azt, amitől a BSR az, ami. Hosszú, mint a vonatfütty, de minden itt zömül. Mélázás, málházás, lebegés, csoda gitárszóló. A Curtains Of Death pedig a maga módján igazi paraszt bunkó, de azért a közepére betéve veti le magát a Zetorról és pihen egy kicsit az árokparton, hogy utána újra szánthasson a rockzenei ugaron.A Melek's Lament pedig a késői Peter Gabrielt idézi. Csodaszép. Viszont az utolsó előtti már inkább csak amolyan többlet. Nem mondom, hogy rossz, mert sorban állás folyna érte mindenhol, de itt már csak felesleg. Alternatív rock szerű izé. A záró Ritual Of Inner Strength pedig olyan dal, hogy azonnal előásod a szekrényed mélyéről a bongot és teletömködöd bármivel, ami hat és gyerünk. Azt se veszed észre, mikor ér véget a szám, mert a fejedben folytatódik. 

 Tehát ilyen lett a Refugeeum, bár ha meghallgatod, biztos, hogy mást fogsz róla mondani, mert az album elrepít, kit erre, kit arra. Az biztos, hogy rossz véleménnyel csak az lesz, aki nem szán arra időt, hogy végig hallgassa. Hallgass!

 AMEN!

Két dolgot tehet ilyen rekkenő melegben az ember. Vagy keres egy árnyékos helyet, kibont egy üveg hideg sört és hallgat valami olyasmi zenét, ami jól esik, de nem kell rajta agyalni egy percet se, vagy pedig kibontasz egy üveg hideg sört, kersel valami árnyékos helyet és hallgatsz valamit, amin nem kell agyalni, de mégis jó.

 Bármelyik mellett is döntesz, zenének ésn a francia Southern Badass-t ajánlom. Főleg akkor, ha vonzódsz a Souther rock zenéhez. Milyen furcsa, valahogy a zenekar neve is erre céloz. Nos ilyen a zene is, mint a név. Klisé. Minden, ami jellemzi a southern zenét, az itt megtalálható. Nem mondom, hogy ötlettelen, de nem is igazán igyekszik egy új Panterává válni. Hozza amit köll, azt jóvan.  (Ez egy régi klipp.)

Érdekes, mert általában törölni szoktam egyből azt, amiben nincs semmi egyedi. Itt nem nagyon, sőt a hangzás se jó, mármint nem magaslik ki a tömegből. Én mégis azt vettem észre, hogy valahogy ott ragad a telefonom média tárjában, sőt néha még meg is hallgatom. Egyszerűen jól esik hallgatni. Van itt dallam, erő, riff, por, égető nap, szóval tényleg megbízhatóan hozza a srác, amit elvár egy ilyen zenekartól az ember fia.

 Igen, jól olvastátok, srác és nem srácok. Egyszemélyes bandáról van szó, bár ez inkább csak érdekesség, mint erény itt. Szóval, ha nem akartok hibázni és az árnyék, meg a sör megvan vegyétek elő a Southern Badass Bandcamp oldalát és hallgassátok. Minden esetre nem éri meg az öt eurót, de egy meghallgatást igen.

AMEN!

A borító alapján igazolódni látszott a sejtésem, miszerint itt amolyan Space rockról van szó. Az első dal tényleg olyan, némi nyers stoner hangzásvilággal, meg tiszta ének hanggal. Ha erről lenne szó, azonnal besorolnám őket a tucat bandák közé. A SuperGiant harmadik anyaga azonban mást tartogat még a hátra lévő időben és ez a lemez erőssége. Az Infinity már olyan erős riffel van megáldva, hogy beszarsz, rá pedig egy nagyon dallamos refrén. És itt jöttem rá, arra, kire hasonlít a srác orgánuma. Jimmy Somerville és Keith Caputo keveréke. Nem röhög. Tényleg amolyan new wave-es az ének, ráadásul tökéletesen ide passzol. Érdekessé és izgalmassá teszi a dalt.

Rögtön a harmadik dal, az FAH-Q meg is cáfolja ezt, mert itt egy punkos, ős rock van, torzított énekkel, de csak azért, hogy a következő tételnél rácsodálkozz, arra a laza blues-os hippi szarságra, ami a 70-es éveket idézi. Ezt  folytatja a Titan is, igaz ennél már egy kicsit előtérbe kerül a Lennon szemüveg, meg az ál-buddhizmus. A Galaxy ismét egy pörgősebb nóta, kimondottan jó felvezetése az utolsó dalnak, ami a személyes kedvencem. A The Phoenix nagyon atmoszférikus, utaztató zene. Szépen kidolgozott tétel ez. Van felvezetés, van katarzis és van lecsengés. Pihentet, altat, majd felébreszt és felpofoz egy szaros vietnámi papuccsal, de csak azért, hogy érezd, hogy még élsz.

 A SuperGiant nem egy egyszerű Space csapat, érdemes meghallgatni elejétől a végéig és újra. Bandcamp.

 AMEN!