Emlékszem, hogy a D:Rei 2014 januárjában, amikor is világra jött, mekkora örömet okozott nekem. Nagyon jó kis műalkotás volt. Tele space, stoner és más ki tudja milyen stílussal. Most itt van a Refugeeum, ami szintén felpiszkálta a fantáziám. 

Gyakorlatilag maradtak az önmaguk által előállított stílusnál, csak még érettebbek lettek. Na meg letisztultabbak. Az első tételben keleties dallamokat hoz a gitár, ami végig követi a dalt, hol eltűnve egy kis időre, de újult  erővel visszatérve. A második számnál (Universal Bloodlines), a zene tiszta Queens Of The Stone Age, megtördelve, stoneresedve, viszont az ének itt tisztára Keith Caputo a Life Of Agony-ből, még a dallama is.

A Born a Lion a szöveges, klippes dal, ami megmutatja, hogy vannak itt magvasabb gondolatok is. Megjegyezhető, egyszerű kis dalocska, semmi több, viszont a végére magával sodor. A Lure katonásan pattog, némi postrock betétekkel, ami újdonság a Black Space Riders életműben, de nem zavaró, sőt. A Run To The Plains viszont hozza azt, amitől a BSR az, ami. Hosszú, mint a vonatfütty, de minden itt zömül. Mélázás, málházás, lebegés, csoda gitárszóló. A Curtains Of Death pedig a maga módján igazi paraszt bunkó, de azért a közepére betéve veti le magát a Zetorról és pihen egy kicsit az árokparton, hogy utána újra szánthasson a rockzenei ugaron.A Melek's Lament pedig a késői Peter Gabrielt idézi. Csodaszép. Viszont az utolsó előtti már inkább csak amolyan többlet. Nem mondom, hogy rossz, mert sorban állás folyna érte mindenhol, de itt már csak felesleg. Alternatív rock szerű izé. A záró Ritual Of Inner Strength pedig olyan dal, hogy azonnal előásod a szekrényed mélyéről a bongot és teletömködöd bármivel, ami hat és gyerünk. Azt se veszed észre, mikor ér véget a szám, mert a fejedben folytatódik. 

 Tehát ilyen lett a Refugeeum, bár ha meghallgatod, biztos, hogy mást fogsz róla mondani, mert az album elrepít, kit erre, kit arra. Az biztos, hogy rossz véleménnyel csak az lesz, aki nem szán arra időt, hogy végig hallgassa. Hallgass!

 AMEN!