Bevallom, hogy az első Foghound nem hogy elment mellettem, de még a látóterembe se került be. Most a második lemez, a The World Unseen is csak azért akadt meg nálam, mert küldtek egy promóciós csomagot. És milyen öröm ez számomra. Ilyenkor mindig fogadkozok, hogy nem fogok elmenni még a legsemmitmondóbb lemezborító mellett sem ( Milyen gyarlóak vagyunk, hogy egy lemezborító alapján adunk esélyt a zenekarnak!), de ahogy lenni szokott, általában nem betarthatóak ezek az ígéretek. Az ember ideje szűkös, az új bandák, új lemezek pedig az internetnek hála napi szinten is tömérdek. Pláne, ha nem vagy szemellenzős zenehallgató.

 A borító egy átlagon aluli Thrash Metal zenekar színvonalát idézi, köszönhetően Bill Kole munkájának. Aztán jött a hideg zuhany negyven fok melegben! Először aztat hittem, hogy valami csoda, esetleg hoax folytán az új Corrosion Of Conformity-t hallom, de aztán megnyugodtam. Semmi beugratás nincs itt, csak Mike Dean keverte az anyagot Frank Marchanddal, aki többek közt olyan zenekarok mellett dolgozott, mint az Iron Man, vagy a Borracho.

 Ezzel aztán minden előítéletem a borítóval szemben elszállt. Nagyon szép lett, üdvözlöm Bill Kole anyukáját! Viszont a dalok kiválóak. Azért gyorsan átfésültem az előző lemezt is, a Quick, Dirty and High-t, ami vegytiszta Fu Manchu. Talán jobban is tetszik, mint a nagy elődök új lemeze. A World azonban már egy határozottab előrelépés, még akkor is, ha a nyitódal egy Black Sabbath témával indul. Jóízű COC és Sabbath keverék, ami szinte az egész lemezre elmondható. Nagyon húzós kis riffek sorakoznak, amikre kitűnő melódiákat építenek a gitárokkal. A ritmus szekció pedig nagyon gatyába rázza az egészet. Ja igen, ők hozták létre a zenekart is, amikor is a jó öreg Sixty Watt Shaman megtorpant, ugyanis ők ott bontották a csendet. Néha azért visszatérnek a Fu Manchu vonalhoz is, amint a video is mutatja.

Egy szó, mint száz, az új Foghound egy nagyon korrekt Sabbath örökségét ápolgató Rock/metal zenekar, aki nem rest némi kis Stoner életérzést is belevinni a muzsikájába. Bandcamp. AMEN!

Ugyan úgy, mint ahogy a blog is régen jelentkezett, úgy a Whoredizel se tegnap adta ki az utolsó anyagát. Ám de most végre berobbanunk újra a nagy, magyar zenei valóságba. He-he. Annyi a különbség, hogy a WD kicsit minőségibb teremtménnyel rukkolt elő. 

 Simán csak Whorediezel névre keresztelt album az eddigi legváltozatosabb és legmeghökkentőb dolog, ami a mester zenei vegykonyhájából kikerült. A hangzás egységes, azonban ami itt történik, az a fajkeveredés legmerészebb és legszebb példája. Most rögtön ide is dobom a Whore című dalt, ami számomra néha Ministry, néha Stoner, viszont a vokál már hol egy kis raga, hol egy kis populáris női/férfi megadallamosság. Ilyet a WD-től még nem hallottam. És hogy, hogy jön össze az ipari stoner ezekkel az énektémákkal? Tökéletesen. Ja igen, van itt színtiszta Reggae is, Incompact néven, sőt Funky is, Cooked Greens  Make The Kitchen Smell Really Funky címszó alatt. A No Time To Loose, pedig egy rádióbarát popsláger, minőségi gitárral és egyáltalán nem nyálasodó vokál témával.

 Miért pont ezekkel nyitottam? Azért, mert ezek a dalok pont úgy vannak beágyazva a többi közé, hogy oldani tudják azt a feszültséget, amit a gonosz, Stoner Sunmajic Woman kelt, vagy amit fájdalmas Aaaouhh! okoz a nihilista doomolásával. Nightcrawler már néha Modern Metal szerű, a Diezel a közepén lévő lebegéssel pedig az eddigi Whorediezel csúcsa a Thrash metalos gitártémáival. A záró tétel, a Homeward méltó zárása ennek az albumnak. Gyakorlatilag annyit mond a zene nyelvén?: Mindenki nyugodjon le a picsába! AMEN!

Bandcamp

Rick B. - Strings of Mind Bending Psychedelia
Rich E. - Bass Notes of Cosmic Hypnosis
Andrew P. - Percussion from the Depths of a Nebula

1. Flamens of the Highest Order 09:39
2. Cosmic Hypnosis 02:07
3. Nebula Dawn 07:27
4. Einherjar March 09:28
5. Eye of Horus 03:14
6. Helios Hyperion 10:08

Jelen ajánlóm szépen mutatna a Glorious Space Riders hasábjain is, de célom az, hogy a Stoner Blog egykoron aktív sejtjeit újra fegyverbe, vagyis billentyűzet elé szólítsam. Leheljünk együtt új életet ebbe a remek blogba, amihez magam is oly szívesen csatlakoztam, büszkén arra, hogy ennek a közösségnek tagjává avattatok. Ne hagyjuk elsikkadni az ügyet! Ha pedig azt kérdezed, hogy kinek írjál cikket, íme a válaszom : írj egyet nekem (imádok olvasni!) és mondjuk a lányomnak, aki hamarosan idetalál maga is és nem mindegy milyen cserepekből építi fel saját zenei univerzumát.
Szívem szerint azt ajánlanám mindenkinek, hogy miközben e sorokat olvassa, vinylen hallgassa meg a Comacozer Deloun Sessions albumát. Az aussie trió stílusa és az analóg hanghűség egymásnak lettek teremtve. A csapat egy jól irányzott demo és egy remek EP után a holland Headspin Records révén lehetőséget kapott arra, hogy instrumentális zenéjét nagylemez formájában is elénk tárja. Mint azt sokan tudjuk, az instrumentális zenék világában komoly buktató lehet a nagylemez formátum méretes időtartama. A kevésbé kiforrott és gyér fantáziával megáldott bandák rendre unalomba forduló produkciókkal fárasztanak, ha egy 40 perc körüli LP megtöltéséről van szó. Nem így a Comacozer, aki annak ellenére, hogy nem olyan régen dolgozik együtt, simán megfelel a legmagasabb elvárásaimnak is. Alapvetően heavy psych a játék neve, de Sydney üdvöskéi olyan tökéletesen beletaláltak a psychedelia, a doom hangulatú stoner rock és a jammelős spacerock metszéspontjába, hogy azt gondolom, hamarosan minden irányból szép számú kedvelőt fognak maguk mellett tudni. Négy hosszabban elnyújtózó és két rövidebb, akár hangulati elemként is jól funkcionáló felvételből áll a Deloun Session LP, aminek felépítéséről elmondhatom, hogy megfontolt, jó ízlésű művészek forrasztották egységbe. Ez a bölcs mértéktartás a dalokon belüli szerkesztésre is igaz, így egyetlen track sem hivalkodó és a csapat hangszeresei sem villonganak feleslegesen. A dob, basszusgitár és gitár felállású, alapvetően stoner eszmeiségű banda a pedáljain kívül nem használ más agydurrantó eszközt. Nincsenek szintik és egyéb elektronikus kütyük sem, mégis színes és szórakoztatóan változatos a végeredmény. Így is lehet spacerockot játszani. Vagy ha úgy tetszik, olyan stoner rockot, ahol a sivatag homokdűnéi helyett a meteorzápor akadályaival kell megbirkóznunk. Nem célom, hogy egyenként elemezzem a dalokat (akinek van kedve, tegye meg alább kommentben!), így csak azt tartom fontosnak elmondani, hogy a lemez egészén fontos szerepet kapnak a monoton, statikusan építkező témák és az azokat remekül oldó dinamikai váltások. Néha bizony még dimenzióugrásnak is beillik, ha Rick rálép a fuzzra vagy bekapcsol egy torz agycsavaró pedált. A végig doomosan araszoló, hangulatilag sötétebb, de nem nyomasztó psychedeliák közé sorolható anyag mindenki számára élvezhető elegyet kínál. Hogy csak két példát említsek: azoknak is kedvez, akik az űrben való csapatás miatt szeretik bekapcsolni a lejátszójukat, de akár időutazói élményben részesíthetik az ókori misztikum szerelmeseit is. Srácok! Másszatok elő a dűnék alól! Várom a Ti ajánlataitokat! Bien János (Yell)

facebook / vedd meg!

Tracklist:

01. Shadow Shaker 02. Saint 03. Z-Bo 04. Old Saltillo Road 05. He Dreams Of Lions 06. Hail To The King, Baby 07. Smoke Signals 08. The Fool 09. Somniloquy 10. Littlefinger 11. Modern Shells

A Kozmik Artifactz gondozásában 2015 november 13-án megjelenő He Dreams Of Lions már a harmadik The Heavy Eyes nagylemez a sorban. Memphis szülte ezt a kíméletlenül jó heavy psych / stoner rock bandát. Megkerülhetetlen alapként már a 2011-ben megjelent bemutatkozó albumukon (The Heavy Eyes) is ott volt szülőföldjük blues hagyománya. Jó kis cucc volt, de az egy évvel későbbi Maera album még összeszedettebb és ütősebb lett, így azzal a lemezzel sikerült is bebiztosítani helyüket a számomra legérdekesebb új csapatok páholyában. Dicsőséges módon a He Dreams Of Lions még feljebb pofozza a lécet. Az új anyag, minden eddiginél nyilvánvalóbban igazi power triónak mutatja a The Heavy Eyest, akik bika dalokkal és egyszerű, de nagyszerű, jól kiérlelt, saját hangzással vannak felvértezve. A pakli tele van fifikásan súlyos, mégis kellően laza ászokkal, amik egyenes következményei a 60-as évek második felében kialakult brit r&b hagyománynak és az abból leágazó, őserejű heavy psych/hard rock/heavy metalnak. A srácok erre az amúgy is dögös alapra építik a modern heavy psych fuzzos habarcsával a stoner rock monolitikus és hipnotikus hatású tégláit. Nagy nevű legendák és híresen alulértékelt csapatok villannak elő a dicső múlt ködéből: The Jimi Hendrix Experience, Blue Cheer, korai Zeppelin, Captain Beyond, Grand Funk Railroad, Mountain, Humble Pie, Leaf Hound és az újabb kori kedvenceim közül elsősorban a sajnos már nem létező Nebula. Hosszasan lehetne még folytatni a sort, de ennyi is elég ahhoz, hogy érzékeltessem, mire kell fellkészülni: bődületes erejű, nyers riffekkel felfűtött gyilkos rockdalokra, amik igen változatos kínálatban horzsolnak. Néha nyílegyenes ámokfutás viszi be a jól megérdemelt gyomrost, máskor pedig okos grúvok csavarják az elmét ezekben az emlékezetesen megírt, dinamikus dalokban. Direkt nem emelek ki egyet sem közülük, ugyanis legalább harmincszor meghallgattam az anyagot mindenféle élethelyzetben és ez az album egy olyan igazi LP- feelinget hozott, aminek az egységét nem akarom megbontani. Minden dal jó, elégedjetek meg ennyivel. A smirgliző fuzzy recsegés és a dörgő basszusgitár alá egy borzongatóan jó, kissé túlvezérelt dobhangzást pakoltak, ami tökéletes időgépként repít vissza 1970-be. Az album egészét végigkísérő, enyhén agycsavaró psychedelia pedig megkoronázza az anyagot. Engem félreismerve azonban ne várj hosszan elnyújtott psychedelikus elszállásokat, itt abszolút a dalközpontú gondolkodás az uralkodó. A fogós dalok megelégedetten engednek hátradőlni egy újabb palack kézműves sörrel és igen magas minőségű zenei élményt nyújtanak. Itt jut eszembe valami a lehetséges folytatás kockázatairól. A The Heavy Eyes mindent tud a psychedelikus heavy rockról, ám ha a negyedik gurításnál tovább akar majd lépni, akkor már csak egyetlen szegmensben mutathat fejlődést. Legközelebb egy fokkal még könnyebben rögzülő, mégis nehezen megunható dalokat kell majd írni. Manapság ennek a nagyon magas elvárásnak a Clutch pl. lazán megfelelt, többször is. Remélhetőleg a The Heavy Eyes is beáll a heavy rock and roll klasszikusok sorába. Bien János (Yell)

The Heavy Eyes: Tripp Shumake Ének, gitár /// Wally Anderson Basszusgitár /// Eric Garcia Dob 

Most október végén fog megjelenni a Parasol Caravan első teljes albuma, a Para Solem. Most itt meg is akadok, mert egyszerre annyi mindenről kellene írni, hogy elveszek a sok mondat között. Ráadásul, most hogy már hallgatom egy ideje, egyre fájdalmasabb lesz, hogy nem mentem el most tavasszal az A38-on tartott koncertjükre.

 A zenéjük nem tiszta stoner, de több is annál. Először a space rock ugrott be, mint stílusjegy, de aztán szépen kúsztak be a többiek is. Fuzz rock, Desert rock, alternative rock, izé rock. Igen, mindenféle, de nem metal, hanem rock. Ez fontos, hiszen mostanában össze szokták mosni a metalt és a rockzenét. Tehát ez itt ROCKzene. 

Nagyot változott a zenéjük a Use The Fuzz kislemez óta. Érettebb lett, szokták mondani, de itt ez igaz is. Érettebb lett a hangzás, az énekes határozottan megtalálta azt az orgánumot, ami az övé, és maximálisan ki is használja. Nem egy Freddie Mercury, de nem is nagyon feszegeti a határait, amit a zene megkíván azt hozza is. 

 Nem tudom, mennyi Tool-t hallgatnak a srácok, de amint meghallottam a Veneer első taktusait egyből ők ugrottak be, pláne, amikor bejött az ének. Hasonló a dalszerkezet, a váltások, a dallamok sokrétűsége, némi kis disszonanciája. Különbség, hogy míg a Tool elég depressziós hangulatot áraszt, addig a Parasol Caravan inkább az utazósabb felét, a space rock oldalt ragadja meg és préseli bele a dalokba. 

 Néha beuganak olyan zenekarok is, mint a Monkey3, Karma To Burn. Furcsa mód, még a 3 Doors Down is kihallatszik a zenéjükből. Ezek ellenére, nem egy eklektikus anyag a Para Solem, hanem egységes, érett és nagyon élvezetes. Néha repít, néha olyan súlyos, mint egy légkalapács, néha simogat, néha meg  le se sajnál. Megéri meghallgatni, mert az tuti, hogy beleragad a lejátszó listádba. A Bandcamp oldalukon hallható egy előzetes dal, halljátok és várjátok az októbernek legvégét.

AMEN!