A borító alapján igazolódni látszott a sejtésem, miszerint itt amolyan Space rockról van szó. Az első dal tényleg olyan, némi nyers stoner hangzásvilággal, meg tiszta ének hanggal. Ha erről lenne szó, azonnal besorolnám őket a tucat bandák közé. A SuperGiant harmadik anyaga azonban mást tartogat még a hátra lévő időben és ez a lemez erőssége. Az Infinity már olyan erős riffel van megáldva, hogy beszarsz, rá pedig egy nagyon dallamos refrén. És itt jöttem rá, arra, kire hasonlít a srác orgánuma. Jimmy Somerville és Keith Caputo keveréke. Nem röhög. Tényleg amolyan new wave-es az ének, ráadásul tökéletesen ide passzol. Érdekessé és izgalmassá teszi a dalt.

Rögtön a harmadik dal, az FAH-Q meg is cáfolja ezt, mert itt egy punkos, ős rock van, torzított énekkel, de csak azért, hogy a következő tételnél rácsodálkozz, arra a laza blues-os hippi szarságra, ami a 70-es éveket idézi. Ezt  folytatja a Titan is, igaz ennél már egy kicsit előtérbe kerül a Lennon szemüveg, meg az ál-buddhizmus. A Galaxy ismét egy pörgősebb nóta, kimondottan jó felvezetése az utolsó dalnak, ami a személyes kedvencem. A The Phoenix nagyon atmoszférikus, utaztató zene. Szépen kidolgozott tétel ez. Van felvezetés, van katarzis és van lecsengés. Pihentet, altat, majd felébreszt és felpofoz egy szaros vietnámi papuccsal, de csak azért, hogy érezd, hogy még élsz.

 A SuperGiant nem egy egyszerű Space csapat, érdemes meghallgatni elejétől a végéig és újra. Bandcamp.

 AMEN!