A blogot anno azért indítottuk el Ricoval, mert meg szerettük volna mutatni valakinek, milyen zenét hallgatunk, melyik tetszik és miért. Ez nem mostanában volt. Azóta melegebbek lettek a nappalok és szárazabbak az éjszakák. Mindent meghallgattunk, ami jött. Itt kötöttünk szorosabb kapcsolatot a Monster Magnettel és a Hellacopters-szel. Nem mintha nem hallottuk volna azelőtt őket, de akkoriban az éjsuzakai bulizásról meg a nappali józanodásokról szólt a történet és ehhez kitűnően illett mindkét zenekar zenéje.

 Amikor a Space Probe Taurus muzsikáját hallgatom pont ez az időszak köszön vissza. Nem nosztalgia, inkább valami olyasmi, hogy valami varázsban volt részünk. Jó volt az idő és a tér konstellációja. Visszahallom a féktelen csajozós, zöldes ködben lebegő éjszakák rekedtes ordibálását ugyanúgy, mint a hajnalok bágyadt, fejfájós homályát. Amikor elérkezel addig a pontig, amikor már nem bírsz több sört inni, mert már a pórusaidon is az folyik, viszont még csak részeg sem vagy, az egy furcsa érzés, két világ közti lebegés. Amikor azért kelsz fel, mert a csaj dolgozni megy és nem maradhatsz egy idegen lakásban és csak sejted azt is, mi történt az éjjel és hol lehetsz most. 

 Hát ezeket juttatja eszembe a Space Probe Taurus új lemeze a Mondo Satan. Bandcamp.

 AMEN!

János nagypapáról dalt írni, nem is olyan furcsa, főleg, ha gyermek zenekartól várjuk. János nagypapáról írni viszont több, mint fura egy olyan zenekar részéről, akik a naggyon sötét zene mellett tették le a voksukat. Na jó, ha ez egy kezdő band, akkor is minimum megmosolyogtatna, de nem basszus, ez egy supergroup. 

 A Goatsnake János nagypapáról olyan dalt ír, hogy bekakáltok. Szinte magam előtt látom az öreget, amint a mocsár közepén tákolt faház verandáján ücsörög egy hintaszékben. Kertészfarmer, kockás ing, szalmakalap, lukas bakancs, kezében töltött puska, amivel nyulakra és minden másra lövöldözik, aki felbukkan előtte. 

 Gyakorlatilag a Goatsnake egy blues zenekar. Egy sötét blues zenekar, akik a Mississippi mocsaras redneck hangulatát hozza el a mi kis 4x4-es szobánkba. A gitárhangzás annyira zsíros, mint valami ezeréves tűzhely, amit soha nem sikáltak le egy kínai kifőzde hátsó zugában. Az énekes pedig tökéletes keveréke Matt Pike-nak és Danzignek. 

 Néha a korai Celtic Frost úszik be a képbe, de nem, zavaróan, csak mint hasonlatosság. A Black Age Blues egy kiváló album lett, főleg annak, aki szereti a mély, borult zenéket, aminek az alapja a blues. Hallgassátok a Bandcampen, vagy kérjetek, mert ki kér kap.

AMEN!

A név válásoknak általában nem csak grafológiai okai vannak, ennek ékes bizonyítéka a Reda. Korábban már szerepeltek nálunk ITT, meg ITT, igaz akkor még Red Alertként. 

 Aki nem ismerné még őket annak előbb tudnia kell, hogy amint a címből következtetni lehet, a dalok magyar szöveggel vannak ellátva. Na jó, nem mindegyik, mert van két instru, plusz egy angol nyelvű is. Ritkaság kis hazánkban, hogy magyar nyelvű szövegek szülessenek egy ízig vérig angolszász zenére. Vannak azért kivételek, jók is és rosszak is, de nem ez a jellemző manapság. Mindenki angolul nyomja, hiszen a zenehallgatók többsége ehhez van hozzászokva és hát be kel vallani, nagyon nehéz nagyon jó magyar nyelvű sztorit pöccinteni a zene alá.

 Egy szinttel feljebb ugrott a zenekar. Mint amikor felnőtté válik a gyerek, vagy mint a jó bor, az idő csak javítani tud rajta. Súlya lett az egész produktumnak. Már nem tudunk elmenni mellette csakúgy, oda kell figyelni rá, mert tényezővé váltak a magyar zenei piacon. Még mindig azt a fajta mocskos rock zenét játszák, mint régen, de már jóval komolyabban. Nekem a Sex Action, Southern Special közti különbség jut eszembe. Míg régen a Red Alert a Sex Action méltó adaptációját (Sőt, egy kicsit több is volt.) láttam, addig most a Reda a Sutterek világát nyújtja a hallgatónak. Az Égig Ér, a R.E.D. és a + - a legjobb példa erre. Igen, a végére hagyják a mondanivalót, míg az album eleje a mulatozásé. 

A Reda elindult a felnőtté válás rögös útján. Ez jó és követendő példa mindazon zenészek számára, akik csak azért nem akarnak magyar nyelvű dalokat írni, mert vagy "nem tudnak", vagy mert "ciki". Egyrészt nem ciki, másrészt meg lehet nagyon jó és ötletes dalszövegeket is kreálni. Egy kis odafigyelés és rengeteg munka, de meghozza a gyümölcsét; ha nem hiszed, akkor hallgasd meg a Reda Ingyen élet albumát. Face, BandCamp.

AMEN!

Még a múlt hét előtt megkaptam a Hot Beaver bemutatkozó anyagát, négy kis dalocskát. Hallgattam, nem is egyszer, aztán volt egy-két lemezmegjelenés, amit már régóta vártam. Csak, hogy néhányat említsek: Faith No More, Atomic Bitchwax, Band Of Spice, Gorilla Monsoon, Monolord stb. Voltak meglepetések, főleg negatív irányúak és voltak olyanok is, akik hozták a színvonalat, de valahogy a Hot Beaver mindig vissza-vissza tért a lejátszómba.

A Green Machine után is van élet és ezt mi sem biznyítja jobban, mint hogy a két húrnyűvő Ifj. Kocsándi Mike és Sexy Gaby (Bocsánat Gábor, de nem tudtam ezt kihagyni.) oldalán ott virít az Apey dobgépe Makai Laci, plusz egy jó torok, akinek a gazdája Lőcsei Bence. Izgalmas formáció és izgalmas produktum. Nem tudom, hogy gondolják a srácok, lesz-e folytatás, de remélem igen.

Négy szám csupán, de úgy gondolom, hogy egyrészt bemutatkozásnak, mézes madzagnak ennyi elég. Másrészt a rohanó világunkban, amikor percenként bukkannak fel eléd a zenekarok, az internetnek hála, erre a négy dalra még tudsz időt szánni, aztán eldöntheted, megérte-e, vagy sem. Jelen esetben igen.

Az EP nagyon jó, jól is szól, hála Lukács Petának, no meg a többieknek, de szerintem és ez most csak a magán véleményem: van egy két pillanat, amikor nem kerek a dolog. Nem is tudom, A szólók alatt hiányérzetem van, de nem tudom megfogalmazni, mi hiányzik, hiszen minden a helyén van. Mindegy is, ez legyen az én gondom.

  Alapvetően a zene sztóner, igazán stoner. Az ének azonban nem az,és pont ez az, ami kell Itthonra. Flegma, ahol kell. Erőteljes, ahol kell. Dallamos, ahol kell. A négy dal közül a leggyengébb (Static Matter) is legfeljebb csak baromi jó. Mindezt azért mondom, mert ha csak ezt az egy dalt hallanánk, akkor is felkapnánk a fejünket. Van itt egy Cellophane is, ami igazi becsavarodott, füstös zetor alapú mezőgazdasági nóta, van itt egy Feed The Machine, ami pedig egy seggrázós, ökölrázós, szőrös tökű stoner ganaj. Amire pedig haragudni kell, az nem más, mint a High Society. Olyan refrénnel van megáldva a szerencsétlen, hogy beleég az agyadba és munka helyett is ez  jár benne. Dúdolod, fütyülöd, élvezed. Zavaró lehet, hogy még az ágyban is veled marad. Kiírthatatlan. Ez már nagyon kellet. Ilyenkor mindig érzem, hogy van miért. 

 A Hot Beaver egy tisztességes produktumot taknyolt ide elénk és csak reménykedhetünk, hogy nemsokára jönn az újabb genyószívódisztroj tőlük, mert bajok lesznek. Fenekelés lesz! BANDACAMPA

 AMEN!

 Ritkán tudok elszabadulni koncertekre, lévén vidéki vagyok. Na nem nagyon, mert írni, olvasni tudok és már nem félek a metrón. Azonban azt mondtam, ha ott rohad is az egész kert a ganajban, akkor is elmegyek erre a lemezbemutató koncertere. Egyrészt, mert a Let The Cigar Die-t látni élőben mindig is élmény. Másodsorban a Vendetta Inc. a mai metal színtéren kiemelkedően jól játsza azt a fajta Thrash beütésű, sludge ízű Metalt, amit manapság a gomba módra elszaporodó zenekarocskák tucattá és semmit mondóvá degradáltak. Harmadszorra, a BFT a barátom. (Ezt most elintéztem, ha rosszat írok, azt mondják, viccelődök, ha jót, akkor részrehajló vagyok.)

 Amikor leértünk, mindenki ott volt, a közönséget kivéve. Javában folyt a beállás és nem csak a színpadon. Ellézengtünk a koncert teremben, kis csoportokba verődve beszélgettünk. Klubhangulat volt. Nem nagyon volt ismeretlen arc. 

Aztán elkezdődött az egész hacacáré. Let The Cigar Die. Mint minden koncert, függetlenül attól, hogy kicsi, vagy nagyobb, ez is szar hangzással kezdődött, majd folyamatosan kitisztult minden. Az első dal végére már az ismerős agykitépő megszólalással játszottak. Zene volt, mindenféle korlát nélkül. Mindig is csodálkoztam, hogy abból a kis gyerekből (Levente), hogy tudnak ilyen hangok előtörni. A basszusgitáros (Dávid) pedig igazi Showman, bár most nem nagyon villogott, de zeneileg topon volt. Zoli pedig hiba nélkül kezelte a gitárt, a dobossal egyetemben. Élvezték a zenélést, a közönség hiánya ellenére is. Lerobbantották a fejünket. 

Rövidebb beállást követően a Vendetta Inc. volt a soros. Ha a LTCD lerobbantotta a fejünket, akkor a Vendettáék minimum atomrobbantottak. A Norbi úgy püfölte a dobokat, mintha az élete múlt volna rajta. Az elején baromira hiányoltam még egy gitárost. Kicsit vékonyka volt az egész, de aztán Nimród és Barna annyira együtt játszottak, hogy ez az érzésem hamar el is múlt. A szólók alatt sem volt hiányérzetem. Matyi viszont kissé egysíkúan énekelt, kiabált, amit ellensúlyozott a karizmatikussága. Jó frontember, de most a hangja nem fogott meg. 

A szünetben arról beszélgettünk Stinkerrel a BFT gitárosával, hogy ezek után milyen nehéz dolguk lesz, mert amit ez a két banda művelt, azt nehéz felülmúlni. Aztán elkezdtek ők is zenélni. A mexikós dallal kezdtek, ami lemezbemutató ide, lemezbemutató oda, ez régebbi szerzemény volt. Talán azért választották ezt kezdésnek, hogy aki kint volt az ivóban az beérjen még az új dalokra. A hangzás it is szar volt az elején, de a második dalnál már minden a helyére került. Érdekes, hogy ami a lemezen abszólút stoner, az itt magas szintű hard rocknak jött le. A rutin vitte őket. Amitől tartottunk, az nem jött be. A LTCD és a Vendetta INC. után ők se kullogtak, hanem nagyon is odarittyentettek. Stinker együtt élt a közönséggel, Csabi szerény volt és szelíd. Hehe. Killer Miller pedig ledobolta a csillagokat az égről. András pedig túlordibálta a zenét. Ez volt az egyetlen hiba, amin lehet javítani, illetve a rutin majd úgy is megoldja ezt is. Ennek ellenére úgy láttam, hogy beérett a munka gyümölcse, megérte robotolni. Végre Magyarországnak van újra egy olyan zenekara, aki magas szinten és örömmel zenél, akik még külhoni mulatságokon is az est fénypontjai lehetnének.

 Mind a három zenekar "külföldi" mércével mérve is kiváló koncertet nyújtott. Nem is értem, mi a szarért szenvednek itthon egy-két lézengő előtt. Na jó értem én, fontos nekik a magyar közönség, nekem is fontos lenne, ha lenne közönség, de a fiatalok nagy része még mindig inkább elmegy Ossian koncertre, minthogy értelmes, hallgatható és színvonalas zenét hallgasson. De ez már más tészta. Az a maroknyi lelkes hallgató megérdemli, hogy itthon is primőr árut kapjon, és ezen a koncerten azt is kapott, ráadásul rálátása nyílt, hogy ez az underground közösség mennyire családias és összetartó. Örülök, hogy néha-néha odacsapódhatok közéjük.

 AMEN!