Szeretem a sört. Nyáron főleg, de inkább csak pohárból. Amikor kicsapódik a hideg pohár falán a pára és elkezd gyöngyöződni, a hab pedig jó ujjnyi vastagon keményen remeg a mézszínű folyadék tetején, az valami csodálatos látvány. Hát még, amikor belekortyolsz és az a kellemes kesernyés zamat végig vonul az egész nyelőcsöveden....

 Az új Lumberjack Commando pont ilyen. Pohárnyi, mivel a The Heritage négy dalból áll. Ez nagyon jó, üdítő. Nem tudom, mi lett volna, ha ebből a fajta zenéből készítettek volna a fiúk egy 12 számos nagylemezt. Ne is gondolkozzunk ezen, mert iit most ez a négy dal elég. Pont annyi, amennyi kell. 

 Főként Southern Rock szól a lemezen, de érezni azért itt mást is. Többet, mint amit egy hasonló zenekar produkálna. Iszonyat nagy groove-ok és dallamok vannak beleillesztve a nótákba, ráadásul remekül szólnak. 

 Az első három dal maga az arany sárga folyadék, a folyékony kenyér, a nedű. Az utolsó, a Red Code viszont a hab, ami kemény és nélküle nem esne jól semmilyen sör. Erről a dalról csak jókat lehet írni, mondani. Szerintem a Lumberjack Commando a Red Code-dal megírta a DAL-t, ami minden zenekar életében kétszer, háromszor jön el. Egy nagy köszönet ezért a nagykanizsai srácoknak.

Van azért itt más is, ami miatt egy hatalmas nagy piros pont jár nekik. Nem is tudom, hol kezdjem. Vannak zenekarok, akik még el se kezdtek igazából dalt írni, esetleg még a hangszereket se tudják hogy kell megfogni, mégis azt hiszik, hogy ők Black Sabbath ikertestvére. Ennek megfelelően állnak hozzá a zenei közeghez. Kezdve attól, hogy egy nyamvadt levelet nem tudnak megírni, az alázat teljes hiányáig. 

 Rengeteg levelet kap a blog, vele együtt a facebook oldal is. Nem csak magyar zenekaroktól, sőt inkább tengerentúlról, de szinte mindegyiknél érezni, a zene iránti alázatot. A zene számukra létkérdés, akár egy kis klubban játszanak, akár egy nagyobb csarnokban. Nem akarom pellengérre állítani a magyar zenekarokat/zenészeket, de néha olyan leveleket kapok, hogy legszívesebben ....

 A Lumberjack Commando nem ezt a stílust képviseli. Legalábbis a hozzáállásukat elnézve. Itt csak zene van, semmi sallang. Kevés ilyen zenekar van Magyarországon (Stoneblade, Spacedust, BFT, ne haragudjon meg aki kimaradt) és lehet nem fognak arénákat megtölteni, de őszinték és manapság ez sokkal fontosabb, mint bármikor máskor. Bandcamp

 AMEN

Vannak olyanok, akiknek igen is számít, hogy valamivel milyen az első találkozás, milyen a felszín. Vagy azért mert nem ért hozzá, vagy azért mert annyira ért hozzá. Én szerintem valahol a kettő között vagyok, és éppen ezért hallgattam meg négy bandát, hogy mégis a borítójuk mögött mi lapul.

Nem tudom kik ezek, amúgy mit csinálnak, de nem is ez az érdekes. Hanem az, hogy meg lehet őket hallgatni, akár többször is. Viszont az is igaz, hogy négy kell belőlük, hogy egy poszt összejöjjön olyankor, amikor Nico viszi hátán a blogot, mert egy kicsit hiányt szenvedünk a szavakban.

A Soul Racer és a Plainride volt az első kettő, amiket végighallgattam, és heves bólogatásba is törtem ki néha. Nagyjából egy hullámhossz a kettő, jöhet belőle még egy kör végső konklúzióval. De tudjátok mit, lehet egy harmadik is.

A harmadik versenyző bátor névválasztással egyszerűen csak úgy létezik, hogy Your Mother On LSD. Ez egy élő felvétel kicsit a garázsból, de néhány hang valahonnan a Betelgeuse mellől. Kicsit megosztó lesz, de legalább előre szóltam.

Az utolsó a The Kettle, ami egy kicsit ismerősebb volt nekem, legalábbis biztos voltak ilyen utazásaim a múltban. Ha nappal nem is, de álmodtam hasonlókat. A hangokat nagyon helyre rakták, igen, ezért is érdemes volt belépni a blogra.

Hallelujah! Megérkezett, itt van. Ez az album a BFT-től úgy hiányzott már, mint a tavasz most. Először digitális formában kaptam meg. Leesett az állam. Nemrég megkaptam fizikálisan is CD-n, amiért egy nagy dankesör. Most is leesett az állam. Egyébként a bolondok napján fog megjelenni. Hehe.

 A Traveler nagyon egységesen szól. Nem tiszta, mint egy sebészeti műtő, inkább egy rohadt éjszakai bár tisztaságú, ami a 66-os út szélén áll. Ez így van rendjén. Végre valami, ami az ami; kibaszott rakenró anyag. Bele tudna bárki kötni, aki akar, mert az ének egy kicsit hátul van, a gitárok kicsit nyersek és halkak stb. Aki viszont a zenéért, mint kikapcsolódásért szeretne meghallgatni egy olyan albumot, ami nem hazudik, annak a Traveler lehet a megoldás. 

A dalok közül egy-kettővel már találkozhattunk a koncerteken, de itt azért átértékelődnek ezek is. A legtöbb a 2013-as No Man's Land útját követi, azonban egy ligával feljebb. Beért a gyümölcs. Sokkal merészebbek lettek, mernek egy kicsit belenyúlni az ismeretlenbe. Nem stílusváltásról van szó, egyszerűen csak arról, hogy megújult a hangzás és egy két dal erejéig kitekintenek az ablakon. Nem kimásznak, csak kitekintenek, ilyen a Big Boobs and Booze, ahol érzek némi Glam Rock behatást, vagy a címadó Traveler, ami a lemez relax dala.

 A kettős vokál most még nagyobb teret kapott, András bőgője ropog, morog, Stinker gitárjátéka olyan stabil , mint egy monolit, na meg persze a riffjei is. A dobost mindig kihagyja az ember. Killer Miller dobjátékát azért hagyja ki az ember, mert egyszerűen természetes, mint ahogy a levegőt veszed. Nem több, nem kevesebb, mint ami ide kell, de ott van. Nincs melléütés, nyavajgás. Lazaság van, de a pontosság legkissebb megkérdőjelezése nélkül. Mondhatnám, hogy figyelni kell a dobra, de az már rég rossz. Az a frankó, ha nem kell a dobra figyelni, mert az van, lehet rá számítani. Itt lehet, az biztos. 

 Nyugati mércével mérve is - ami szerintem hülyeség - 2015 legjobb albumai közt van a helye. Minden apró hibájával együtt is tökéletes. A traveler pedig a legjobb daluk, amit pályafutásuk során megírtak, pedig azért nem egy szerzeményük vaddisznó. Április 04-én lemezbemutató a Rocktogonban. Mars! Blogspot. Facebook.

AMEN!

A portlandi bandát már egyszer feltettem a facebook oldalra, de megérdemlik, hogy a blogon is kapjanak pár sort.

A zene alapjában véve lassú, maximum középtempós. Már-már blues, de addig azért nem mennek el a srácok, inkább hömpölyög, mint valami kib..ott Mississippi. Ráadásul a hangzás is olyan vastag, mint valami néger pornósztár nemesebbik szerve. Bár amíg ez kevésbé élvezhető, addig a zene fergeteges. Az énektémák némi folkos beütést is kapnak néha.

 Nagyon sokszor az Earth jut róla az eszembe, annak ellenére, hogy nincs sok köze egymáshoz a két zenekarnak, valószínűleg az egyszer-kétszer odarakott monoton témák miatt. Ha más lenne a hangszerelés és az énekhang, akkor a Marching Suns egyike lehetne a legnagyobb Doom zenekaroknak, így azonban félő, hogy egy meg nem értett zenekarrá válik, pedig hatalmasak a témák. Sokan azonban nem nézik jó szemmel, hogy így keverednek a stílusok. Drone-os monotónia, igaz, csak néha, de akkor is jelentkezik. Bllues-os pesszimizmus, folkos ének, doomos alaptémák, stoneres hangzás világ.

 Alapvetően nekem nagyon tetszik, tegyél velük egy próbát, lehet rájuk kattansz. Bandcamp, Face.

AMEN!