Az Experimentalista Rockzene Ukrán Képviselői. Most milyen legyen egy Stoned Jesus lemez? Olyan, ami 100%-ban senkinek sem fog megfelelni, talán még maguknak a zenészeknek sem. Ettől jó! Ettől lesznek nagyon jók!

 Most gondolj bele, hogy az album első két dala Punkosan húz, mint valami spéci utcai robogó. A Here Come The Robots, ami a Foo Fighters nyegleségét hordozza, Wound ami már jóval rockosabb tétel; alig több, három perc. Iszonyat életigenlés sugárzik ebből a két dalból, de csak azért, hogy az utánuk jövő Rituals Of The Sun drámaiságát el tudd viselni, pláne az utolsó perceit. Az nagyon kemény. Vagy szar. Az utolsó 3 percet simán levághatták volna, de nem és ettől lesznek ők a Stoned Jesus!

 Aztán csavarnak egyet és előjönnek egy Hendrix témára megírt alternatív rockzenével. A végére Monster Magnetes lezárással. Innentől viszont elszabadul a szonikus pokol, Egy kilenc perces experimentális (sajnos nincs jobb szavam erre) hang és dallam orgia. A 15 perces Black Church pedig elég furcsán zárja a korongot. Hiány érzetet vált ki. Nincs megnyugvás. Valami mást kíván a fül, de nem ezt. Az első tíz perc militáns valósága és az utolsó öt perc szomorkás, de nagyon is élvezhető lebegtetése közti különbség már akkora, hogy elsőre nem is lehet mit kezdeni vele. BANDCAMP

Olyan a borító, mint az album. A komoly kaszás, akinek rózsaszínes vibráló háttér előtt kell állnia, ráadásul még a kasza éle is hullámos. Hát nem is tudom, sírjak, vagy nevessek. Azért sírok, mert rengeteg mással is meg lehetett volna tölteni szerintem az oda nem illő részeket. Ezektől úgy tűnik, mintha kapkodtak volna és a "Mi a faszt rakjunk még ide, hiányzik 15 perc, hogy rendes nagylemez legyen. Ez Jó? Jó! akkor gyorsan rakjuk bele." nézőpontot választották volna. Nevetek, mert mindezzel együtt egy nagyon jó és korrekt albumot raktak le az asztalra.

AMEN!

 Igaz nem idei kiadvány, hanem tavalyi a Devil Down, de most, hogy beteg lettem jutott időm a meghallgatására. A TG-vel mindig is úgy voltam, hogy nem hétköznapi módon közelítik meg a southern muzsikát, pont ezért is érdemelnének nagyobb figyelmet. 

 Méltó módon folytatják ott, ahol az Alabama Thunderpussy abbahagyta. Némileg nagyobb teret engedve a hangulatoknak, a vokált picit háttérbe szorítva. Itt ez most azért nem gond, mert a zenei témák olyan jól megkomponáltak, hogy önmagukban is megállnak. Sokszor lehet hallani torzítómentes gitárjátékot, max visszhang van rajta, ami nagyon feldobja és szellőssé teszi azt a tömény mocskot és iszapot amit néha előbányásznak valahonnan a srácok. Az egész lemeznek van egy furcsa, sötét aurája, amit még a vidámabbnak hallatszó gitárcsilingelések is csak mélyíteni tudnak. 

 A Devil Down nem egy szerethető lemez, ha csak szőr mentén hallgatsz bele. Tény, hogy a mai világban nincs arra időnk, hogy többszöri esélyeket adjunk egy lemeznek, főleg úgy, hogy ennél az albumnál ráadásul nem mindegy milyen hangulatodban hallgatod meg, de ha jó a konstelláció és van némi időd is rá, akkor nagyot fog dörreni. Talán utólag beteszed a tavalyi "év albumai" top 10 listádba is. 

 Talán a hangulata miatt, talán a nagyívűsége miatt, de el tudnám képzelni filmzenének. Egyfajta Road Movie alá, amint keresztűl-kasul bejárjuk az arizónai sivatagot. Motorral, autóval, gyalog, mindegy mivel. Bandcamp. Face

AMEN!

 Nem tudom, mit jelenthet, a lemez címe, de a gugli fordítása szerint izlandiul "várható"-t. Nem is tudom, szerintem nem, de nem baj, induljunk ki ebből. De mi az ördög várható? Pont az? A "várható" azt jelenti - ráadásul, ha a Monolord mondja - hogy ez még csak az előzménye valaminek. Pont mikor látod a bozót tűz füstjét, de magát a tűzet még nem és tudod, ha nem futsz el, akkor a füst csinál ki és,ha az elöl megmenekülsz, akkor maga a tűz fog elevenen megsütni.

A Monolord új anyaga már nem a füst, hanem maga az izzó pokol tüze. Bár inkább jege, merthogy semmi melegség nincs ebben a rideg kreatúrában. Az Empress Rising már szerepelt nálunk és bevallom kicsit féltem, hogy beleesnek abba a csapdába, amibe oly sokan. Önmagukat ismétlik. Hát Nem. Csavartak még egyet a dolgon és megfogalmazták a SEMMIT. Ez az a fajta SEMMI, ami aztán a világvégénél is rosszabb; a haldokló, magányos lelkek is inkább trópusi üdülésnek minősülnek. Megmutatják a zenén keresztül, milyen az, amikor nincs biztos pont, mert nincs mihez viszonyítani. Azt is lehetne mondani, hogy az űr kietlen és csendes magányossága, de már az is valami, ez pedig még az se. A Cosmic Silence a legrövidebb és legfurcsább dal az albumon, a reneszánszosan megszólaló gitárokkal és a nem létező dobbal, ami mégis ott lüktet a dobhártyán. Minden valahonnan "onnan" szól. Megnyugtatóan. Majdnem, de amikor konkrétabban akarod hallani, akkor elhúzódik és amilyen erővel akarod utolérni, annyira távolodik "oda".

Lehetne az Electric Wizardhoz hasonlítani, de azért ez mégis csak más. Míg a Wizard egy folytonosan farkába harapó kígyó, addig a Monolord a folyamatosan önmagát zabáló természet, állatokkal emberekkel együtt. Elkezdesz félni, a mitől is? Nehéz szavakba önteni ezt a zenét. Vonz, mint molylepkét a láng. Tudod, hogy nem szabad, de még egyszer csak. Na? Tényleg! Akkor csak egy számot! Bandcamp. Face.

 Könyörögsz azokért a jól eltalált riffekért és búgo, zúgó basszushangokért. Monolord megcsinálta, most pedig félek, hogy mi lesz a következő lépés. Mi jöhet? A füst megvolt (Empress Rising), a Tűz is itt van. Ezután csak isa por és hamu. 

AMEN!