Amikor a német Redscale zenekar 2016-ban bemutatkozott a három számos Under The Spell kislemezzel, szinte meg se érezte azt a zene világa. A Set In Stone debüt nagylemez azonban már figyelmet érdemelt. Nem a dalok tetszettek, inkább a magas zenei minőség. Aztán a tavaly elötti Feed To Them Lion már olyan dalokat tartalmazott, ami nem hogy jók, de egyenesen k. jók!

Nem sokára kijön az új album, a The Old Colossus. Szerencsés vagyok, mert a Sheltered Life PR jóvoltából hallhatom a teljes albumot! A Majestic Mountain Records olyan nevekkel dolgozik együtt, mint a Kal-El, Jointhugger, Saint Karloff, Alunah stb. és most a Redscale is itt jön ki az Öreg Kolosszussal. 

 

 Azt kell mondanom, hogy az egyik felem nagyon örül, hogy nem adták alább a szintet, viszont a másik felemet vigasztalni kell, mert azért van egy két dal a lemezen, ami megért volna még egy kis gondozást. Igen, próbálom megmagyarázni magamnak, hogy nem lehet mindig 100 %-on pörögni. Még a legnagyobb zenészek se szarnak remekműveket minden nap. De akkor is....

 Egyébként nincs semmi bajom a lemezzel nagyon jól szól, a dalok jók, kidolgozottak. A gitártémák ismét erőteljesek és szépek, ugyan úgy, mint az énekdallamok. És igen, precíz itt kérem minden, mint ahogy a német rock zenekaroktól megszokhattunk. A koszt, a füstöt is szinte mérnöki pontossággal tudják egy-egy számba belerakni oda és úgy, ahogy kell. 

Szóval nincs semmi baj, a Redscale ismét egy ütős Albumot tett le az asztalra, csak hát valami hiányzik, nekem...

AMEN! 

https://www.facebook.com/majesticmountainrecords/   https://www.facebook.com/redscaleberlin/

Vannak zenekarok, akik pont jó időben kapják el az ember hangulatát és érzéseit. A Desert Nomad pont ilyen számomra. Bontsuk egy kicsit ketté a történetet zenére és megjelenésre. Rá fogtok jönni miért is teszem ezt.

 Először is nézzük, illetve hallgassuk a zenét. Amikor ezt elkezdtem hallgatni, odakint 35 fok körül járt a hőmérséklet és a szél is forró volt. Amit pedig hallottam, az még rátett egy lapáttal. A Fu Manchu alapot teljesen eltorzították és rátettek rengeteg reverbet. Iszonyatosan lelassult, vonszolósak a témák, mintha tényleg a sivatagban vánszorognánk, a levegő szó szerint ég, izzik. Megváltoznak az érzékelések. Eltorzulnak a hangok, a szinek vakítanak és lázálom szerűvé válik minden. Halucinálni kezdesz a melegtől és a szárazságtól. Egyszóval ezt kapod, ha bemerészkedsz a Death Valley-ba nyáron, délidőben.

 

 Másodszor pedig nézzük a megjelenést. Az albumon a nevük éppen fordítva szerepel, "ö" betűvel: Desert Nömad. Csak Bandcamp oldalt találtam tőlük és azon mindhárom számot egyszerre lehet meghallgatni. Hozzáteszem ez így üt a legnagyobbat. Ezen kívül van még egy videoklipp is, amin ugyan látszanak a banda tagok, de megrajzolva. Szinte az egész klipp egy kimerevített, átfilterezett képkocka körül forog. Itt lehet nagyon érezni, hogy ez már nem a valóság. Ez már jóval több, mint amennyit el tud viselni egy normális elme. Legalább hideg sör lenne a közelben, de...

 A Nomad Desert egy igéretes zenekar, de egyelőre azt se lehet tudni, honnan jönnek, kik ők és mi is a lényeg. Egyébként nem baj, hiszen a zenéjük fantasztikus a nyári nagy hőségben. AMEN!

Hogy mit keres az In Flames egy Stoner rock-al foglalkozó oldalon? Tök egyszerű. Mindenki elindul valamilyen zene felől és folyamatosan fejlődik, amig meg nem találja a Stoner zenét. Ugyan nem fog megrekedni itt a zenei fejlődése, de az biztos, hogy egy biztos pont lesz ez a stílus, a mai kor szónikus labirintusában. Szóval mindenki elindul és útközben érik olyan hatások, amik meghatározzák a késöbbi zenehallgatási szokásait. Ecseki Andrásnak és nekem is ilyen volt az In Flames zenekar.

Szoktam hangoztatni, hogy bár szeretem a blues-t és szeretem a punkot, Hardcore-t, de valójában a Metal zene firányából közelítettem meg a Stonert. Az In Flames pedig ott került nálam képbe, amikor volt egy hirtelen robbanás az akkori Death/Doom bandáknál, mert kezdett unalmassá válni a stílus. Sorolhatnám a Paradise Lost-tól kezdve a Therionon át, Anathema, Amorphis és hát az In Flames. Náluk hallottam először ikergitárokat, dallamos éneket a hörgéssel keverve. Tudom voltak már ilyenek elöttük is, de őket hallottam először. Teljesen letaglózott. 

 Az In Flames kétség kívül meghatározó zenekara volt a göteborgi színtérnek olyan zenekarok mellett, mint az At The Gates, vagy a Dark Tranquillity. Bár sok albuma megjelent és folyamatosan születnek azóta is az új dalok, nekem a The Jester Race, Whoracle, Colony, Clayman négyes "az" In Flames. Ekkor még ösztönből zenéltek, semmiféle nyomás nem volt rajtuk, csak az alkotás öröme vitte a zenekart. Mostanság már azt látom, hallom tölük, mintha belerekedtek volna a saját skatujájukba, pedig az elején pont ezt akarták elkerülni. 

 Egy szó, mint száz számomra rengeteg mindent adott az In Flames, főleg azt, hogy az ösztönöket hagyni kell dolgozni, és így fantasztikus dolgokat tudunk alkotni. Valószínüleg ezért is találtam rá késöbb a Stoner zenére, mert itt is csak az működik, ami zsigerből jön, Ezt nem lehet üzleti alapon csinálni, mert abba bele lehet bukni, lásd (itt most kicsit szentségtörő leszek) Electric Wizard. AMEN!

A Clutch-ra szokták azt mondani, hogy a zenészek kedvenc zenekara. Ez valóban így lehet, hiszen amikor a minap feldobtam egy kérdést, hogy kinek mi volt a meghatározó zenekar, vagy album az életében a Stoner Blog Facebook oldalán, akkor szinte egyből jelentkezett Viktor Dudi az Eugene Tooms zenekarból, hogy neki bizony a Clutch, Blast Tyrant albuma egy meghatározó élmény volt!

Az 1991-ben létrejött Clutch zenekar legalább annyira mainstream, mint amennyire nem. Ezt annak a fényében merem állítani, hogy maguk a tagok bármennyire is megjátszhatnák magukat, mégse teszik. Ugyanaz a négy fő alkotja a bandát, mint az alakulásukkor (Tim Sult, Dan Maines, Jean-Paul Gaster, Neil Fallon). Dalaikkal nem követnek semmiféle trendet, inkább diktálják azt. 

 Bevallom, én előszőr a The Elephant Riders albumot hallottam tőlük, de mivel ez egy kocsmában történt és nem voltam szomjas, akkor nem igazán esett le, mit is hallok. Aztán ejött az idő, amikor találkoztam a The Mob Goes Wild videójával. Meglepődtem és nem értettem, hogy miért is nem ismerm őket? A  Blast Tyrant volt talán az az album, amikor már nem csak keresték az amúgy is jól kitaposott útjukat, hanem markánsabbá is tették. Egyenletes minőségben tolták a zenéjüket. Ezen az albumon található e legkevesebb töltelék dal, ha van rajta egyáltalán. Olyan dalok sorakoznak itt, mint az abszolút koncert kedvenc a Profits of Doom, vagy a The Walking Dead-ben is feltünt The Regulator és a FanVideó-s Ghost, ami annyira jól sikerült, hogy a zenekar is elismerően beszélt róla.

 Igaz, hogy számomra nem ez a lemez volt, ami meghatározta a késöbbi zenei izlésemet, de az tény, hogy sok embert megérintett és ráterelte őket az igaz útra! Zeneileg, szövegileg semmi kivetni való nincs rajta, sőt. Itt alakult ki az a zenei irány, amit leginkább úgy lehetne jellemezni, hogy Clutch Rock! AMEN!

Aki egy kicsit is szereti a szikár, blues alpvetésekre felépített zenét, főleg úgy, hogy nagyon erős stoner szálak is jelen vannak, az már nagyon várhatta a Muddy Roots jelentkezését. Hát most itt vannak a kőbányai srácok! A négy számos EP-t már nagyon vártam és remélem ti is. Igaz, hogy tavaly bedobtak egy The Guess Who covert, ami remekül sikerült, de ez nekünk nem elég!  Amint megkaptam a promo pakkot egyből szaladtam a zeneszobába és beraktam a "nagy cuccra"!  Elmondom hát a véleményem az egész hóbelebancról. 

 Előszőr is azt vettem észre, hogy letépi a fejem, annyira jól szól! Nem, nem úgy, mint a manapság megszólaló Stoner bandák többsége, hanem mint egy eredeti blues zenekar a '60-as évekből. Igen, tényleg szikár a cucc. A bemutatkozó Wings On My Back is már egy jóval ércesebb, puritánabb megszólalást hozott, mint az elődzenekar a Burning Full Throttle, de ez az új cucc rátesz még egy lapáttal. 

 

Szeretem ezt a fajta zenei megközelítést. A hangzás modern, mégis egyszerű és éles, mint egy bugyli bicska. Nincs szarakodás, csak a zene. Ennek van alárendelve a hangzás! Azt is mondhatjuk, hogy a Lighthouse EP dalközpontú lett! A számok rövidek, velősek, mégis van olyan dal, mint például a nyitó/címadó Lighthouse, amibe két gitárszóló is belefér. A  Motörhead-es Train 13 már pár hete fut a neten egy jó kis videó formájában, a záró Flight Mode pedig egy elég hullámzó darab, ami ettől a lüktetéstől lesz igazi záró darab. Egyedül a Blue-val nem tudok mit kezdeni. Már bocsánat, de számomra ez egyszerre túl tömény és egy kicsit unalmas. Nem találok benne kapaszkodót, vagy egy olyasmi refrént, amit esetleg fütyürészhetek meló közben, pedig ennek a dalnak ez nagyon jót tenne.

Van egy másik kis szépség hibája is a Lighthouse-nak. A basszusgitárt néha alig lehet felfedezni benne. Nem kap elég vastagságot és igaz, hogy a gitár úgy szól, mint ahogy a nagykönyvben van megírva és a dob is iskolapélda lehetne, de a basszus, az basszus nem igazán van előre tolva.

Igazából ezek a dolgok inkább csak amolyan kukacoskodások, mert összeségéban megint lépett egyet felfelé a lépcsőn a zenekar. Az EP jól megírt, jól megkomponált. Igazi nyári utazós, motorozós zenei élményt tud nyújtani! Hallgassátok és Ride on, Baby, Ride on!

 https://www.facebook.com/muddyrootsrock/

AMEN!