Csak mert szeretek zenét hallgatni az nagyon nem jelenti azt, hogy minden évben be is újítok mindent amit csak el lehet érni. Persze, jó néha inspirálódni, akár fejlődni is bizonyos tartalmakból, de most nem az az időszak van. Viszont meghallgatom mások véleményét (lásd podcast), és megnézem, hogy reagálok azokra a zenékre.

Ilyen lett a Masters Of Reality, ami miatt előfordult hogy nem alszom jól. Nem olyan rossz, csak folyamatosan ez jár a fejemben. Gyakorlatilag amikor felkelek olyan, mintha az álmomban elkezdett refrén első sora után már ébren menne tovább a második. És nincs még vége, infinite repeat.

Sokkal jobb megközelítés emiatt 2018-ra a mit hagytam ki lista, ami így egyelőre wishlist marad.

Brant Bjork - Mankind Woman

CLUTCH - Book of Bad Decisions

Fu Manchu - Clone Of The Universe

Demonauta - Temaukel, the Spirit Before Time

 Már 2018 legelején elkezdtem írni egy listát, azokról az albumokról, amik nem csak megjelentek, hanem valamiért úgy éreztem, hogy telitalálat. A lista nőt, dagadt, aztán egyszer csak elkezdett változni, mivel kerültek le is a listáról, meg kerültek fel is. Elkezdett élni a Lista!

Év vége felé szépen elgondoltam, a top 10-et. Azután újra gondoltam. Átterveztem. Megszabtam. Bevettem itt, bővítettem amott. Pihentettem, Pihentem. Rájöttem, nincs lista, csak lemezek, amiket gyakran hallgatok, mert nagyon tetszenek és vannak lemezek, amiket egyáltalán nem hallgatok, csak megvannak, mert meg kell lenniük.

Íme azok, amiket gyakran hallgatok mostanában:

A Highbernation egy fiatal zenészekből álló doomster zenekar az Electric Wizard vonalról. Nem egy nagy durranás, de engem nagyon megfogtak frissességükkel és profizmusukkal.

 

A Demonauta ismét hatalmasat alkotott lassú, hipnotikus blues alapokra építő zenéjükkel.

A Crobone egy igazi stoner metal zenekar hatalmas vokál témákkal és riffekkel. A bemutatkozó albumuk nagyon izgalmas és erős lett.

A Frayle egy szép EP-t hozott nekünk 2018 tavaszára. Gyönyörű női vokalizáció, mélázós málházás.

 

 A Rezn fúziós doom/psy zenéje igazi unicum. Utazás, amit nem szeretnél befejezni soha. Dimenzióugrás!

Thal. Igazi Devilrock! Groove és Riff. Erről szól az egész!

A Plainride előző lemezei nálam abszolút semmit nem mondanak, viszont ez a lemezük favorit. Félek, hogy csak egy lemezre szólt a zsenialitásuk.

 

Sógoriából érkezett Great Rift változatos stoner lemezt rakott le az asztalunkra.

 

A Loggerhead az experimentalitást tűzte ki a zászlóként és ezt profi módon teszik.

 

A Saint Karloff nagyon jól mutatja be, hogyan kell okkult rockzenét játszani modern hangzásvilággal.

 

 Az Allen's Wrench azt tolja, amit a Kyuss abbahagyott és a Fu Manchu a mai napig hozza. Mondjuk ezzel a névvel mást nem is szabad...

 A Fuel Eater most nagyon jó, húzós stoner metal zenével jelentkezett.

 Van még jó néhány zenekar, akik remek albumot hoztak össze és valószínűleg bánni is fogom, hogy most nem írtam róluk, de a zene az emóciókról szól. Most ezeket a lemezeket veszem elő szívesen és hallgatom meg újra és újra. A "nagy" befutókról most nem szerettem volna beszélni, hiszen azok hozták a formájukat (Orange Goblin, Monster Magnet, Brant Björk, COC, YOB, Sleep stb.). 

Szeretném látni a Ti listátokat is! AMEN!

Alapvetően a Stoner zene lett az igazi "szerelem". Mindenféle zenét meghallgatok szívesen, csak mondjon valamit számomra. A The Royal Freak Out nem Stoner, viszont minden más, és mond valamit.

Számomra azt mondja, Alternatív Rock'N'roll. Elég szerencsétlenül hangzik, mert itthon az "alternatív" jelzőt olyan zenekaroknál használják, mint a Kispál, PUF és a többi "entelektüel" csapat. Szerintem viszont az alternatív, a választhatóságot jelenti. Az a jó a The Royal Freak Out zenéjében, hogy választhatsz, melyik kedvenc stílusod miatt szereted meg.

Én akármikor hallgatom meg, mindig találok valamit, amiért szeretem hallgatni a zenéjüket. Van, mikor régi nagy kedvencem a Skid Row, Slave to the Grind albuma jön elő. Aztán van, amikor grunge, a jobbik fajtából, mondjuk a Stone Temple Pilot. Hallok néha 3 Doors Down-t, ami a harmóniákat illeti. 

Alternatívát jelent még olyan zenekarok mellett, mint a The Trousers, ami igazából profi ugyan, de én már rég nem hallom ki belőlük a lelkesedést és a sokszínűséget, mint a TRFO zenéjében. Ugyan stonert nem hallok ki egyik dalukból sem, de a kapcsolat valószínűleg a zenei szabadság, a művészi korlátlanság lehet.

A srácokon érződik, hogy örömből zenélnek, nem akarnak beskatulyázódni semmi féle stílusba. Ösztönből tolják a zenét és ezt érezni a dalokon. Hozzád és Neked szól! Nincs görcs, nincs sallang, csak ROCK, csupa nagybetűvel és én ezt bírom. Kíváncsi leszek rájuk élőben, December 14-én a Düreben a Buso és a Minimal Bogart társaságában.

Zenét és minden egyebet itt lehet rendelni: http://www.nowbooks.hu/termek/trfo-a-step-beyond-the-fading-line/

AMEN!

Október elején kaptam e-mailen egy hivatkozást, amiben az új Buso anyag volt. Megmondom őszintén, kicsit csodálkoztam. Se egy borító, se egy fotó a zenekarról, szóval semmi, amit ilyenkor küldeni szoktak a menedzsmentek. Szinte vakon vágtam bele a lemez meghallgatásának tudván, hogy Busoék nem szoktak lerakni rossz anyagot az asztalra. 

Azóta megkaptam a teljes promóciós pakkot, amiben már a tényleges dalcímek, sorrend szerepel és egy kis infó, amit megosztanék a publikummal.

Először is annyit mondanék annak, aki nem ismeri Busoékat (Van ilyen? Tegye fel a kezét!), hogy nem szarral gurigáztak eddig és most se akarnak tofuból pörköltet készíteni. Mindig magasra tették a mércét, minőségben és dallamokban, riffekben, dalszerzésben. Most sincs ez másképp. Ez alatt a pár év kihagyás alatt is születtek ötletek, amiket szép lassan dallá formáltak, csak nem voltak annyira szem előtt. Ennek az lett az eredménye, hogy nagyon sokrétű lett az új album. Köszönhető annak, hogy a felvételek több helyen készültek. Bánházi Gábornál, a Zengőkertben, Philipp Lacinál az Abnormal studióban.

Aki a végső mixet elkövette az Jappan és Barnsz volt. Hozzáteszem olyan munkát végeztek, hogy le a kalappal. Számomra olyan érzés volt meghallgatni először az albumot, mint amikor anno kijött a Strong Deformity anyaga a agic Syrup. Éles, letisztult, de lüktető élő, nyoma sincs semmiféle kimértségnek vagy mesterkéltségnek. Spontán, de mégis összeszedet cucc lett. Azért működhet így, mert minden dalban vannak vendégek, (Kovács Gergő /Red Swamp/, Takács József "Jozzy"/ String Theory /, Mári Péter / Room of the Mad robots /, Vörös Attila / Strength of Will /)akik hozzák a saját kialakult stílusukat és ezzel fűszerezik a BVK zenéjét. 

 

A dalok nagyon változatosak. Van itt amolyan "pattogós", a Backbones, ami hangulatában engem a RATM dolgaira emlékeztet, de valószínű senki mást. Esetleg azokat az öregembereket, akik régen a Total Car tébolyda falai közt pattogtak. Kellemesen nosztalgikus állapotba hoztak annak ellenére, hogy abszolút mai a dal.

Vagy itt van például a Ghost Train, ami egy nagyon jól eltalált modern stoner, az elején Pearl Jam - szerű riffel, a közepére pedig teljesen átmegy Strong Deformity - szerű metalkodásba. Említhetem még a My dear is a Whore System of a Down zúzását is, amivel egyébként indul az album. A videoklipes The Wait fülledt sivatagi cucc, amiben a női vokál (THX: Vincze-Fekete Vera!) olyan magasságokba emeli a zenekart, amit nagyon nehéz lesz újra megugrani. Mondanám, hogy mainstream, de hál' Isten, csak súrolja a popularitás határát. 

Dobálóztam itt mindenféle zenekar nevekkel, hogy melyekre hasonlítanak a számok, de az az igazság, hogy annyira egyedi a Buso, hogy ezek a zenekari hatások, nem vonnak le semmit a zenéjük értékéből, csak megízesítik a már amúgy is ízes dalokat. 

Egy szó, mint száz, az albumra megérte várni azt a durván 4 évet. Beleköthetetlen minden szinten. Hangzás, dalok, kiállás mind nagyszerű. Végre egy követendő példa. Aki ezt a produkciót élőben is szeretné látni az menjen el ide: Dec. 14. Royal Freak Out és Minimal Bogart társaságában a Dürer kertben.

Az album címéből kiindulva remélem lesz folytatása! AMEN!