A Clutch-ra szokták azt mondani, hogy a zenészek kedvenc zenekara. Ez valóban így lehet, hiszen amikor a minap feldobtam egy kérdést, hogy kinek mi volt a meghatározó zenekar, vagy album az életében a Stoner Blog Facebook oldalán, akkor szinte egyből jelentkezett Viktor Dudi az Eugene Tooms zenekarból, hogy neki bizony a Clutch, Blast Tyrant albuma egy meghatározó élmény volt!

Az 1991-ben létrejött Clutch zenekar legalább annyira mainstream, mint amennyire nem. Ezt annak a fényében merem állítani, hogy maguk a tagok bármennyire is megjátszhatnák magukat, mégse teszik. Ugyanaz a négy fő alkotja a bandát, mint az alakulásukkor (Tim Sult, Dan Maines, Jean-Paul Gaster, Neil Fallon). Dalaikkal nem követnek semmiféle trendet, inkább diktálják azt. 

 Bevallom, én előszőr a The Elephant Riders albumot hallottam tőlük, de mivel ez egy kocsmában történt és nem voltam szomjas, akkor nem igazán esett le, mit is hallok. Aztán ejött az idő, amikor találkoztam a The Mob Goes Wild videójával. Meglepődtem és nem értettem, hogy miért is nem ismerm őket? A  Blast Tyrant volt talán az az album, amikor már nem csak keresték az amúgy is jól kitaposott útjukat, hanem markánsabbá is tették. Egyenletes minőségben tolták a zenéjüket. Ezen az albumon található e legkevesebb töltelék dal, ha van rajta egyáltalán. Olyan dalok sorakoznak itt, mint az abszolút koncert kedvenc a Profits of Doom, vagy a The Walking Dead-ben is feltünt The Regulator és a FanVideó-s Ghost, ami annyira jól sikerült, hogy a zenekar is elismerően beszélt róla.

 Igaz, hogy számomra nem ez a lemez volt, ami meghatározta a késöbbi zenei izlésemet, de az tény, hogy sok embert megérintett és ráterelte őket az igaz útra! Zeneileg, szövegileg semmi kivetni való nincs rajta, sőt. Itt alakult ki az a zenei irány, amit leginkább úgy lehetne jellemezni, hogy Clutch Rock! AMEN!

Aki egy kicsit is szereti a szikár, blues alpvetésekre felépített zenét, főleg úgy, hogy nagyon erős stoner szálak is jelen vannak, az már nagyon várhatta a Muddy Roots jelentkezését. Hát most itt vannak a kőbányai srácok! A négy számos EP-t már nagyon vártam és remélem ti is. Igaz, hogy tavaly bedobtak egy The Guess Who covert, ami remekül sikerült, de ez nekünk nem elég!  Amint megkaptam a promo pakkot egyből szaladtam a zeneszobába és beraktam a "nagy cuccra"!  Elmondom hát a véleményem az egész hóbelebancról. 

 Előszőr is azt vettem észre, hogy letépi a fejem, annyira jól szól! Nem, nem úgy, mint a manapság megszólaló Stoner bandák többsége, hanem mint egy eredeti blues zenekar a '60-as évekből. Igen, tényleg szikár a cucc. A bemutatkozó Wings On My Back is már egy jóval ércesebb, puritánabb megszólalást hozott, mint az elődzenekar a Burning Full Throttle, de ez az új cucc rátesz még egy lapáttal. 

 

Szeretem ezt a fajta zenei megközelítést. A hangzás modern, mégis egyszerű és éles, mint egy bugyli bicska. Nincs szarakodás, csak a zene. Ennek van alárendelve a hangzás! Azt is mondhatjuk, hogy a Lighthouse EP dalközpontú lett! A számok rövidek, velősek, mégis van olyan dal, mint például a nyitó/címadó Lighthouse, amibe két gitárszóló is belefér. A  Motörhead-es Train 13 már pár hete fut a neten egy jó kis videó formájában, a záró Flight Mode pedig egy elég hullámzó darab, ami ettől a lüktetéstől lesz igazi záró darab. Egyedül a Blue-val nem tudok mit kezdeni. Már bocsánat, de számomra ez egyszerre túl tömény és egy kicsit unalmas. Nem találok benne kapaszkodót, vagy egy olyasmi refrént, amit esetleg fütyürészhetek meló közben, pedig ennek a dalnak ez nagyon jót tenne.

Van egy másik kis szépség hibája is a Lighthouse-nak. A basszusgitárt néha alig lehet felfedezni benne. Nem kap elég vastagságot és igaz, hogy a gitár úgy szól, mint ahogy a nagykönyvben van megírva és a dob is iskolapélda lehetne, de a basszus, az basszus nem igazán van előre tolva.

Igazából ezek a dolgok inkább csak amolyan kukacoskodások, mert összeségéban megint lépett egyet felfelé a lépcsőn a zenekar. Az EP jól megírt, jól megkomponált. Igazi nyári utazós, motorozós zenei élményt tud nyújtani! Hallgassátok és Ride on, Baby, Ride on!

 https://www.facebook.com/muddyrootsrock/

AMEN!

Annak idején nem nagyon törödtem az svéd Alastor lemezeivel. Elkönyveltem őket egyszerű rock zenének, akik jócskán merítenek az okkultista elemekből, a Sabbath zenéjéből és ehhez hasonlók. Valószínűleg azért, mert akkoriban viszonylag sok ilyesfajta muzsika szabadult a világra.

 Az az igazság, hogy ha írsz egy remek albumot, akkor fasza gyerek vagy, ha már ketten, vagy hárman, akkor "csak" jó, és ha már több százan teszitek ezt, akkor átlagosak lesztek. Az Alastor sajnos beleesett a több száz banda közé és most, hogy már nem "divat" annyira ez a fajta okkult rock, már csak azok maradtak talpon, akik igazán magukénak érzik ezt a műfajt. (Bár szerintem még most is többen próbálkoznak, mint kellene.)

 

 Az Alastor itt van, köszöni jól van és kiadott egy albumot. Most éppen nem a Halálról szólnak a dalok, hanem inkább az őrületről. Arról, hogy az emberek hogy tudnak bele- és megőrülni az egyszerű hétköznapokban. Ennek eredményeképp kapunk egy olyasfajta Doom folyamot, amit átsző a Dark (Gothic) rock. Meglepő, de én a '80-as évek pouláris kultúráját is érzem a dalokon. Kivétel a "Death Cult" dal! Na ott inkább a rock'n'roll keveredik a a '70-es évek Riffelős rockzenéjével. 

 Szóval, aki szeretne egy olyasfajta albumot hallani, ami dalközpontú, vastag hangzású, tele van jó dallammal, kicsit doom és kicsit dark, van lüktetése és kacérkodik a pop zenével, az hallgassa meg az új Alastort! AMEN!

Alastor arca, Riding asy Records arca

Chile Dél-amerika Görög országa. Már ha zenében, azon belül is a stoner és doom vonalon szeretnénk gondolkozni. Csak pár zenekar a teljesség igénye nélkül: Yajaira, Peregrino, Hazemaze, Demonauta, At Devil Dirt...és még sorolhatnám. Mindegyik zenekarban van egy közös, és pedig a hangulat, amihez hozzátartozik amegfelelően koszos és homályos hangkép, a dalok analógizált mélysége, némi punkos hozzáálás és a füledtség.. A cikkben szereplő Pies De Plomo is ezek bandák eredetiségét és egyéniségét tükrözi. Miért pont ezt a bandát választottam ki mégis a sok közül? Csak. Mostanában ezt hallgatom és tetszik.

 

 A Pies de Plomo a Demonauta egy vadhajtása. Túl vannak már sok lemezen, kicsin és nagyon és még mindig nyomják. Néha kicsit punk, néha kicsit doom. Itt lehet nagyon érezni, hogy a két műfaj nem is áll olyan távol egymástól. Szinte kivétel nélkül spanyol nyelven íródtak a dalok, kivéve azt, amelyik instrumentális. Kiváló háttérzene, de akinek ideje engedi, az vegyen fel egy fülest és hallgasson meg úgy egy-egy albumot tőlük, garantált lesz az utazása!

 

Aki kedvet kapott és még több Chile-i zenére kiváncsi, az iratkozzon fel, vagy csak látogasson el a STONER ROCK CHILE facebook oldalára

AMEN!

Igazából nem tetszett - és most sem tetszik - a Wych bemutatkozo lemezének a borítója, Sajnos a mostanában bejött lemezdömping hatására és az idő hiánya miatt az ember kénytelen választani, hogy melyik újdonságot hallgassa meg és melyiket rakja félre máskorra. Nyilván hajlamosak vagyunk a külsőség alapján választani és hát az Exordium boítója nem egy nagy durranás. Elsőre...Azonban Hudjik Henrik, aki ugyan olyan zenefüggő, mint én felhívta a figyelmemet rá és ezért minden más elé vettem ezt a lemezt és meghallgattam.

 

Innen üzenem: Köszönöm! Ez egy ténylegesen jó lemez és így utólag átnézve a borítása se rossz annyira. A Wytch egy Svéd zenekar, aminek a tagjai már bizonyították elismertebb zenekarokban (Vintersorg, Otyg, stb...) a tudásukat, igaz más stílusokban. Most pedig itt is bizonyítják, mennyire értenek a Rock zenéhez. Sokan úgy vélekednek erről a lemezről, hogy ez egy Heavy/Doom esetleg Proto Rock cucc. Én egy kicsit mást hallok ki. Szög egyszerű Blues Rock az egész. Igazán szép dallamokkal, erőteljes gitár suonddal. Remek és pontos ritmus szekció adja az alapokat a rettentően jól megszólaló gitárok alá. Él és lüktet az egész. Az énekes csajszi hangja meg csak hab a tortára.

Johanna hangja nem egyedi, néha az Aboleth pacsirtája (Brigitte Roka) ugrik be róla, néha pedig Anneke a The Gathering volt énekesnője. Johanna hangja pedig hozzájuk hasonlít a leginkább, azzal a különbséggel, hogy érezni lehet benne a természetességet. Azt énekli, amit a dal megkíván és nem akar feleslegesen brillírozni. És ez jó! Ha kell, akkor úgy énekel, mint egy angyal, de még ekkor is bele-bele folyik némi vagányság, némi dög. Egyszóval kellemes hallgatni, csak úgy, mint a lemez egészét. Nem tolakszik, egyszerűen csak Szól hozzád, neked.

Wytch face, Ripple Music face AMEN!