A chicagoi Bongripper már 2006 óta gyalázza meg lelkünket a sötétség fekélyes zenéjével. Ráadásul nem is vokális zenével, hanem tipikusan azzal a fajtával, amin szabadon szárnyalhat beteg fantáziád. Mert itt nem, hogy nyoma sincs a szépségnek, de még te sem fogsz rá vágyni. Teljes átnevelés. Mint amikor megfordul a polaritás, esetleg még a Stockholm szindrómát említhetném, amikor elkezdesz szimpatizálni a túszejtőddel. Igen ez a zene nem szép, viszont kívánod.

 A kezdetek óta, ami egy jóval metálosabb irány volt, elérkeztek egy "ezoterikusabb" helyre. Elővesznek egy nagyon jól megdörrenő riffet, amit aztán szépen felépítenek. Körbefonják mindenféle vadhajtással és indával. Itt nincs az, hogy "csak belehallgatok". Itt le kell ülnöd és fülelni, aztán a zene szépen elvisz valami olyan síkra, ami már nem e világi. Röfög és bugyborékol itt minden húros hangszer és a dob olyan, mintha a egyenesen az ördög segge lukából törne elő. Nyilván mindezt szépen és gusztusosan tálalva, hogy ne menjen el senkinek a kedve a földi pokoltól.

 A Miserable azért áll közel hozzám, mert itt már egy letisztult hangról beszélhetünk. Nincsnek mellék zörgések, oda nem illő részek. Érezni, hogy van benne meló és van mögötte vér és fekély! Hallgassátok a Bongrippert a bandcamp oldalukon!

AMEN!

Emlékszem, hogy a D:Rei 2014 januárjában, amikor is világra jött, mekkora örömet okozott nekem. Nagyon jó kis műalkotás volt. Tele space, stoner és más ki tudja milyen stílussal. Most itt van a Refugeeum, ami szintén felpiszkálta a fantáziám. 

Gyakorlatilag maradtak az önmaguk által előállított stílusnál, csak még érettebbek lettek. Na meg letisztultabbak. Az első tételben keleties dallamokat hoz a gitár, ami végig követi a dalt, hol eltűnve egy kis időre, de újult  erővel visszatérve. A második számnál (Universal Bloodlines), a zene tiszta Queens Of The Stone Age, megtördelve, stoneresedve, viszont az ének itt tisztára Keith Caputo a Life Of Agony-ből, még a dallama is.

A Born a Lion a szöveges, klippes dal, ami megmutatja, hogy vannak itt magvasabb gondolatok is. Megjegyezhető, egyszerű kis dalocska, semmi több, viszont a végére magával sodor. A Lure katonásan pattog, némi postrock betétekkel, ami újdonság a Black Space Riders életműben, de nem zavaró, sőt. A Run To The Plains viszont hozza azt, amitől a BSR az, ami. Hosszú, mint a vonatfütty, de minden itt zömül. Mélázás, málházás, lebegés, csoda gitárszóló. A Curtains Of Death pedig a maga módján igazi paraszt bunkó, de azért a közepére betéve veti le magát a Zetorról és pihen egy kicsit az árokparton, hogy utána újra szánthasson a rockzenei ugaron.A Melek's Lament pedig a késői Peter Gabrielt idézi. Csodaszép. Viszont az utolsó előtti már inkább csak amolyan többlet. Nem mondom, hogy rossz, mert sorban állás folyna érte mindenhol, de itt már csak felesleg. Alternatív rock szerű izé. A záró Ritual Of Inner Strength pedig olyan dal, hogy azonnal előásod a szekrényed mélyéről a bongot és teletömködöd bármivel, ami hat és gyerünk. Azt se veszed észre, mikor ér véget a szám, mert a fejedben folytatódik. 

 Tehát ilyen lett a Refugeeum, bár ha meghallgatod, biztos, hogy mást fogsz róla mondani, mert az album elrepít, kit erre, kit arra. Az biztos, hogy rossz véleménnyel csak az lesz, aki nem szán arra időt, hogy végig hallgassa. Hallgass!

 AMEN!

Két dolgot tehet ilyen rekkenő melegben az ember. Vagy keres egy árnyékos helyet, kibont egy üveg hideg sört és hallgat valami olyasmi zenét, ami jól esik, de nem kell rajta agyalni egy percet se, vagy pedig kibontasz egy üveg hideg sört, kersel valami árnyékos helyet és hallgatsz valamit, amin nem kell agyalni, de mégis jó.

 Bármelyik mellett is döntesz, zenének ésn a francia Southern Badass-t ajánlom. Főleg akkor, ha vonzódsz a Souther rock zenéhez. Milyen furcsa, valahogy a zenekar neve is erre céloz. Nos ilyen a zene is, mint a név. Klisé. Minden, ami jellemzi a southern zenét, az itt megtalálható. Nem mondom, hogy ötlettelen, de nem is igazán igyekszik egy új Panterává válni. Hozza amit köll, azt jóvan.  (Ez egy régi klipp.)

Érdekes, mert általában törölni szoktam egyből azt, amiben nincs semmi egyedi. Itt nem nagyon, sőt a hangzás se jó, mármint nem magaslik ki a tömegből. Én mégis azt vettem észre, hogy valahogy ott ragad a telefonom média tárjában, sőt néha még meg is hallgatom. Egyszerűen jól esik hallgatni. Van itt dallam, erő, riff, por, égető nap, szóval tényleg megbízhatóan hozza a srác, amit elvár egy ilyen zenekartól az ember fia.

 Igen, jól olvastátok, srác és nem srácok. Egyszemélyes bandáról van szó, bár ez inkább csak érdekesség, mint erény itt. Szóval, ha nem akartok hibázni és az árnyék, meg a sör megvan vegyétek elő a Southern Badass Bandcamp oldalát és hallgassátok. Minden esetre nem éri meg az öt eurót, de egy meghallgatást igen.

AMEN!

A borító alapján igazolódni látszott a sejtésem, miszerint itt amolyan Space rockról van szó. Az első dal tényleg olyan, némi nyers stoner hangzásvilággal, meg tiszta ének hanggal. Ha erről lenne szó, azonnal besorolnám őket a tucat bandák közé. A SuperGiant harmadik anyaga azonban mást tartogat még a hátra lévő időben és ez a lemez erőssége. Az Infinity már olyan erős riffel van megáldva, hogy beszarsz, rá pedig egy nagyon dallamos refrén. És itt jöttem rá, arra, kire hasonlít a srác orgánuma. Jimmy Somerville és Keith Caputo keveréke. Nem röhög. Tényleg amolyan new wave-es az ének, ráadásul tökéletesen ide passzol. Érdekessé és izgalmassá teszi a dalt.

Rögtön a harmadik dal, az FAH-Q meg is cáfolja ezt, mert itt egy punkos, ős rock van, torzított énekkel, de csak azért, hogy a következő tételnél rácsodálkozz, arra a laza blues-os hippi szarságra, ami a 70-es éveket idézi. Ezt  folytatja a Titan is, igaz ennél már egy kicsit előtérbe kerül a Lennon szemüveg, meg az ál-buddhizmus. A Galaxy ismét egy pörgősebb nóta, kimondottan jó felvezetése az utolsó dalnak, ami a személyes kedvencem. A The Phoenix nagyon atmoszférikus, utaztató zene. Szépen kidolgozott tétel ez. Van felvezetés, van katarzis és van lecsengés. Pihentet, altat, majd felébreszt és felpofoz egy szaros vietnámi papuccsal, de csak azért, hogy érezd, hogy még élsz.

 A SuperGiant nem egy egyszerű Space csapat, érdemes meghallgatni elejétől a végéig és újra. Bandcamp.

 AMEN!

Vannak kis Hazánkban olyan zenekarok, akik nem nagyon tartoznak semmilyen slepphez sem, esetleg csak alkalmi társulásként koncerteznek. Csinálják a maguk dolgát és kész. Mellesleg oda is basznak a zenei állóvíznek. Burning Full Throttle, Alone In The Moon, Band In The Pit, stb (Van még egy-pár)...No meg a Barbears.

 A Barbears az a zenekar nekem, akik megbízhatóan hozzák a magas színvonalat. Ugye kivált az énekesük és helyére találtak egy fiatal srácot. Blanár Leventét, aki már megmutatta a tudását a Let The Cigar Die zenekar vokalistájaként. Nem csak a koncerteken tud brillírozni a srác, hanem ezen a lemezen se tud nagyon rontani. Ráadásul itt is gitározik, ezért még vaskosabb lett a hangzás.

 Az Enter The Bear egy nagyon erős album, félig-meddig követi a Doombar EP vonalát, de már érezni a változás szelét. Ebből a szélből nagy vihar kerekedhet, tehát aki fél a vihartól, az most szedelődzködjön és menjen haza.

 Nagyon erős és kemény dalokkal kezd a lemez és éppen ezért jól jönnek az olyan szösszenetek, mint a Grasshopper, vagy a Dear Hami. Kicsit levegőhöz juttatják a hallgatót a Lake Of Doom Sludge-os zúzása, a Vagabond Doomolása, vagy a So It Goes ultra súlyos komplexitása mellett. A kezdő dal "meg csak" azt mutatja meg, hogy itt vannak és letépik a medvék a fejed, ha nem figyelsz oda. 

A lemez második fele ígéri a változást. A God Damn Lord Olyan kemény, mint az alaszkai döglött kutya lába. Ilyet még nem nagyon hallottam a Barbearstól. Aztán csavarnak a dolgon a srácok és bedobják az Inner Space Intervals dalt és nem hiszel a fülednek. Lebegős, elszállós, már majdnem psychadéliás, bár a végére azért bekeményítenek,csak hogy ne nyugodjon meg a pici lelked. Ez a személyes kedvencem. Szépen felépített dalocska. A La Muerte Peluda sem egy megszokott dolog a medvéktől. Igazi buli zene, óriási groove-okkal. A Dread pedig keretbe foglalja az egészet. Én itt hallok némi Stone Temple Pilot szerű sötét borultságot is.

 Még utoljára annyit jegyeznék meg, hogy Levente hangja akkor érvényesül igazából, amikor tisztán énekel és nem repeszt. Pedig repeszteni is tud. Egy igazi repesztő gép.  Barbears Bandcamp.

AMEN!