Úgy volt, hogy az új Fireball Ministry lemezt fogom lehúzni, de időközben megérkezett az új Electric Wizard. Evidensnek találtam, hogy a Doom nagyágyúk lemezét helyezem előtérbe. Gyorsan nekiláttam és meghallgattam. 

 Direkt nem hallgattam meg azóta többször, mivel úgy gondolom, ilyen nagyszerű zenészektől, olyan albumot kapunk, ami elsőre üt. Meg hát, nincs manapság annyi ideje az embernek ilyen lemez dömping mellett, hogy "megszeresse", vagy "megszokja" az adott lemezt. Még akkor se, ha történetesen nagynevű, legendás zenekar aktuális anyagáról van szó.

 Az az igazság, hogy a kitűnően megírt Dopethrone albumon szereplő Funeralopolis olyan riffel indít, ami egy egész stílust meghatározott. Azt csak félve jegyzem meg, hogy szerintem ezt a riffet használták fel különböző alakban, kissebb-nagyobb változtatásokkal lemezről lemezre. Hozzáteszem kitűnően, bár a Time to Die albumra ez már kicsit megfáradni látszott. 

Szerintem ezt ők is felismerték, mert ennek a riffnek most nyoma sincs. Pozitívan csalódtam, hiszen félve gondoltam arra, hogy megint kicsúsztatnak egy századik Funeralopolist, ehelyett előjöttek valami teljesen mással.

 A Doom maradt, de teljes vérfrissítésen ment keresztűl. Nagyon változatos lett, hiszen minden olyasmit beleolvasztottak saját stílusukba, amit amúgy is szívesen hallgatnak a hétköznapjaikban. Ezek főleg a 60-as, 70-es évek pszichedelikus, vintage rock zenekarai lehetnek. Coven, Led Zep, Creedence Clearwater, Captain Beefheart, ilyesmik.

 Nem azt mondom, hogy tökéletes albumot raktak most le és éjjel nappal ezt fogom hallgatni, mert nem, de ha ezen az úton haladnak tovább, akkor a következő lemez ugyan olyan korszak és stílus alkotó lehet, mint a Dopethrone.

Először csak egy dalt mutatott be a The Age Of Truth a bemutatkozó lemezükről, a Tresholdról. Annyira tömény és sűrű volt, mint egy úthenger! Szabályosan mellbe csapott, ezért már nagyon vártam a teljes anyagot. Hát itt van. 

 Sok zenekar példát vehetne, ugyanis a hangzás jó, sőt nagyon jó, arányos. A tagok előéletét nem ismerem, de valószínűleg nem ma kezdték, mert nem mai csikónak látszanak a képeken, arról nem is beszélve, hogy profin használják a hangszereket.

 

A lemez a Black Sabbath, Blues Rock, Sludge szentháromság alapjaira épül. Javarészt középtempó, vagy egy kicsit lassabb. Az első szám kicsit becsapós, mert agresszív goromba, igaz a közepén van egy kicsi leülés, pihenés, de ez nem zavarja meg a dal egységesen otromba, gyomorba vágó jellegét. A többi dal nem ilyen. Illetve nem ennyire direkt. A vastag hangzás végig jelen van és a Sludge is dübörög, de sokkal nagyobb teret kap a tisztább ének, a dallam, a Blues. Sőt a Holding Hands Like Thieves egyenesen a Soundgarden keményebb dalait juttatja eszünkbe. Aztán itt van a nyolc perces Caroline, aminek az első fele lírai Blues, a vége pedig begyorsul és akár egy külön álló szerzemény is lehetne. 

 Szóval a lemez változatos és pont ezért nem unalmas. Élvezni lehet a hangzás töménységét, a Blues-os gitárbetéteket, a jól eltalált ének dallamokat és inni egy korsó sört! Ez minden!

AMEN!

Te Úr Isten, mennyire vártam már ennek a Seattle-i duónak az új lemezét. Nagyon megfogott, amit a testvérpár(?) alkotott, dob + basszus felhasználásával. Igen tudom, nem ők találták fel ezt a felállást, hiszen mindig akadt olyan zenekar, aki gitár nélkül is nyomta a rock'n'rollt. Ők viszont pont jó időben és jó hangulatomban kaptak el. 

 Ahogy a Doom hangulatát keverték Amy hipnotikus énekével. Kicsit volt némi mainstream íze is a dolognak, de pont annyi, amennyivel rajongókat tudtak szerezni a Doomstereken kívül is. 

 

Igen, most kijött a várt csoda. Kő profi. Steril. Átgondolt. Megírt. Hallgatható. Jó. Mindenféle ilyet lehet még írni az új anyagról, de azt, hogy megfogna, azt nem. A kezdeti gyors siker elhozta nekik azt, amire oly sok kisebb banda áhítozik.  Teljes vállszélességű kiadói hozzáállást. Pénzt a stúdióra, nagyobb koncertek, nagyobb nevű zenekarok előtt. 

 Hiányzik az új lemezről a spontaneitás, a kezdők haragja és ösztöne. A megmutatni vágyás. A változatosság. Nem írtak egy új "Persephone"-t, egy Temple Of Apollo"-t, amivel felrázták volna a mogorvább dalok folyamát. Sőt nincs egy olyan dal, mint a "Lion And The Unicorn", amivel úgy indították az előző lemezt, hogy letépte az ember fejét és megmutatta, hogy mit lehet várni a továbbiakban.

 

Igen, kijött a várt "csoda", de nem vártam volna ezt a steril unalmasságot és profizmust. Az album nagyon jó, de nem elég jó, hogy ezt hallgassam és ne az előzőt.

AMEN!

Ez a német banda tegnap óta sok szép percet okozott, pedig június óta csak a könyvjelzőben volt benne. Nem igazán akartam meghallgatni, részben a név miatt, részben a borító miatt. A név is olyan egyszerű és nyilvánvaló  szóösszetétel, a borító pedig unalmas, hogy egyszerűen a külsőségek alapján elkönyveltem egy átlag zenekarnak. (Ebbe a csapdába sokan beleesnek, én is.)

 Tegnap olyan volt az időjárás, hogy bekényszerültünk a két fal közé. Ilyenkor elő szoktam venni az elmaradt és halogatott zenéket. Előkerült hát a Spocaine is. Volt már nekik egy lemezük 2013-ban, de ez, ami idén jött ki, csak 5 dalt tartalmaz, ebből kettő intro, outro. Szóval isten igazából ez egy EP és ez pont elegendőnek is bizonyult első ránézésre. 

 

Miután túljutottam az erősen Doom metalos "Intro"-n, kaptam egy nagyon erős Southern/Doom elegyet. Erős a riff és nagyon markáns az énekes hangja is, sőt előkerül némi hammond is. Aztán jön a Solar Fuzz, amiben egy bődületes nagy Metal riff viszi az alapot, ami nem egy nagy újdonság, de azok közé tartozik, amit bárhol, bármikor, akárhányszor meghallgat az zeneszerető ember.  Az Into the Light viszont már egy jóval nyugisabb, blues alapokra építkező középtempós Doom tétel és ezzel nagyjából vége is az EP-nek, már csak a levezető Outro marad, amit akár ki is hagyhattak volna.

 Kicsit steril a hangzás, de talán pont ezért lesz hallgatható és élvezhető, egy átlagosnál jobb Doom/Southern metal lemez. Na meg persze azért is, mert ha ez több dalból állna, mint egy igazi LP, akkor átmenne unalmasba.

AMEN!

Mostanában egyre többször azon gondolkozok, miért hallgatunk olyasmi zenét szívesen, ami nem igazán az Élet naposabbik oldaláról szól. Például itt van az új With The Dead album, ami egy kifejezetten jól sikerült darab és bármikor kedvem lelem benne. Miért is? Miért jó hallgatni ezeket a vastag, zsíros riffeket, a belassult, szinte hipnotikus ütemeket. Nem hiszem, hogy erre lenne logikus válasz, egyszerűen csak jó hallgatni való. 

 Érdekes módon a Kyuss, annak ellenére, hogy vastag és zsíros riffekket pakolt a dalaiba, sőt erőteljesen hipnotikus volt, mégse éreztem egy percig se gonosznak. Inkább csak megerősítette azt, ami jó, vagy amit jónak és szépnek kell látni. Gondolkodtató volt és nyugtató. 

 

Pont ezt a fajta eszmeiséget viszi tovább a Tuna De Tierra is. Mondhatnám azt is, hogy Kyuss kopi, de ez más. Egy kicsit lágyabb, nem annyira direkt. Még nyugisabb, még lebegősebb. 

 Szóval, aki egy kicsit is pihenni akar ebben a nagy "gyűlöletben", annak bátran merem ajánlani a Tuna De Tierra új lemezét!

AMEN!