A Pink-Tank Records kiadványai néha-néha hozzám is eljutnak és ilyenkor az egész család örül. Apa elkezdi nagyon hangosan hallgatni a zenét. a Low Orbit új lemezével is ez történt.

A bemutatkozó lemezük 2014-ben még olyan, semmilyen zenével jött ki. Semmi extra tartalom, csak "jó" rockzene űrbéli felhangokkal. Most azért kicsit más lett a helyzet.

 A lemez borítója, már akkor megfogott, amikor megpillantottam. Egyszerűen szép a Földgolyót a kezében tartó és könnyező természettel. Már sejthető, hogy van mondani valója a zenekarnak és nem feltétlenül pozitív kicsengéssel. Inkább, tényfeltárónak mondanám és ezt tükrözik a dalok is.

 

Amikor az első pár másodpercet meghallgattam, már tudtam, hogy ez nem csak az idei év lemeze lesz számomra, hanem az elmúlt tíz évé. Mély, súlyos doom/stoner kombinációról beszélhetünk. Ilyet akkor éreztem utoljára, amikor az Electric Wizard (EW), Dopethrone albumát először hallottam. Nehéz, kicsit repetitív, doom, bluesos alapokra pakolva. Mintha a pokol mélyéről jött volna. 

A Spacecake is hasonló, csak... A gondolati sík más egy kicsit. Az okkult témát itt felváltja a kozmikus űr magányossága és világmindenség viszonya a természettel magával. A zene ezt a témát híven visszaadja, hiszen ez is, mint az EW-nál nagyon mélyről szakad ki, de itt a planéták mögötti rideg sötétből tör fel. A búgó basszus elképesztő módon a szerveidet rázza belülről, hozzá még jön a már néha monotóniába merülő, kántálás szerű refrén. Hallgattatja magát az anyag. Szinte egy perce sem unalmas, de az igaz, hogy kell hozzá egyfajta nyugalmi állapot. Nem akkor fogod hallgatni, amikor épp söröztök a haverokkal, vagy a családdal nyomsz egy Activityt.

 Aki már régóta szertene hallani egy Dopethrone szintű anyagot és elege van a stagnáló EW szerű doom színtérből, az bátran álljon neki meghallgatni a Low Orbit idei anyagát a Spacecake-t.

AMEN!

Látta valaki a "Valami követ" című horror(?) filmet? Nem a film ipar remeke, de még így is kiemelkedik a legtöbb ilyen jellegű film közül. Nem lövöm le a poént, elég annyi, hogy mindenki volt már úgy (na jó, nem mindenki), hogy azt hitte, Valaki, vagy Valami figyeli, de amint odafordult, nem volt ott semmi. A szemed sarkában viszont láttad! A Crowtalkerrel valami hasonló felállásba kerültem. A bejövő postafiókomban mindig ott volt, de rendszerint átsiklottam rajta. Még akkor is, ha direkt rámentem, valahogy nem engedte magát hallgatni. Aztán egy szép kora esti szürkületben elkaptam! Elkaptam és most már azt hiszem ki sem engedem a markomból. 

 

A borítója ugyan úgy szar, ahogy van, de a dalok kárpótolnak. Nagyon mély blues alapokra építik fel a doom és a southern keverékét. Amit a dobos leművel, az kész tanulmány, főleg az első dalban. Az énekes pali pedig valahol Danzig és Ian Astbury vonalán mozog, de a Disturbed és a Gideon Smith and the Dixie Damned énekesei is benne lehetnek a noteszában. Remek refrének és még remekebb riffek hömpölyögnek, hol lassan, méltóság teljesen, hol pedig koszosan, mocsár szagúan. 

Ez a négy dal pont elég ide, bár az utolsó tételt én ketté szedtem volna, mert olyan, mintha két külön dalt raktak volna össze. Ennyi a hibája az a lemeznek, ami bőven belefér. Végezetül álljon itt a zenekar filozófiája. "We are the Valley. Water and Gravel. Blood and Bone."

AMEN!

Lukács Laci a Barbears zenekarból volt olyan kedves, és elküldött egy dalt, hogy véleményezzem, illetve ha úgy gondolom, osszam is meg a világhálón.Hát úgy gondolom.

 A Barbears legutóbb 2015-ben jelentkezett az Enter The Bear lemezzel, ami egy kimondottan erős stoner, doom és néha sludge elemekkel átitatott metal lemez volt. Az első anyag, amit már Blanár Leventével készítettek a Let The Cigar Die zenekarból.

 

Most azonban van egy dal. Egy olyan nóta, ami nyomokban sem tartalmaz semmi stonert, semmi doom-ot, csak metalt, de azt nagyon. Nem a hagyományos értelemben vett heavy metal, hanem valami sokkal szigorúbb, sokkal művészibb. A barbears által megteremtett közegbe ugyan nem nagyon illik bele, de egy csokorral el tudnék képzelni belőle egy side project keretén belül.

 A dal egy nagyon húzós riffre épít, ami épp annyira dallamos, mint amennyire szigorú. A dal közepén elhelyezett nagyon szép gitártémát Laci és Levente nagyon ízlésesen és hangulatosan tolja az hallójáratunkba. Szinte elérzékenyül az ember. Aztán a végére ismét megérkezik a RIFF! 

 A dal nagyon jó, sok zenekar most nagyon irigy lehet a Barbears zenekarra és nem csak azért, mert egy világ színvonalú dalt produkáltak, hanem azért is, mert egy olyan dalt írtak meg, ami nem kimondottan illeszthető bele a repertoárba. Ők mégse hagyták veszni és jól tették. Sok ilyet még.

AMEN!

Kimondottan szar és félrevezető a zenekar neve, ráadásul öt éve jelent meg ez a kiadvány. Mondhatnám azt, hogy újra előástam és leporoltam, de sajnos nincs meg fizikai formátumban, amire lerakódhat bármilyen por, és ha meg is lenne, olyan gyakran hallgatom, hogy szinte ideje sincs a pornak rárakódnia. 

 Volt már ez előtt egy kiadványuk, de az annyira közepesen rossz, hogy még ők se nagyon emlegetik, tehát maradhatunk abban, hogy egyenlőre van a Folow, azt' jó napot. Ez az album viszont kifejezetten jó. A nyolc dalból kettő az, amelyik gyorsabb. A kezdő From The Cross az egyik, amiben ráadásul nagyon kihallatszik egyfajta északi Rock'N'Roll nyegleség és a Stripes, ami egy sebesebb blues nótának felel meg.

 

És elérkeztünk a kulcs szóhoz, a "Blues"-hoz. Ugyanis a zene nagyon masszívan a blues alapjaira épít. Ezt erősíti meg a különböző vendégzenészek által használt hangszerek, herfli, szaxofon, hegedű. Az album változatos; melankolikus, középtempós és lebegősebb darabok váltják egymást nagyon jól elosztva. Élmény hallgatni.

 Miért is írok egy öt évvel ezelőtti lemezről? Azok a zenekarok, akiket szerettem/szeretek, azok nem jöttek ki most olyan anyaggal, ami legalább azt a szintet hozná, mint a korábbi kiadványaik (Sasquatch, Fireball Ministry stb...). Bár ha jobban belegondolok az a fajta stílus, amiben ők mozognak elég szűk, és már azt a tüzet se érezni bennük, mint csikó korukban. 

Az Abe Diddy & The Krautboys (akárhányszor leírom, kimondom elfog a röhögés) remélem nemsokára jelentkezik egy olyan lemezzel, ami méltó párja lesz a Follow-nak!

AMEN!