Végre itt a nyár! Ez olyan mondat, ami még a legdepresszívebb, legvérhányósabb, leg-mindigködésörökhomály funeral/doomsterek lelkében is megfordul. Hiába tagadják. Titokban biztos be fogják rakni a Bloody Hammers lemezeit nyáron a tikkasztó hőségben. Azonban ne higgyük azt, hogy ezentúl virágkoszorús hippi válik belőlük, csupán arról van szó, hogy szabadságra küldik a feketekecske áldozó énjük sötétebb felét. A hacukából azonban csak részben tudnak kibújni. Olyanok, mint a Bloody Hammers.

Gyakorlatilag Egy laza goth rock zene, néha már amolyan motoros felütéssel. A szöveg és az image maradt Sátánista, de mindezt bebugyolálták egy nagyon könnyen emészthető köntösbe. Olyan néha, mint amikor megpillantasz egy hosszú hajú rockert a tengerparton, amint koktélt szürcsöl egy szűzlányok szemérem szőrzetéből font fecskében és papuccsá alakított Martens bakancsban. 

 Szóval most nemrég kijött a Bloody Hammers az Under Satan's Sun albummal. Nem rengeti meg a világot, maximum csak amolyan StandBy üzemmódra kapcsolja a Sötétséget. Egész jól szól, szórakoztat. Mi kell még ehhez a nyárhoz. Bár ez a nyár is olyan, mint a ... szóval van hőség, meg lerohad az ember bőre is, de azért be-be jönnek a rosszabb idők is; nehogy már megnyugodjunk, kapunk mi erős lehűlést, szelet, napokig tartó dzsuvát, csakhogy figyelmeztessen minket a Sátán, hogy az ő Napja alatt napozunk. Aki kér kap.

AMEN!

Na végre! A Tarquinius Superbus egy fasza dal. Thrash dal, de attól még jó. Sőt a Metálika és a Zexodus is megirigyelhetné. Nem csak most, akkor, 1994 táján is büszkék lehettek volna rá a nagy Bay Area Thrasherek. 

 Tudom, hogy az előző kritikával nagyon, hogy is mondjam, rossz színben tüntettem fel magam. meg is kaptam érte a fejmosásokat., ennek ellenére még mindig ugyan az a véleményem róla. Most azonban más a helyzet. Más idők, más szelek.

 Az új album, a IX már jóval egységesebb képet mutat, mint az elődje, bár itt most talán még változatosabb a kép, mint volt, mégis van némi kohézió a dalok közt. Sikerült megidézni a Pepper-korszak hangulatát. Bebizonyították, hogy Pepper nélkül is tudnak jó dalokat írni. Na most van Respect! 

 Meghallgattam egyszer, nem volt nagy gyufa. Meghallgattam másodszor, de még mindig semmi. Aztán elgondolkoztam. Miért is akarom újra meghallani azt, amit már eljátszottak három albumon keresztül? Minek. Itt is van minden amúgy, a Stoneren (első két dal) keresztűl a málházos Doomon (The Hanged Man) át, a punkosabb (The Nectar) tételen keresztül a Thrash metálig minden.  Ez már abszolút új korszaka a COC-nek, még akkor is, ha rebesgetik Pepper visszatérését. Bár én ebben nem nagyon hiszek, mer' minek.

Rendesen bele lehetne kötni a hangzásba, vagy az énekbe, de ők így látták jónak és kész. Nem azt mondom, hogy ezentúl csak ezt fogom hallgatni, de ezzel a lemezzel lényegesen lenyugtatták bennem a névtelenül kiadott előző lemez keltette hullámokat. El tudom fogadni, sőt be is látom, hogy Pepper nélkül is van Corrosion Of Conformity. Miért is ne lenne. Csak így tovább.

AMEN!

Ezresér Black Tusk a Kontrában!

Több, mint három éve járt nálunk a savannahi sludge/thrash BLACK TUSK, akkor egy ingyenes, telt házas bulival örvendeztettek meg minket. Most ugyan lesz belépő, de a lehető legalacsonyabb áron juthattok hozzá a jegyekhez (1000 forint!!!!)

Lesz még friss lemezes HAW és a nemrég európai körútjáról hazatért OAKEN.

BLACK TUSK: https://www.youtube.com/watch?v=oLXsi7YJjrU

HAW: http://hawsongs.bandcamp.com/

OAKEN: http://oaken.bandcamp.com/

FB.: https://www.facebook.com/events/1417400978531272/

JEGYELŐVÉTEL: CDPince (1073 Budapest, VII. ker. Erzsébet krt. 37.) és itt: cudipurci@gmail.com!

Utána kellett néznem, mi a fasz az a Wo Fat? Nem más, mint egy legendás amerikai sorozat, a Hawaii Five-O gonosz karaktere. Hogy miért pont ezt a nevet választotta a texasi formáció? Szerintem szimplán csak túl gombázták magukat.

Nálam a Black Code volt az a pont, amikor felfigyeltem a zenekarra. Igaz, már hallottam őket az előtt is, de valahogy mindig akadt éppen jobb, vagy esetleg nem olyan hangulatban voltam. Egy szó, mint száz, soha sem voltam nagy rajongója a fiúknak. A Black Code-nál azonban elővettem a régi albumokat is, és csodák csodája, a csupakabrásnál az első dal egyből betette a csirkét a tepsibe és sütött! Bayou Juju. Tiszta voodoo. Olyan is, tele van élettel, lendülettel, misztikummal, kakasvérrel. 

Most megjelent a The Conjuring album. Abszolút folytatása a már megkezdett útnak. Jam rock. izgalmas, jól eltalált riffek. Egyszerű, megjegyezhető refrének. Kerek az egész. Azonban, aki változást várt volna tőlük, annak csalódnia kell. Fácse. Aki kér, kap.

Mindenesetre nagyon szerethető, odabaszós lett ez is. AMEN!

Hirtelen nem is tudom, hol kezdjem. Megjelent az új Crowbar. Juhé! Mindig mosolyt csal az arcomra, mikor a Morcos Törp Feszítővasa újabb és újabb ajtókat feszít fel. Mennyit is kellet várni erre az albumra? Csak három évet? Atyaúristen! Egy örökkévalóságnak tűnt. 

 De itt van és ez a lényeg. Meg az, hogy érdemes volt-e Kirk bátyónak ezért az albumért otthagynia a Down hordát. Szerintem igen. Nem csak, hogy belefáradt önnmagát ismétli most Phil Anselmo bandája, de a Crowbar negyed százados lett és ezt ehhez méltón kell megünnepelni. "Gyorsan" összehoztak egy lemezt.

 És most itt egy kis mea culpa következik. Soha nem bírtam elejétől végéig meghallgatni egyetlen lemezüket sem. Annak ellenére, hogy black, death, thrash, hc, grind lemezeken nőttem fel, mindig is valahogy túl tömör, tömény volt a Crowbar. Még akkor is, ha rengeteg funeral doom zenét hallgatok. 

A Symmetry In Black valahogy mégis betalált. Vagy szellősebb lett, vagy én kerültem át egy másik tudatállapotba. Mivel az első verzió abszolút lehetetlen, így marad a másik, de hogy mikor lebeghettem át a lét eme sötétebb dimenziójába, arra már nem emlékszem. Egy szó, mint száz, az új Crowbar beleágyazta magát a telefonom médiatárába. Már az első másodpercek odavágnak az agyamhoz több tonna nyers maltert.  Középtempós végig a lemez, ahogy már megszokhattuk, némi doomolással itt-ott és egy fantasztikus akusztikus dallal, az Amaranthine-nel. Na jó, ez a középtempó csak azoknak "közép", akik Reverend Bizarre-on nevelkedtek. Amin viszont most felkaptam a fejem, az a második dal vokális része. Mintha csak egy idősebb Layne Staley énekelne. Furcsa mi? Hát nekem valahogy egyből az Alice In Chains borúsabb dolgai jönnek elő, meg a Stone Temple Pilots szuicid dalai. Nyilván nincs itt semmiféle Grunge, csak azok a hangulatok, ami a Seatle zenekarait depressziós hangulatúvá tették. 

Szóval a Symmetry In Black nagyon kemény, melankóliával átitatott doom/sludge album lett. Nekem most nagyon bejön.

...és aki kér kap. AMEN!