Hirtelen nem is tudom, hol kezdjem. Megjelent az új Crowbar. Juhé! Mindig mosolyt csal az arcomra, mikor a Morcos Törp Feszítővasa újabb és újabb ajtókat feszít fel. Mennyit is kellet várni erre az albumra? Csak három évet? Atyaúristen! Egy örökkévalóságnak tűnt. 

 De itt van és ez a lényeg. Meg az, hogy érdemes volt-e Kirk bátyónak ezért az albumért otthagynia a Down hordát. Szerintem igen. Nem csak, hogy belefáradt önnmagát ismétli most Phil Anselmo bandája, de a Crowbar negyed százados lett és ezt ehhez méltón kell megünnepelni. "Gyorsan" összehoztak egy lemezt.

 És most itt egy kis mea culpa következik. Soha nem bírtam elejétől végéig meghallgatni egyetlen lemezüket sem. Annak ellenére, hogy black, death, thrash, hc, grind lemezeken nőttem fel, mindig is valahogy túl tömör, tömény volt a Crowbar. Még akkor is, ha rengeteg funeral doom zenét hallgatok. 

A Symmetry In Black valahogy mégis betalált. Vagy szellősebb lett, vagy én kerültem át egy másik tudatállapotba. Mivel az első verzió abszolút lehetetlen, így marad a másik, de hogy mikor lebeghettem át a lét eme sötétebb dimenziójába, arra már nem emlékszem. Egy szó, mint száz, az új Crowbar beleágyazta magát a telefonom médiatárába. Már az első másodpercek odavágnak az agyamhoz több tonna nyers maltert.  Középtempós végig a lemez, ahogy már megszokhattuk, némi doomolással itt-ott és egy fantasztikus akusztikus dallal, az Amaranthine-nel. Na jó, ez a középtempó csak azoknak "közép", akik Reverend Bizarre-on nevelkedtek. Amin viszont most felkaptam a fejem, az a második dal vokális része. Mintha csak egy idősebb Layne Staley énekelne. Furcsa mi? Hát nekem valahogy egyből az Alice In Chains borúsabb dolgai jönnek elő, meg a Stone Temple Pilots szuicid dalai. Nyilván nincs itt semmiféle Grunge, csak azok a hangulatok, ami a Seatle zenekarait depressziós hangulatúvá tették. 

Szóval a Symmetry In Black nagyon kemény, melankóliával átitatott doom/sludge album lett. Nekem most nagyon bejön.

...és aki kér kap. AMEN!