Pomeránia szülötte ez a szörny. Nem kell megijedni, ez nem az a fajta "mindenki megdöglik" típus, inkább az a fajta amit többféle, fajta élőlényből gyúrtak össze. A SautruS jó, de hogy miért, azt nem igazán lehet megmondani. Talán azért, mert sokrétű. Én nagyon sok mindent fedezek fel benne. Grunge, Stoner keveredik csipetnyi füstös psychedeliával. 

 Remek dallamokat hoz az énekes Weno Winter. Ráadásul nagyon kellemes az orgánuma. Remekül kiegészíti a néha elég nyers riffeket, amiből ugyan nincs sok, de az a kevés épp oda van bedolgozva, ahol a legnagyobb hatást éri el. Szépen összhangban szól minden hangszer. (Csak megjegyzem, hogy aki kér, az kap!)

 A kezdő Ricochet alap Heavy Metal dal, de olyat lüktet, mint egy vérbeli Stoner dal. Aztán jön a Knurr egy Sludge alapokat újra gondolt riffekkel, amit a Dumbledore akkusztikus pihenése követ, szépen megágyazva a Kuelmaggah Part 2, összetett, már majdnem progresszív darabnak. Ne kérdezzétek, mi a f... az a Kuelmaggah. Valami misztikus varázsló féle.  Az biztos, hogy a csörgő dobokkal és háttér vokalizálással tiszta '70-es évekbeli okkult rock zene jut róla eszembe.

 Az Iomi Iomi önmagáért beszél. A furcsa nevű Fa'yka Ye'v Domoo reneszánsz hangulatu kis szösszenet, amit ki lehetett volna hagyni, és a LOSAO doomolásával folytatni a lemezt. A Suentist hömpölygése, méltó lezárása ennek a nagyszerű albumnak. 

 Remélni tudom, hogy nemsokára jön a folytatás. Bandcamp, Facebook. Kiadó a Pink Tank Records.

AMEN!

A tavalyi év legnagyobb "nem tudom, mit kezdjek ezzel"  lemeze lett számomra az új Electric Wizard album, a Time To Die. Tél elején berobbant, szinte semmi előzetes nélkül. Itt is maradt. Olyanná vált, mint ünnepek után a száraz beigli. A mindennapok szerves részévé válik, míg el nem fogy (január vége, február eleje). Ráadásul még ízlik is, de nem olyan, mint frissiben.  Tejjel kifejezetten jó. Mikorra elfogy nem hiányzik egész évben, de ha nem lenne, oda lenne az egész ünnep varázsa.

Az Electric Wizard jelzi, hogy még él, köszöni szépen, de már közel sem képes olyan mutatványokra, mint fiatal korában. Akkoriban vitte a lendület, a vadság, most azonban nyugalmas öreggé vált, aki bár rengeteg bölcsességet hordoz, de már nem hebrencskedik, nem szilajkodik. Nyugodt, mint pók a hálóban, aki várja, hogy belerepüljenek a hálójában, majd nyugodtan falatozik. 

 Saját anyagból dolgozik. Vaskosan, sűrűn. A riffek szinte ugyanazok, miért is változnának, mikor beváltak, többször is. Az Electric Wizard a doom zene Motörhead-je. A funeralista káosz AC/DC-je. Az okkultizmus Black Sabbath-ja.

Egy cseppet sem lettek önmaguk paródiája, csak már nem érezni azt a doh szagot, ami akkoriban körül lengte őket, amikor még a Fueralopolisról azt hitte mindenki, hogy szar lett a felvétel minősége. Nem, itt a temető ugyan az, csak volt egy kis őszi nagytakarítás. Tatarozva lett a ravatal.  

AMEN!

A Black Sabbath az alfája és omegája a "sötétebb" zenéknek. Pont! Azonban ne feledkezzünk meg a jól ismert mondásról, miszerint egy fecske nem csinál nyarat. 

A hatvanas évek közepén, végén csak úgy forrt a levegő az egyre jobban elszaporodó occult nézeteket valló páholyoktól, gyülekezetektől, szerveződésektől. Valószínűleg ez egy természetes válasz volt a hippyk által képviselt "peace, love, harmony" szemléletre. Ez a fajta közeg naná, hogy kitermelte a maga zenéjét, zenekarait. Coven, Black Mass, Black Widow, Jacula, Salem Mass, hogy csak párat említsek. Ebből a közegből nőtte ki magát a Black Sabbath. 

                                                                                      Jacula

 Ezekre a zenékre, bármekkora igyekezettel is próbáltak ellentmondani a hippy kultúrának, hatással voltak a virágzabálók, de csak zeneileg. Rengeteg Hammondot használtak, sőt volt olyan zenei formáció is, akik templomi orgonát használtak, esetleg, mint valamiféle film zene, alig, esetleg egyáltalán nem használtak se dobot, se húros hangszert. Nagyon sokan női énekessel dolgoztak, ami nem biztos, hogy mindíg jó választás volt, de néha a formaiság, mint cél, szentesítette az eszközt. Például a Coven énekesnője nem csak, hogy gyönyörű nő volt, hanem aktívan rész vett Sátánista szertartásokon is. Ez fontos részét alkotta a zenéjüknek.

A Ozzy-ék se biztos, hogy eljutottak volna eddig, ha nem ennyire inspiráló közegben zenéltek volna, ennyi occult zenekartól körbevéve.

 AMEN! 

A Sunwharf meghallgatása után csak ültem és csak ültem és nem tértem magamhoz. No nem azért, mert leszedte volna a fejem és belehugyozott volna a koponyámba, ahhoz azért több kell. Mostanság meg még több. Nem értem az egészet. Mármint magamat. Vagyis... a teljes kiégést és pesszimizmust találom meg önmagamban. 

 Kezdjük talán ott, hogy a Sunwharf nem kezdő zenészekből összeverbuválódott zenekar. Eddig rendben. Iszonyat nagy zenét csaptak az arcunkba. Ez most abszolút objektív, lehet akár tényként is kezelni. Hitelesek? Persze, hogy azok, ez nem is kérdés. Akkor most mi is ez a kiégés, meg a pesszimizmus? 

 Egyrészt, amikor bekapcsolod azt az izét, szarládát, ami ontja magából az úgynevezett közízlésnek megfelelő rockzenét, akkor nem hallasz mást, mint egy halom Quimby kópiát és más szar alternatív szemetet. Kezdve az Anna And The Buziktól a fisfos Zaporozsec nevű okádékon át a "KISPÁY30Ugyanazokkalatagokkaljátszóugyanazafos" nevű zenekarokig bezárva. Rendesen megijedek, hogy a gyerekeim ilyen közegbe fognak szocializálódni. 

 Másrészt itt van az Underground. Ezen belül is a stonersludgedoomSTB felekezet. Mintha megrekedtünk volna egy kicsit. Mintha nem keresnénk az újat. Lehet, csak én érzem így, de hogy ebből a DOWN szerű zenéből annyi van, mint bolha egy átlagos magyar puliban, az ziher. Nem csak itthon, mindenhol. Biztos, hogy ez nyafogásnak hangzik most, az is. Rengeteg levelet kapunk a postafiókba és azt kell mondanom, hogy több, mint a fele ilyen. Jobb, rosszabb, de ilyen. Amikor már a Down is csak saját magát kopírozza, az elgondolkodtató. 

 Ne értsetek félre, nem akarom elvenni a Sunwharf dicsőségét, mert nem is lehetne. Ők ilyenek, ez jön belőlük, ezért tudnak hitelesen játszani a közönségüknek. Nem mellesleg jobban öröltem volna, ha a Down ezekkel a dalokkal jön ki az utolsó EP-n, de hát mit tegyünk, a Sunwharf most jobbat nyujtott, mint ők.

 Mégis, nekem ez már túl sok. Valami új kell, ami felzavarja az állóvizet. AMEN!

Az Astralnaut nagyon betalált most. Ez most annak is köszönhető, hogy a májusban napvilágot látott anyaguk csak öt dalt tartalmaz. Elő a fülest és amíg a gyerekek alszanak délután, az alatt meghallgattam. 

 Annyira tetszett, hogy egyből előkerítettem a korábbi dolgaikat is, két EP-t és egy Single-t. Ezeket amúgy meghallhatod a bandcamp oldalukon is. Most maradjunk az új lemeznél.

 Gyakorlatilag, ami beugrott az az volt, hogy itt valami csúnya Clutch nyúlás van, de amint az első dalt meghallgattam már ez megcáfoltatott. Igén tény, hogy Neil Fallon hangja ott kering körülötted miközben hallgatod a dalokat, de ez inkább felértékeli, mintsem hogy lerombolná az album érdemeit. Azt a fajta proto-rock zenét nem lehet utánozni és hál isten, a srácok meg sem próbálják. Rengeteg minden más is keveredik a zenéjükben. A Neopium közepénre beraktak egy olyan fajta depresszív sludge részt, amit még a francia Hangman's Chair is megirigyelhetne. A Dethroned pedig A C.O.C. Doomosabb vonalával nyit. Jócskán akad itt Southern íz, némi Heavy Metal. 

 Hangulatában olyan lett a Thieves... album, mint egy metalosabb felfogású ős rock album, Teli változatosabbnál változatosabb dallammal, ízzel, zamattal. Akit érdekel valami újdonság és nem csak ez a tucat Down kópia zenekar, amit mostanában kifos magából az internet, az hallgassa meg az új Astralnaut lemezét, csak 32 perc, viszont garantált a szórakozás. AMEN!