Az Aboleth zenekarral úgy ismerkedtem meg, hogy a véletlen folytán elém keveredett a No Good dal klipje. Egy gitáros hülyéskedik benne, egy fiatal kis csaj pedig süvöltözik. Ekkor még csak egy EP jött ki tőlük, de az annyira magával ragadott, hogy naponta többször meghallgattam.

 Alapvetően két főt takar a zenekar; a Bagitáros* srácot Collyn McCoy-t, akit az Ultra Electric Mega Galactic-ból ismerhetünk és egy 21(!) éves leánykát. McCoy-t nem igazán kell bemutatni, hiszen aki Ed Mundell oldalán zenél, az nem lehet kezdő. Brigitte Roka viszont egy még kezdő énekesnő, amit érezni lehet az egész produkció alatt. Nem zavaróan, mert fantasztikus whisky áztatta torka van, inkább csak a rutin és a kiforrottság hiánya az ami megmutatkozik nála. A dobos az, aki eddig az állandó változó volt. Jöttek mentek a dobosok. A Benthos lemezen is session zenész játszott. (Marco Minnemann: Steven Wilson, Joe Satriani, Necrophagist) Most azonban azt nyilatkozták, megvan az dobos, Boll3t Braziliából. Meglátjuk...

 

Az új lemez, a Benthos május 25-én fog megjelenni, de egy dalt elérhetővé tettek a nagyközönségnek is, a Fork In The Road-ot, ami viszont nem ad teljes képet erről az igen csak változatosra sikerült albumról. A zene alapvetően zsigeri Blues és a kő egyszerű Rock zenén alapszik. A Sharktown Blues, mint a neve is mutatja egy gitárra hangszerelt blues nóta, némi Janis Joplin után érzéssel. Az Ode To Plastic akár a ZZ Top legújabb lemezére is felkerülhetne. A The Devil pedig egy kicsit Bon Jovis, lásd Blaze Or Glory.

 Az egész lemezből terjeng a kaliforniai mocsár szaga. Annyira mocskos, amennyire csak lehet egy blues rock anyag. Jól is szól, hiszen a produceri munkákat az az Ulrich Wild végezte, aki többek közt dolgozott már a Panterával, Deftones-al.  

AMEN!

*Bagitár: Basszusgitár/gitár hibrid Régebbi cikk itt.

A 2000-es évek elején Ricsi barátommal elég sokat lógtunk együtt. Szinte ott laktam nála. Ekkor tájt merültünk bele jobban a stonerrock világába, nem mint ha nem ismertük volna már korábban is a Kyuss, vagy a C.O.C. munkáit. Itt történ meg az, hogy egyik este bekerült a lejátszóba a Monkey3 első két lemeze és annyira elvarázsolt minket, hogy hajnalban tisztult ki a világ. 

 A szegedi Zigram ugyan nem egy Monkey3, már csak azért sem, mert egyrészt nem instrumentális, másrészt még nem nagyon van meg a saját hangzása. Nekem azonban mégis a majmos időszak ugrik be, ahogy hallgatom ezt a három dalt, amit felraktak a Bandcamp oldalukra.

 

Nem akarok most a hiátusokkal törődni, mert egyrészt ezekkel tisztában vannak a srácok, másrészt baromi sok potenciál rejlik még bennük. A zenéjük amúgy is inkább a hangulatokra, benyomásokra épít. Megvan a kellő keménység és megvan az a bizonyos lágy hullámzás is, ami szellőssé teszi a zenéjüket. Ez a kettősség pulzálóvá, élővé teszi a bemutatkozó dalokat. Érdemes lenne megnézni őket élőben is, mert most úgy érzem, hogy koncerten nagyon tud hatni.

Zeneileg olyan, mint ha a Monkey3, Karma To Burn és a Grunge vadházasságából született volna, de néha becsúszik a képbe egy kis psychedélia is. Ez a három dal elég is, maximum még egyet elbírtam volna. Én alapból EP párti vagyok; egy teljes nagylemez sokszor átcsap unalomba és emiatt elvesznek a jobb nóták. 

Hallgassatok Zigram-ot! AMEN!

Vannak élmények, amelyeket hetekig, hónapokig mesélünk zenét szerető ismerőseinknek, egy lemez vagy koncert hallatán, melyek bizonyára ritka és komoly hatásúak, ezért úgy gondolom, hogy ezekről fontos megemlékezni néha-néha. Ennek megfelelően nem feltétlen koncertismertetőt szeretnék most megosztani a nagyérdeművel ebben a cikkben, inkább egy élménybeszámolót, ami egy adott zenekarhoz fűz...

Nem vagyok újságíró, nem foglalkoztam ezelőtt cikkírással még az iskolai magazinban sem. Felkérésre vállaltam néhány cikket a stonerblogon, nem tagadom, elkezdett tetszeni a dolog, eddig még csak 3 cikken vagyok túl, azonban amint megadatott a lehetőség, az első perctől tudtam, hogy valamilyen formában írnom kell a Mighty Manlifterről. Az egri "repperekről", akikről valamilyen oknál fogva (szerénység?, marketing majdnem teljes elhanyagolása? 100%-ban csak a zenére koncentrálás?) alig-alig hallott eddig valaki... Pedig nagyon megérdemelnék, ugyanis zenéjük nekem személy szerint felejthetetlen élményt adott és még sok hasonló zenei ízlésű embernek adhat. 

Valamikor a tavalyi év telének elején jártam a Robotban, ahol kedves ismerőseim zenekara a LanternI lépett fel a címben említett egri srácokkal. A buli ingyenes volt, a Desszertfeszt keretein belül, viszont hét közben, ha jól emlékszem hétfőn volt, így túl nagy közönségre nem számíthattak a fellépők. A buli eleje nagyon viccesen alakult, mikor vártam egy jóbarátomat, odajött "ismerkedni" egy nő nemű illető. Ez már magában is ritkaság számba megy, főleg, hogy a lány még jól is nézett ki, azonban valami elképesztő módon szét volt csúszva és nem alkoholtól, az biztos. Igazán érdekes beszélgetést folytattunk le a koncert előtt kb 15 perccel a bibliai teremtéstörténetről, a női nem általa vélt származásáról, illetve a bibliai kígyó tényleges szerepéről. Ezután láthattam, ahogy az illető bulizni kezd a dob soundcheckre azzal a felkiáltással, hogy ő ismeri ezt a "számot" (egy laza 2/4 szólt csak).
Ezután a kis intermezzo után belecsapott a húrokba a LanternI. Meglepődtem, mert jóféle stoner sulykolással kezdtek, alacsony számú volt a közönség, de aki ott volt, az elkapta az ütemet. Ők Atmospheric Sludge/Post-Metalt játszanak, zenéjük annyira nem könnyen emészthető számomra, többszörhallgatós volt az új album is, de róluk majd később... ;)

Azelőtt még nem hallottam a TMMről, majdnem le is csúsztam róluk, mivel a haverok koncertje után gondolkodtam hétfő lévén a haza menetelről, de aztán meggyőztek, hogy maradjak, mert érdemes. Ritkán adok az ilyen intelmekre, most megtettem, szerencsémre. A srácok pontosan kezdtek és ez a jelző az előadásuk egészére is igaz volt, ugyanis óramű pontossággal játszották dalaikat, köszönhetően a ritmusszekció atomórához történt hangolásának. A gitársound számomra annyira nem volt szívközeli, de ettől függetlenül tökéletesek voltak egészében az arányok, minden hangszert jól ki lehetett venni, a dob jól illeszkedett a mixbe. Ez erősen szükséges is, mivel a srácok instumentális dalokat játszanak, dalaik nagyon sok témából tevődnek össze, gyakoriak a ritmusváltások, páratlan ütemmutatók, egymást kiegészítő dallamtémák és válaszolgatások. Stílusra kb progresszív metálba sorolnám őket, de nem az agyontekergetett, szénnészólózott, mindenféle játéktechnikát felvonultató, hanem egyszerűbb elemekből építkező, de hihetetlen fülbemászó témákra, riffekre épülő, emberszerűbb, ami számomra sokkal sokkal élvezhetőbb és fogyaszthatóbb, mint egy pár éve nagy divatnak örvendő sportgitárost, billentyűst és krumplizó dobost felvonultató arpeggioszimulátor banda.
A fiúk egész egyszerűen annyira jól játszottak, ugyanakkor a dalaik is annyira ütöttek élőben, hogy arra lettem figyelmes, hogy a közöngésben állva az emberek egymásra tekingetnek és méltatlankodnak szavak nélkül, csupán gesztusokkal "hogy a f*ba lehet ez ilyen jó?" , "hallottad ezt, hogy ütött?", "milyen jó már, megint visszajött a főtéma, ami annyira húzós!..."
A dalok között rövid, de annál viccesebb átkötő szövegek voltak. Az van még meg, hogy az egyik gitáros srác beszélt bele néha a mikrofonba, ami ilyen béna módon lefele lógott a színpad szélén. Már magában ez is érdekes és vicces látvány volt. :) Később a youtube-n kutakodva ráleltem néhány "how it's made" videóra is, ami szintén alátámasztja, hogy nagy figurák a fiúk... :)

Egy dal főtémája megragadt a fejemben. Később kiderült, hogy az a KILENCES nevet viseli. Konkrét értelemben vett dalcímek nincsenek(!), hanem valószínűsíthetően az elkészülési sorrendet tükröző sorszámokat veszik fel névként a dalok, ami szintén kuriózum és nekem nagyon szimpatikus. Ebből ugyanis lejön, hogy a zenekar tényleg maximálisan a dalírásra koncentrál, annak szerkezeti összetettségére, zenei megoldására, technikai tökéletességére, minden egyéb sallang nélkül.

A szóban forgó koncert után érezni lehetett a nagy hatású művek végeztével tapasztalható ürességet a teremben. A maréknyi közönség odament a zenészekhez, én ehhez hasonló vicces kérdéseket és válaszokat kaptam el:

jövendőbeli rajongó #1: "Ti miért nem vagytok még világhíresek?"
zenekari tag: "Anyukám nem engedi."

jövendőbeli rajongó #2: "Ti ma ingyen játszottatok? Legközelebb ingyen nem jövök el!"

A koncert után aztán a neten rájuk keresve nem találtam túl sok anyagot. A legfrissebb publikált dolgokat a soundcloudon találtam. Végigpörgetve a dalokat azonban nem a koncerten hallott instrumentális himnuszok jöttek szembe, hanem hol férfi, hol női énekkel felénekelt művek. Mivel csak egy koncerten hallottam őket először és ahhoz eléggé összetett a zene, hogy képes legyek megjegyezni akár egy dalt is, ezért az énekkel megbolondítot verziók már szinte ismeretlenül hatottak. Kicsit el is szomorodtam, mert a felvételeken nem azt kaptam, amit a koncerten... gondoltam, hogy az élőben játszott dalok újak lehetnek és még nem kerültek rögzítése, ezért hamar fel is adtam a zenekar hallgatását. Az élmény azonban nem hagyott nyugodni, ezért kapva a következő alkalmon ismét meghallgattam őket. Ismételten a Robotban játszottak, megint ingyen, de már hétvégén. A nézősereg az előző koncerthez képest már hatványozott számban képviseltette magát, nagy valószínűséggel a "mindenki hozzon magával még 2 embert" elvnek köszönhetően. Én legalább is így tettem, sikerült elrángatnom két havert, akiket ha nem is a neten fellelhető felvételekkel, de a lelkes koncert beszámolómmal sikerült meggyőznöm, arról hogy nekik is látniuk kell a zenekart. Az első dal elhanzása közepén már láttam, hogy nem bánták meg, hisz a zenekar a színpadon megint elemében volt, hasonlóan kiváló élményt adtak, mint első alkalommal.

Nem adtam fel már a második szép élős élmény után így újra rájártam a soundcloudos felvételekre... Végigrágtam magam rajtuk és csak egyet tudok mondani. Repperek! Ne! Ne legyen ének! Vagy legalábbis ne olyan formában, ahogy most van, mert az inkább elvesz a produkcióból, nem hogy hozzáadna. Lehet, hogy túl kemény vagyok a véleményemmel, de a zenétek egész egyszerűen magában zseniális, olyan szinten, hogy felesleges ráerőltetni éneket, csak azért hogy "ne legyen unalmas", vagy "fogyasztható" legyen. Merjetek instrumentális zenét írni és kiadni! A fantasztikus élmény után még egy gyakorlott zenei hallgatót is annyira megzavartak az énekes felvételek, hogy inkább elfordult a zenétektől...
Szóval az ÉN személyes véleményem az, hogy maradjatok meg frontember nélkül és írjatok zseniálisabbnál zseniálisabb instrumentális dalokat, a szövegelést/éneklést meg hagyjátok meg a reppereknek! :)

Február 21. szintén egy olyan este volt a Dürer kert történetében, amikor is az egy négyzetméterre jutó dús hipszterszakállak számossága rekord közeli értékeket ostromolt, ugyanis a jelenkori stoner/doom/pszichedelik szcéna egyik legmeghatározóbb zenekara, a lengyel Dopelord lépett fel első alkalommal Budapesten. 

Kivételesen egész pontosan sikerült érkeznem. Egyetlen előzenekar, a HAW lépett fel a főbanda előtt, akiket - a jelen lévők nagy részével ellentétben - még nem hallottam. Viszonylag kevés idő jutott nekik, de ezalatt is sikerült remek hangulatot teremteniük. Mi sem támasztja ezt alá jobban, mint a közönség sűrűsége a teremben és a sok bólogató fej. Zenéjük első hallásra nem igazán fogott meg, azonban ezzel nem akarom leírni őket, mivel sok olyan zene van, ami idővel, többszöri hallgatás után üt be nálam. A tagok jellegzetes, stílushoz való megjelenése, a játékuk igényessége, illetve néhány egész trükkös és ötletes ritmusváltás emlékezetessé tette a fellépésüket, szóval ha legközelebb lesznek, újra elnézek rájuk remélhetőleg már egy hosszabb koncert megtekintésének lehetőségével.

Kb 30 perc előzenekar után következett egy viszonylag gyors átszerelés, amit már a Dopelord tagjai végeztek. Kinézetre igazán barátságos figurák, nem mondaná az ember, hogy bizonyára otthon fekete misét tartanak minden szombaton, kecskékkel cimborálnak és rendszeres tudatmódosítószer fogyasztók. (Nyilván most túlzok, de minden "viccnek" van alapja...  

Érdekes módon nem volt sound check, pakolás után szinte azonnal a lecsóba csaptak. Bár nem voltak túl hangosak, a hangzás tökéletes volt az első pillanattól kezdve. Ugyanúgy szóltak, mint a legutolsó album felvételén. Ha kellett hörögtek, fröcsögtek a fuzztól a gitárok, a basszus és a dob homogén módon támogatta egymást a mélyebb frekvenciákon, ugyanakkor tisztán is szépen kivehető volt mindegyik hangszer. A basszusgitáros és gitáros meglepően szépen és tisztán énekelt, de a velőt rázó hörgő hangszín sem hiányzott a torkokból. A dalok nem csak hangzásában, de előadásmódjában is úgy szóltak mint a lemezen. Gondolok itt a bevágott filmrészletekre, amit élőben indított az egyik gitáros egy padló effekt segítségével, ha jól láttam. 

A zenekar védjegyévé vált stílusú delayezett gitárhanggal indítva kezdődött az utazás (Navigator), majd ahogy belecsaptak a főtémába a közönség egyszerre kezdett apátiában és gyönyörben úszó masszaként bólogatni, ami annyira jellemző a stíluson belül és ami egyben jelzi is, hogy a zenekar szinte azonnal elérte a célját, a nézősereg egy másik állapotba került szinte azonnal a sistergő gitárok hangjától. 

A második dallal visszakanyarodtunk a kicsit nyersebb stílusú második lemezhez, amely a Black Arts, Riff Worship & Weed Cult címet viseli egy könyedebb dallal az Addicted to black magic-el. 

A kis "lazítás" után ráfordultunk az új lemez (Children of the Haze) talán legsúlyosabb és egyben legfülbemászóbb dalára a Scum Priestre. Ez egy klasszikusokat idéző, ha lehet ilyet mondani "doom sláger", ami az összes olyan elemet tartalmazza a stílusból, ami elengedhetetlen, ha zseniális dalt akar írni az ember. Nekem sem kelletett több, elkezdtem rázni a rőzsét a többiekkel, hatalmas élmény volt, ahogy a dobszólónak is beillő intro után belezúgott a főtéma az agyba, aztán jött a kiabálás és hörgést elegyítő vokál... majd újra a refrén..

Zseniális volt! 

A következő dal ismét visszavett picit a tempóból, egy "elszállós" dal a Dead inside (I&II) következett a különleges funeral doomos hangulatával. 

A csodálatos refrénnel megáldott Childre of the haze után a már-már punkos gyorsaságú Reptile Sun következett, ami nekem személy szerint meglepetés volt sodró lendületével.

A koncertet pedig nem lehetett mással zárni, mint a legnagyobb slágerrel az Acid Trippin'-el. Ezt a dalt még annak idején, amikor elkezdtem hallgatni a stílust, egy stoner rock youtube video mixben hallottam. Méltó zárása volt az estének.

A koncert után a srácok ismét pakolni kezdtek, egyikük a merch pulthoz rohant, készségesen kiszolgálta az érdeklődöket, a többiek a pakolás közepette szívesen álltak oda a fényképezőgép elé, adtak autogrammot, vagy váltottak pár szót a közönség tagjaival. Igazán szimpatikus figuráknak tűntek tehát. 

Remélem jönnek máskor is, mert csodálatos élmény volt azon a borongós szerdai napon a Dopelord koncertje. 

Nem kimondottan a koncerthez tartozik, de pont aznap derült ki, hogy a másik nagy lengyel csapat a Belzebong is meglátogatja kis hazánkat, mégpedig az Fishing on Orfű keretein belül, ráadásul egy napon játszanak Apeyékkel, szóval részemről a megjelenés kötelező, illetve ajánlom azoknak is, akik ott voltak ezen a koncerten, illetve a stílus rajongói. 

1. Navigator
2. Addicted to black magic
3. Scum priest
4. Dead inside
5. Children of the haze
6. Reptile Sun
7. Acid Trippin'

Valószínűleg mindenki a pénteki Fu Manchu koncertre készülődik, sőt vannak minden bizonnyal olyanok is, akik a teljes diszkográfiát meghallgatják előtte. Jogos lehet tehát az elvárás, hogy a Stonerblog is írjon róluk valamit. Minek? Mindenki ismeri őket, aki meg nem, az nincs tisztában a munkásságuk jelentőségével és csak sajnálni tudom ezt a hiátust. Nem kell őket feltétlenül szeretni, de tisztában kell lenni a jelentőségükkel. 

 Tehát már mindent leírtak róluk, amit csak lehetett, inkább az olyan zenekarokra koncentrálnék, akik még csak most lépnek be ebbe a furcsa, de csodálatos zenei világba, amit összegezve Stonernek lehet hívni. 

A Crobone egy fiatal banda és nem feltétlenül lehet őket a Stoner skatulyába belerakni, mint ahogy jó néhány bandát sem. Viszont nagyon lendületes és erőtöl duzzadó zenéjük miatt inkább ide sorolnám őket, némi kikacsintással. Zenéjük hallgatásakor olyan zenekarok merültek fel bennem, mint a Grand Magus, vagy a mostanában újra feltámadó félben lévő Thulsa Doom. 

 

Az album szerintem egészen jól van megkeverve, de igazából ami viszi a hangsúlyt, az nem más, mint a refrének dallamossága. Olyan dallamok vannak iderakva, amik szinte beleégnek a tudatodba, miközben melletük egészen Hardcore-os vokalizálások is vannak, mint a Bonepit dalban. A Firewagon pedig egy olyan líra dal, aminek a közepébe belefér egy szélvész tempójú betét is, csak hogy egy kis Zakk Wylde féle szólóval zárják le a nóta végét.

A lemez eleve úgy nyit, hogy mindhárman vokáloznak, ami egy kis pátoszt visz az amúgy tök egyszeű szerkezetű dalba. A Broomstick Blues-ban pedig akkora csörgődobozás van, mint egy skandináv rácskendroll bandánál. A Planetcracker pedig a non plus ultra. A korai QOTSA keveredik a Foo fighters-al miközben még hörgés is felbukkan a refrén elején. 

Egyszóval: Faszaság! Bár csak ugyan ilyen lenne a folytatás is, de az még biztos nem mostanában lesz.

AMEN!

Ja igen, a borítóért Én kérek elnézést!