Richárdunk(Rico) küldte át nekem nemrég a Heavy Glow legújabb albumát, azzal, hogy ez egy kifejezetten nekem való muzsika, szerinte meg baszottjó. Eredetileg az együttessel dolgozó Blair Kodman dobta az emailt blogunknak, hogy vizslassuk meg őket, a letöltés pedig meglepő, de ingyenes, mégpedig innét.

A csapatról egy rövid kis infó : San Diegoban tevékenykednek, hárman művelik zenéjüket és ezelött a nagylemez elött már kiadtak 2 EP-t, Heavy Glow(2009) és The Filth and the Fury(2010) címmel. Saját elmondásuk szerint pszichedelikus blues rockot játszanak, amihez azért simán hozzátehetjük a retro kifejezést is.

 

Amit én konkrétan észleltem a lemez hallgatása közben, hogy hihetetlenül élő hatással szólal meg az egész, mindenféle digitális érzet nélkül, persze nem véletlenül születtek elismerő kritikák a lemezt illetően pl. a Classic Rock Magazine, a The Soda Shop, a San Diego City Beat, vagy a Berkeley Place részéről.

Gyönyörűen puffanó dobhangokkal, nyersen búgó basszusgitárral és a háttérből megfelelő időben kiemelt blúzolós, villogós gitárhangokkal találkozhatunk a lemezen. A különböző hangszerek utózörejei, mint pl. az akusztikus pengetések visszhang jai, illetve a kiállásokba szaladó sistergések, búgások, pedig csak emelik az élő-feelinget. Mintha egyenesen egy pubos koncerten lennénk.

A számok alkotta összkép kifejezetten változatos: találunk itt dögösebb, hangosabb retro-garázs rockolást,  tábortűzhöz illő akusztikus dalokat, illetve a 70-es évekre  jellemző pszichedelikus álomképek is gyakran jelennek meg, persze csak arányosan, mint ahogy a háttérben finoman lebegő, Doors-os billentyűszólamok is leginkább színesítésként szerepelnek néha. Az énekes Jarred Mullins, nem dalospacsírtáskodik, vagy erőlködik, de azért nem is egy jellegtelen hang, bár a psych rock zenei világába jobban passzol, mint a blueshoz.

A Heavy Glow ezen az albumon nagyon hatásos módon hozza létre azt a fajta analóg feelinget és garázsosan élő jelleget, ami a legtöbb bandának nem igazán sikerül mostanában. Nagyon zsiradék! Rohadtul kellemes hallgatnivaló, amit minden régivágású rockrajongónak csak ajánlani tudok.

Tracklist:
1. Lose My Mind
2. Slave Dance
3. Today is Technicolor (One Step Closer)
4. All My Money
5. Collide
6. Purgatory Blues
7. Smithereen
8. Midwestern Lullaby
9. Diggin' a Ditch

Zenészek:
Jared Mullins : gitár -ének - orgona
Joe Brooks : basszusgitár
Dan Kurtz : dobok

Ahogy Ricó is mondaná : Rokk

Október 21-én három zenekar varázsolt hangulatos estét a Fészek pinceklubjába. A Burning Full Throttle, Buso von Kobra, Ozone Mama hármas jó koktélt alkotott a műfajt kedvelők számára. Kicsivel 22 óra után a BFT kezdte meg a műsort és ömlesztette délies ízű stoner rockját a már félig megtelt klub közönségének arcába, amivel már az elején megteremtették a kellő hangulatot.

23 óra után a BVK csapott a húrok közé és tovább emelte az est hangulatát, húzós, tempós riffekkel döngölték a már megtelt klub közönségét a padlóba. Tempós desert rock muzsikájukban jó kontrasztot adott a dallamos ének és a húzós ritmusok elegye. Nem sokat pihentek a srácok, majd másfél órás előadásukban egy lassabb tétel szerepelt.

Az i-re a pontot hajnal egy óra után az Ozone Mama rakta fel, fílinges rock muzsikájuk hab volt a tortán. Koszos rock zenéjük ugyan a lazábbak közül való, de ettől függetlenül náluk is megdörrent a cucc rendesen. Személy szerint én Tiszai Vivi dobosra voltam kíváncsi, mivel legutóbb még Gelóczy Istvánnal láttam a zenekart, aki nem keveset nyújtott a dobokon. Hát jelentem nem csak kellemes, közvetlen jelenség Vivien, de azt is megtudhattuk, hogy nem csak férfi sport a dobolás. Szóval sajnálhatja, aki kihagyta ezt az estét, reméljük lesz még ilyen jó buli a közeljövőben.

„Az Orange Goblin zenekar örömmel jelenti, hogy az új album (A EULOGY FOR THE DAMNED) 2012. február 13-án jelenik meg a Candlelight Records gondozásában.” Természetesen a srácok nem véletlenül dobják piacra Valentin nap környékén a lemezt. A megjelenést, egy áprilisban induló turnéval szeretnék megünnepelni, ami a Királyságot és az Észak Íreket foglalná magába. (fene a pofájukat, hogy nem tudnak nagyobb távlatokban gondolkodni).

A Leather Nun America egy fiatal zenekar. Nagyon termékeny, de ez nem megy a zenei minőség rovására. 2003 óta négy nagylemezt, két EP-t és egy split cd-t tudhatnak a hátuk mögött.

Most idén összel látott napvilágot a legfrissebb gyermekük, ami a tűzkeresztségben a Kult Occult nevet kapta. Az eddig jól bevált ős-doom zenét viszik tovább, némi heavy metal, pszichedelikus rock fűszerezéssel. Az biztos, hogy nagyon sokat hallgatják a Pentagram, Trouble, Sabbath és Possessed lemezeket.

Annak ellenére, hogy nem egy változatos műfaj ez, ráadásul már az összes riffet kitalálták és eljátszották a Nagy Elődök, nagyon is izgalmas és szerethető lemezekkel jöttek ki eddig. Most sincs ez másképp, de inkább hallgassátok meg, mert az jó.

Egyébként Tavaly már jártak nálunk az Iron Hearse zenekarral, akivel a splitet is készitették.

Az I-Decline dobosa, John Doyle megkért minket, mutassuk már be a régóta várt új albumukat.

Valóban nagyon rég nem jelentkeztek már a Chicago-i arcok lemezzel, hiszen a 2000-ben kiadott Soundtrackfotherestofyourlife és a 2003-as The Ides Of Riffdom után nyolc évet kellett várni a Time to Shine-ra. Nagyon elszaladt az idő, mert valahogy észre sem vettem, hogy eddig nem hallottam tőlük új dalokat. 

Mindegy, a lényeg, itt van, megjött és már lehet is teljes gőzzel hallgatni, bár nagyon úgy fest, a srácok nem dolgoztak ilyen vehemenciával. A srácok odakint egy bizonyos szinten ismertek, hiszen a Toxic Holocausttal szoktak fellépni. Én ugyan nem lennék erre olyan nagyon büszke, de valakit ez dob.

A nagyon várt új album amolyan keverék, mint a játszótéri kutyák úgy általában. Olyan rockzenében utaznak, amiben rengeteg a Stoner és a classzikus rock elem, némi punkos lendülettel és vastag mainstream mázzal. A dalok jók és semmi több, talán a nyitószámra lehetne azt mondani, hogy egész jó, de egy szám nehogy már elvigye az egészet a hátán! Tényleg nem rossz az album, de annyira átlagos zenét varázsoltak elő a cilinderből, hogy a második meghallgatás után sem tudtam, mennyi is az annyi, és harmadszorra már nem nagyon akaródzott újra hallgatni. Meghallgattam inkább egy Blake lemezt, mivel stílusilag ez áll a legközelebb az I-Declinehez.

Szóval nyolc év alatt nem nagyon változtak, ugyanolyan biztosan hozták magukat, mint az AC/DC, Motörhead, vagy a ZZ Top, de nekik ez kimondottan jól áll. A két régebbi albumuk fényében, azonban ezeknek a srácoknak valami nagyot kellet volna lerakni az asztalra, ez most nem sikerült.

Aki perverz és szüksége van arra, hogy abajgassa a lelkét egy jó, de átlagos anyaggal, az ugorjon fel az I-Decline honlapjára, kérjen jelszót és "húzza le" a Time to Shine-t legálisan. Sok sikert!