Default style- Alternative style

The mighty manlifter - élménybeszámoló

Vannak élmények, amelyeket hetekig, hónapokig mesélünk zenét szerető ismerőseinknek, egy lemez vagy koncert hallatán, melyek bizonyára ritka és komoly hatásúak, ezért úgy gondolom, hogy ezekről fontos megemlékezni néha-néha. Ennek megfelelően nem feltétlen koncertismertetőt szeretnék most megosztani a nagyérdeművel ebben a cikkben, inkább egy élménybeszámolót, ami egy adott zenekarhoz fűz...

Nem vagyok újságíró, nem foglalkoztam ezelőtt cikkírással még az iskolai magazinban sem. Felkérésre vállaltam néhány cikket a stonerblogon, nem tagadom, elkezdett tetszeni a dolog, eddig még csak 3 cikken vagyok túl, azonban amint megadatott a lehetőség, az első perctől tudtam, hogy valamilyen formában írnom kell a Mighty Manlifterről. Az egri "repperekről", akikről valamilyen oknál fogva (szerénység?, marketing majdnem teljes elhanyagolása? 100%-ban csak a zenére koncentrálás?) alig-alig hallott eddig valaki... Pedig nagyon megérdemelnék, ugyanis zenéjük nekem személy szerint felejthetetlen élményt adott és még sok hasonló zenei ízlésű embernek adhat. 

Valamikor a tavalyi év telének elején jártam a Robotban, ahol kedves ismerőseim zenekara a LanternI lépett fel a címben említett egri srácokkal. A buli ingyenes volt, a Desszertfeszt keretein belül, viszont hét közben, ha jól emlékszem hétfőn volt, így túl nagy közönségre nem számíthattak a fellépők. A buli eleje nagyon viccesen alakult, mikor vártam egy jóbarátomat, odajött "ismerkedni" egy nő nemű illető. Ez már magában is ritkaság számba megy, főleg, hogy a lány még jól is nézett ki, azonban valami elképesztő módon szét volt csúszva és nem alkoholtól, az biztos. Igazán érdekes beszélgetést folytattunk le a koncert előtt kb 15 perccel a bibliai teremtéstörténetről, a női nem általa vélt származásáról, illetve a bibliai kígyó tényleges szerepéről. Ezután láthattam, ahogy az illető bulizni kezd a dob soundcheckre azzal a felkiáltással, hogy ő ismeri ezt a "számot" (egy laza 2/4 szólt csak).
Ezután a kis intermezzo után belecsapott a húrokba a LanternI. Meglepődtem, mert jóféle stoner sulykolással kezdtek, alacsony számú volt a közönség, de aki ott volt, az elkapta az ütemet. Ők Atmospheric Sludge/Post-Metalt játszanak, zenéjük annyira nem könnyen emészthető számomra, többszörhallgatós volt az új album is, de róluk majd később... ;)

Azelőtt még nem hallottam a TMMről, majdnem le is csúsztam róluk, mivel a haverok koncertje után gondolkodtam hétfő lévén a haza menetelről, de aztán meggyőztek, hogy maradjak, mert érdemes. Ritkán adok az ilyen intelmekre, most megtettem, szerencsémre. A srácok pontosan kezdtek és ez a jelző az előadásuk egészére is igaz volt, ugyanis óramű pontossággal játszották dalaikat, köszönhetően a ritmusszekció atomórához történt hangolásának. A gitársound számomra annyira nem volt szívközeli, de ettől függetlenül tökéletesek voltak egészében az arányok, minden hangszert jól ki lehetett venni, a dob jól illeszkedett a mixbe. Ez erősen szükséges is, mivel a srácok instumentális dalokat játszanak, dalaik nagyon sok témából tevődnek össze, gyakoriak a ritmusváltások, páratlan ütemmutatók, egymást kiegészítő dallamtémák és válaszolgatások. Stílusra kb progresszív metálba sorolnám őket, de nem az agyontekergetett, szénnészólózott, mindenféle játéktechnikát felvonultató, hanem egyszerűbb elemekből építkező, de hihetetlen fülbemászó témákra, riffekre épülő, emberszerűbb, ami számomra sokkal sokkal élvezhetőbb és fogyaszthatóbb, mint egy pár éve nagy divatnak örvendő sportgitárost, billentyűst és krumplizó dobost felvonultató arpeggioszimulátor banda.
A fiúk egész egyszerűen annyira jól játszottak, ugyanakkor a dalaik is annyira ütöttek élőben, hogy arra lettem figyelmes, hogy a közöngésben állva az emberek egymásra tekingetnek és méltatlankodnak szavak nélkül, csupán gesztusokkal "hogy a f*ba lehet ez ilyen jó?" , "hallottad ezt, hogy ütött?", "milyen jó már, megint visszajött a főtéma, ami annyira húzós!..."
A dalok között rövid, de annál viccesebb átkötő szövegek voltak. Az van még meg, hogy az egyik gitáros srác beszélt bele néha a mikrofonba, ami ilyen béna módon lefele lógott a színpad szélén. Már magában ez is érdekes és vicces látvány volt. :) Később a youtube-n kutakodva ráleltem néhány "how it's made" videóra is, ami szintén alátámasztja, hogy nagy figurák a fiúk... :)

Egy dal főtémája megragadt a fejemben. Később kiderült, hogy az a KILENCES nevet viseli. Konkrét értelemben vett dalcímek nincsenek(!), hanem valószínűsíthetően az elkészülési sorrendet tükröző sorszámokat veszik fel névként a dalok, ami szintén kuriózum és nekem nagyon szimpatikus. Ebből ugyanis lejön, hogy a zenekar tényleg maximálisan a dalírásra koncentrál, annak szerkezeti összetettségére, zenei megoldására, technikai tökéletességére, minden egyéb sallang nélkül.

A szóban forgó koncert után érezni lehetett a nagy hatású művek végeztével tapasztalható ürességet a teremben. A maréknyi közönség odament a zenészekhez, én ehhez hasonló vicces kérdéseket és válaszokat kaptam el:

jövendőbeli rajongó #1: "Ti miért nem vagytok még világhíresek?"
zenekari tag: "Anyukám nem engedi."

jövendőbeli rajongó #2: "Ti ma ingyen játszottatok? Legközelebb ingyen nem jövök el!"

A koncert után aztán a neten rájuk keresve nem találtam túl sok anyagot. A legfrissebb publikált dolgokat a soundcloudon találtam. Végigpörgetve a dalokat azonban nem a koncerten hallott instrumentális himnuszok jöttek szembe, hanem hol férfi, hol női énekkel felénekelt művek. Mivel csak egy koncerten hallottam őket először és ahhoz eléggé összetett a zene, hogy képes legyek megjegyezni akár egy dalt is, ezért az énekkel megbolondítot verziók már szinte ismeretlenül hatottak. Kicsit el is szomorodtam, mert a felvételeken nem azt kaptam, amit a koncerten... gondoltam, hogy az élőben játszott dalok újak lehetnek és még nem kerültek rögzítése, ezért hamar fel is adtam a zenekar hallgatását. Az élmény azonban nem hagyott nyugodni, ezért kapva a következő alkalmon ismét meghallgattam őket. Ismételten a Robotban játszottak, megint ingyen, de már hétvégén. A nézősereg az előző koncerthez képest már hatványozott számban képviseltette magát, nagy valószínűséggel a "mindenki hozzon magával még 2 embert" elvnek köszönhetően. Én legalább is így tettem, sikerült elrángatnom két havert, akiket ha nem is a neten fellelhető felvételekkel, de a lelkes koncert beszámolómmal sikerült meggyőznöm, arról hogy nekik is látniuk kell a zenekart. Az első dal elhanzása közepén már láttam, hogy nem bánták meg, hisz a zenekar a színpadon megint elemében volt, hasonlóan kiváló élményt adtak, mint első alkalommal.

Nem adtam fel már a második szép élős élmény után így újra rájártam a soundcloudos felvételekre... Végigrágtam magam rajtuk és csak egyet tudok mondani. Repperek! Ne! Ne legyen ének! Vagy legalábbis ne olyan formában, ahogy most van, mert az inkább elvesz a produkcióból, nem hogy hozzáadna. Lehet, hogy túl kemény vagyok a véleményemmel, de a zenétek egész egyszerűen magában zseniális, olyan szinten, hogy felesleges ráerőltetni éneket, csak azért hogy "ne legyen unalmas", vagy "fogyasztható" legyen. Merjetek instrumentális zenét írni és kiadni! A fantasztikus élmény után még egy gyakorlott zenei hallgatót is annyira megzavartak az énekes felvételek, hogy inkább elfordult a zenétektől...
Szóval az ÉN személyes véleményem az, hogy maradjatok meg frontember nélkül és írjatok zseniálisabbnál zseniálisabb instrumentális dalokat, a szövegelést/éneklést meg hagyjátok meg a reppereknek! :)

Dopelord, HAW koncert Budapesten

img_20180221_215419.jpg

 

Február 21. szintén egy olyan este volt a Dürer kert történetében, amikor is az egy négyzetméterre jutó dús hipszterszakállak számossága rekord közeli értékeket ostromolt, ugyanis a jelenkori stoner/doom/pszichedelik szcéna egyik legmeghatározóbb zenekara, a lengyel Dopelord lépett fel első alkalommal Budapesten. 

Kivételesen egész pontosan sikerült érkeznem. Egyetlen előzenekar, a HAW lépett fel a főbanda előtt, akiket - a jelen lévők nagy részével ellentétben - még nem hallottam. Viszonylag kevés idő jutott nekik, de ezalatt is sikerült remek hangulatot teremteniük. Mi sem támasztja ezt alá jobban, mint a közönség sűrűsége a teremben és a sok bólogató fej. Zenéjük első hallásra nem igazán fogott meg, azonban ezzel nem akarom leírni őket, mivel sok olyan zene van, ami idővel, többszöri hallgatás után üt be nálam. A tagok jellegzetes, stílushoz való megjelenése, a játékuk igényessége, illetve néhány egész trükkös és ötletes ritmusváltás emlékezetessé tette a fellépésüket, szóval ha legközelebb lesznek, újra elnézek rájuk remélhetőleg már egy hosszabb koncert megtekintésének lehetőségével.

 

Kb 30 perc előzenekar után következett egy viszonylag gyors átszerelés, amit már a Dopelord tagjai végeztek. Kinézetre igazán barátságos figurák, nem mondaná az ember, hogy bizonyára otthon fekete misét tartanak minden szombaton, kecskékkel cimborálnak és rendszeres tudatmódosítószer fogyasztók. (Nyilván most túlzok, de minden "viccnek" van alapja...  

Érdekes módon nem volt sound check, pakolás után szinte azonnal a lecsóba csaptak. Bár nem voltak túl hangosak, a hangzás tökéletes volt az első pillanattól kezdve. Ugyanúgy szóltak, mint a legutolsó album felvételén. Ha kellett hörögtek, fröcsögtek a fuzztól a gitárok, a basszus és a dob homogén módon támogatta egymást a mélyebb frekvenciákon, ugyanakkor tisztán is szépen kivehető volt mindegyik hangszer. A basszusgitáros és gitáros meglepően szépen és tisztán énekelt, de a velőt rázó hörgő hangszín sem hiányzott a torkokból. A dalok nem csak hangzásában, de előadásmódjában is úgy szóltak mint a lemezen. Gondolok itt a bevágott filmrészletekre, amit élőben indított az egyik gitáros egy padló effekt segítségével, ha jól láttam. 

 

A zenekar védjegyévé vált stílusú delayezett gitárhanggal indítva kezdődött az utazás (Navigator), majd ahogy belecsaptak a főtémába a közönség egyszerre kezdett apátiában és gyönyörben úszó masszaként bólogatni, ami annyira jellemző a stíluson belül és ami egyben jelzi is, hogy a zenekar szinte azonnal elérte a célját, a nézősereg egy másik állapotba került szinte azonnal a sistergő gitárok hangjától. 

A második dallal visszakanyarodtunk a kicsit nyersebb stílusú második lemezhez, amely a Black Arts, Riff Worship & Weed Cult címet viseli egy könyedebb dallal az Addicted to black magic-el. 

A kis "lazítás" után ráfordultunk az új lemez (Children of the Haze) talán legsúlyosabb és egyben legfülbemászóbb dalára a Scum Priestre. Ez egy klasszikusokat idéző, ha lehet ilyet mondani "doom sláger", ami az összes olyan elemet tartalmazza a stílusból, ami elengedhetetlen, ha zseniális dalt akar írni az ember. Nekem sem kelletett több, elkezdtem rázni a rőzsét a többiekkel, hatalmas élmény volt, ahogy a dobszólónak is beillő intro után belezúgott a főtéma az agyba, aztán jött a kiabálás és hörgést elegyítő vokál... majd újra a refrén..

Zseniális volt! 

A következő dal ismét visszavett picit a tempóból, egy "elszállós" dal a Dead inside (I&II) következett a különleges funeral doomos hangulatával. 

A csodálatos refrénnel megáldott Childre of the haze után a már-már punkos gyorsaságú Reptile Sun következett, ami nekem személy szerint meglepetés volt sodró lendületével.

A koncertet pedig nem lehetett mással zárni, mint a legnagyobb slágerrel az Acid Trippin'-el. Ezt a dalt még annak idején, amikor elkezdtem hallgatni a stílust, egy stoner rock youtube video mixben hallottam. Méltó zárása volt az estének.

 

A koncert után a srácok ismét pakolni kezdtek, egyikük a merch pulthoz rohant, készségesen kiszolgálta az érdeklődöket, a többiek a pakolás közepette szívesen álltak oda a fényképezőgép elé, adtak autogrammot, vagy váltottak pár szót a közönség tagjaival. Igazán szimpatikus figuráknak tűntek tehát. 

Remélem jönnek máskor is, mert csodálatos élmény volt azon a borongós szerdai napon a Dopelord koncertje. 

Nem kimondottan a koncerthez tartozik, de pont aznap derült ki, hogy a másik nagy lengyel csapat a Belzebong is meglátogatja kis hazánkat, mégpedig az Fishing on Orfű keretein belül, ráadásul egy napon játszanak Apeyékkel, szóval részemről a megjelenés kötelező, illetve ajánlom azoknak is, akik ott voltak ezen a koncerten, illetve a stílus rajongói. 

A koncert setlistje:
  1. Navigator
  2. Addicted to black magic
  3. Scum priest
  4. Dead inside
  5. Children of the haze
  6. Reptile Sun
  7. Acid Trippin'

Crobone - Crobone

 

Valószínűleg mindenki a pénteki Fu Manchu koncertre készülődik, sőt vannak minden bizonnyal olyanok is, akik a teljes diszkográfiát meghallgatják előtte. Jogos lehet tehát az elvárás, hogy a Stonerblog is írjon róluk valamit. Minek? Mindenki ismeri őket, aki meg nem, az nincs tisztában a munkásságuk jelentőségével és csak sajnálni tudom ezt a hiátust. Nem kell őket feltétlenül szeretni, de tisztában kell lenni a jelentőségükkel. 

 Tehát már mindent leírtak róluk, amit csak lehetett, inkább az olyan zenekarokra koncentrálnék, akik még csak most lépnek be ebbe a furcsa, de csodálatos zenei világba, amit összegezve Stonernek lehet hívni. 

A Crobone egy fiatal banda és nem feltétlenül lehet őket a Stoner skatulyába belerakni, mint ahogy jó néhány bandát sem. Viszont nagyon lendületes és erőtöl duzzadó zenéjük miatt inkább ide sorolnám őket, némi kikacsintással. Zenéjük hallgatásakor olyan zenekarok merültek fel bennem, mint a Grand Magus, vagy a mostanában újra feltámadó félben lévő Thulsa Doom. 

 

Az album szerintem egészen jól van megkeverve, de igazából ami viszi a hangsúlyt, az nem más, mint a refrének dallamossága. Olyan dallamok vannak iderakva, amik szinte beleégnek a tudatodba, miközben melletük egészen Hardcore-os vokalizálások is vannak, mint a Bonepit dalban. A Firewagon pedig egy olyan líra dal, aminek a közepébe belefér egy szélvész tempójú betét is, csak hogy egy kis Zakk Wylde féle szólóval zárják le a nóta végét.

A lemez eleve úgy nyit, hogy mindhárman vokáloznak, ami egy kis pátoszt visz az amúgy tök egyszeű szerkezetű dalba. A Broomstick Blues-ban pedig akkora csörgődobozás van, mint egy skandináv rácskendroll bandánál. A Planetcracker pedig a non plus ultra. A korai QOTSA keveredik a Foo fighters-al miközben még hörgés is felbukkan a refrén elején. 

Egyszóval: Faszaság! Bár csak ugyan ilyen lenne a folytatás is, de az még biztos nem mostanában lesz.

AMEN!

Ja igen, a borítóért Én kérek elnézést!

 

Dr. Sludgelove - My Space Odyssey (English Version)

I am not the kind of a writer who writes articles for money, so I can't really write about every new released stuff. This is even more true about the instrumental albums... After all, what could I write about them besides that it contains great riffs with powerful sound... I need something additional besides the music, which drives me to sit down and write something about it. This additional value was presented in Dr Sludgelove's debut album.

The band was started as a one man project by János. After a while Attila joined him and in the December of 2017, the album was out. So the project is new, but it seems for me, the album was prepared for a long time.

The music is instrumental, progressive and sludgy. At the first time you could think, that these styles together in the same time are really difficult to listen, maybe as much as Stanley Kubrick's masterpiece, the 2001 a space odyssey, which is by the way the main topic of the album. The music could be sound track for the movie instead of the original one. Also an animation was created, which makes a little bit easier to find out what is going on during each track. It is important, that this is not a cover of the original movie sound track.

To talk about the negative points first... the album's sound is not really professional, it can be noticed easily that the record was created in a home studio with a drum machine because of lack of drummer. Maybe this will be better by time.

About the positive points... The riffs are really heavy, diverse its repetition is fine, not starting to be boring. The songs are well written and mature enough. There are some audio parts from the movie, which are really well placed and gives a really good, sometimes weird atmosphere. The second song reminds me of the older 35007 albums, which is a positive thing as well. The song called Alone into the void is the strangest part of the release. This is something like the mixture of Fear Factory, a free jazz and a proggy band's sound.


The track called "My God, it is full of stars!" is a "relaxation" song. The author writes the followings about it:
"Dave Bowman encounters the Monolith. He says the following phrase just before losing contact with Mission Control: “The thing’s hollow -- it goes on forever -- and -- oh my God! -- it’s full of stars!” During the journey he sees stars as flashes, the known three dimensional world falls apart. Time, directions, usual physics does not make sense here any more. Bowman is transported via the monolith to an unknown star system, through a large interstellar switching station, and sees other species' spaceships going on other routes. Bowman is given a wide variety of sights, from the wreckage of ancient civilizations to what appear to be life-forms, living on the surfaces of a binary star system's planet." This is one enigmatic part of the movie.

The last song, called "Death of man, born of the Starchild" is a real suprise. This is how a real concept album should end.

This kind of music really needs a real drummer, unfortunately the guys have not found the right one to play music with, so if someone likes what they do, just feel free to contact. link: https://www.facebook.com/drsludgelove/
In case a drummer, the band would do live performances as well.

In the end, I hope they will continue on this level and the sound for the next releases will be developed as well. AMEN!

Borgonaut - Borgonaut EP

Általában pár másodperc elég ahhoz, hogy tudjak dönteni arról, tetszik-e egy adott zenekar, vagy sem. Nem történt ez másképp most sem... a kapott anyagba belepörgetve pár pillanat után tudtam, hogy erről írnom kell. A Borgonaut letisztult, egyszerű stoner doomot játszik pontosan úgy, ahogy ezt a 90-es évek első felében a Sleep csinálta. Ezt a stílust azért is szeretem, mert szinte azonnal élvezhető, olyan zenei elemeket használ, amelyek már sokszor hallottak, azonban megfelelő kreativitás megléte esetén még mindig nagyon izgalmas és addiktív dallamfüzérek jellemzik.

Az első dalban a gitárhörgős, sípolós fade in + dob téma, már libabőrőztető, itt bizony nagy adag súlyzás és fuzz feltételezhető az arcba, ami kisvártatva meg is érkezik. Nem egyedi a főriff, de ebben a stílusban már nem igazán lehet újat mutatni... nekem elég annyi, hogy ha élőben hallanám már járna a fejem veszettül. Ahogy ismétlődik a főtéma, mintha kezdene belassulni... hát ez így baromira húzós. A vokál is tetszetős, kiabálás és kántálás elegye, a hangszín könnyen fogyasztható. A jó sláger receptjéhez hűen már az első percekben megkapjuk a refrént is, ami bizony azonnal belemászik az ember agyába.
Nem írok többet az első dal szerkezeti felépítéséről, a felfedezés élményét meghagyom a leendőbeli hallgatónak, de annyit megjegyzek, hogy nagyon szépen, mérnökien összerakott műről van szó, igényes, a stílushoz illő szólókkal, kiállásokkal, ritmusváltásokkal. Nálam az első a legjobb dal az EP-ről.

A második dal annyira nem fogott meg. Kellemes iparosmunka, szólókkal, vaskos ritmusváltásokkal. Valószínűleg ha koncerten hallanám, ezalatt mennék el egy sörért, vagy állnék picit hátrébb �

A Borgonaut név hallatán a nagy öreg Sleep zenekar Dragonaut c. őshimnusza ugorhat be. Nem véletlen, hiszen az EP zárása, a zenekarral azonos című dal mintha ugyanazon recept alapján íródott volna, mint az előbb említett klasszikus. Hasonló riffek, ritmusok, versszak témák lelhetőek fel, ami azonban nem zavaró, hisz ez is egy remekül megírt változatos szerzemény.

A zenekar amúgy az olasz szcénát erősíti, valószínűleg nem rég alakulhattak, hisz ez a bemutatkozó anyaguk, amelyet a tavalyi év novemberében rögzítettek. A FB oldalukon található eseményeket böngészve látszik, hogy már felléptek a híres Ufomammuttal is, ami nagy szó, illetve jelzi, hogy élőben is megtudnak szólalni legalább úgy, ahogy a felvételen.

Remélem a közeljövőben lesz alkalmam meghallgatni őket Magyarországon, a teljes albumot pedig türelmetlenül várom.

DrSludgelove

Dr. Sludgelove - My Space Odyssey

 

Nem vagyok "béríró", éppen ezért nem tudok mindenről írni, még akkor se ha megszakadok. Így vagyok az instrumentális zenével. Egy-két kivételtől eltekintve nem is nagyon írok róluk. Mit írjak róla, azon kívül, hogy remek riffek, erőteljes hangzás, stb, főleg, ha nem sima rock zenéről van szó, hanem esetleg progresszív muzsikáról. Nekem kell valami plusz, a zenén kívül, hogy leüljek a gép elé és pötyögjek valamit. Ez a plusz bőven benne van a Dr. Sludgelove bemutatkozó lemezében.

Egyszemélyes projektként indította Papp János, majd csatlakozott hozzá régi zenésztársa Temesvári Attila. 2017 decemberében már kint is volt a My space odyssey. Ez egy friss formáció, de a lemezt hallgatva ezt egy régóta íródó anyagnak vélem.

 A zene instrumentális, progresszív, sludge. Ez így elsőre kimondva is nagy falat, kb. akkora, mint Stanley Kubrick, 2001 Űrodüsszeia remekműve, ami előtt tiszteleg a megírt album. Gyakorlatilag a film alá simán beférne kísérő zenének, ennek ellenére készült az egész lemezhez egy videó összeállítás, ami elég jól sikerült. Fontos tudni, hogy János nem szerette volna újraértelmezni a film zenéjét, csak zenében akarta kifejezni azt, amit a film adott neki, mind gondolati, mint lelki síkon. Ez sikerült is.

 Beszélnék egy kicsit a negatívumokról, hogy túl legyünk a nehezén. A hangzás az, ami a lemez sarkalatos pontja. Lehetne még csiszolgatni rajta. A dob hangzását be tudom dobos hiányában a dobgépnek.

 Most jöjjenek a lemez erősségei. A riffek erőteljesek, változatosak. Egy téma addig a pontig van ismételgetve, míg nem válik unalmassá. Maguk a dalok jól megírtak, érettek. A filmből kiragadott szövegek jól lettek beillesztve, igazán hangulatossá teszik a dalokat. A zene néha átcsúszik prog metalba, ami szintén oldja a sludge súlyosságát. A második darab viszont a 35007 korai lemezeit juttatják eszembe, ami pozitívum szintén. Az Alone into the void a lemez egyik legfurcsább darabja. A Fear Factory-t, valami free jazz bandát és egy prog metal cuccot keverj össze és ezt fogod kapni. 

 

 A My God is, it full of stars! pedig egy relaxációs tétel. János ezt írja róla: " Dave Bowman megközelíti a Monolithot. A következő szavakat mondja, mielőtt megszakad a rádiós kapcsolat: "Ez szinte végtelen... Istenem! Tele van csillagokkal!" A monolith tulajdonképpen egy féreglyuk bejárata. Az út során a csillagokat csak villanásnak érzékeli, az ismert 3 dimenziós világ darabjaira esik. Idő, az irányok, a megszokott fizika itt már nem érvényes. Bowman az út során egy ismeretlen naprendszerbe jut hatalmas csillagközi transzfer állomásokat érintve, ahol más típusú fajokat, űrhajókat és civilizációkat lát. " Ez a film egyik jelenete!

Az utolsó darab a Death of man, born of the Starchild, pedig egy igazi meglepetés lezárás. Egy igazi koncept albumot így kell lezárni.

Ez a fajta zene nagyon igényli az élő dobost, de sajnos a srácok még nem találtak erre megfelelőt, tovább keresik a dobosukat. Itt azért megragadnám az alkalmat, hogy szóljak ez ügyben. Aki dobos, és beszállna hozzájuk, az jelezze itt: https://www.facebook.com/drsludgelove/. Ha van dobos, akkor akár koncertképes is lehetne a Dr. Sludgelove zenekar!

 Reméljük a folytatás zeneileg is megmarad ezen a színvonalon, de már élő dobossal, a hangzás feljavulása miatt is. AMEN!

 

Lowdrive - Roller

 

Lassan eltelt úgy egy hónap, hogy semmit sem írtam. Nem volt nagyon miről. Ugyan megjelent a C.O.C. új lemeze, amit már mindenki nagyon várt (én is), de még nem hallgattam meg elégszer, hogy késztetést érezzek arra, hogy írjak is róla. Hozzáteszem, amit ötnél többször kell meghallgatni, hogy hasson, arra nem is nagyon érdemes időt pazarolni. Nem lett rossz album sőt, de ezt már eljátszották anno a Deliverance és a Wiseblood  albumokon.

 Egyéb lemez, ami úgy megfogott volna, nem nagyon volt, eddig. Most azonban, hogy meghallottam a Lowdrive bemutatkozó lemezét, írnom kell róla.

 A Lowdrive amolyan Supergroup lehet, mivel Warrior Soul, Indra és Goat Leaf tagok alkotják, éppen ezért nagyon színvonalas  zenét fogunk hallani a Roller nagylemezen. A zene pedig abszolút az anyabandák hatásaira épít, de azért belekeveredik, ha nem is tudatosan Danzig, egy kis High On Fire utánérzés is. Nem is baj, mert igazi tökös hard rock zenét kapunk. Az utolsó dal például akár a Lynyrd Skynyrd is írhatta volna.

 A Lemez nem biztos, hogy az év végén be fog kerülni a top 10-be, de az esélye nagyon megvan, mivel már eleve többet hallgatom, mint a fent említett C.O.C.-t és nem azért, hogy megszokjam. Nagyon jók a dalok, nagyon jól is szólnak, öröm hallgatni az egészet és ha te is egy igazi mocskos hard rock lemezre vágysz, akkor hallgasd meg, még akkor is, ha Stoner vagy. Face 

AMEN! 

2017 Albumai

dark-night-of-the-soul.jpg

Most egy kicsit nagyot mondtam, mert olybá tűnhet, mintha rengeteg lemezről szeretnék írni. Ez lehetne igaz is, de az az igazság, hogy nincs olyan sok zene, amiről írhatnék. Van egy pár "nagy" banda, akik pont tavaly jöttek ki új lemezzel, hogy csak néhányat említsek a teljesség igénye nélkül: Sasquatch, Electric Wizard, Samsara Blues Experiment stb. Na ezek pont nem lesznek benne. Gondolom, most sokan felhördülnek, de nekik is teret engedek, írják meg ők is a tavalyi év kedvenceit.

 Próbáltam átgondolni az egész évet és ez bizony nagy falatnak bizonyult, hiszen nem csak nagyszerű lemezek jelentek meg, hanem jók és középszerűek is, no meg szarok is. Pont emiatt nehezebb kiválasztani közülük azokat, amik jelentenek is valamit számomra és itt jön be a képbe a szubjektivitás. Azokat a lemezeket fogom most említeni, amiket a mai napig hallgatok rendszeresen, hiszen azok megmaradtak bennem. Nem feltétlenül hibátlan alkotások, de engem nagyon megfogtak valamiféleképpen és ez a fontos, mind a zenehallgatónak, mind a zenésznek. 

Az egyik ilyen a Low Orbit, Spacecake albuma. Érdekes volt a szituáció, mert az előző albumukat nem igazán kedveltem meg, sőt. Azonban ezt a borítója alapján vállaltam be és nagyon jól tettem, azóta is hallgatom. Írtam is róla itt.

 

Az Alunah is nyomot hagyott bennem, főleg a Cure feldolgozás lett számomra felejthetetlen. Róla itt olvashattok.

 

A Monolord-ot se szabad elfelejteni. Ők ismét megütötték azt a magas mércét, amit az első lemezükkel feltettek. A blogon is megtalálod őket.

 

A Rezn az idei év nagy meglepetése volt számomra. Ilyesféle bemutatkozásra nem is nagyon emlékszem az elmúlt egy-két évben.Róluk is készült revü.

 

Az Ordos éppen a tavalyi év elején jelentette meg a House Of The Dead albumot, ami így egy év távlatából is odaba.z. Annyira, hogy még a múlt héten is meghallgattam. Olvashattok róluk is.

 

Az Age Of Truth lemezét nagyon vártam, az előzetes promóciós daluk után. Ha ez után is ilyen alkotások kerülnek ki a kezeik közül, már megérte életben maradni. Kritika itt.

 

Ne menjünk el a Dopelord mellet se szótlanul, mert utánunk jön és belénk rúg. Feléjük van egy adósságom, hiszen nem írtam róluk semmit, de azon vagyok, hogy ezt a hiányosságot pótoljam.

 

Végezetül jöjjön egy videó, az egyik legnagyobb Istencsászárkirálytól. Ezzel le is zárnám ezt a lemezbörzét. Aki úgy véli, kihagytam zenekarokat, az egyrészt ne felejtse, hogy ez a kis iromány a magánvéleményem, azonban szívesen veszem, ha más is megosztaná akár velem, akár a többiekkel a saját szubjektív listáját.

AMEN!