A következő lemezismertetőt Zsenya küldte nekünk. Egy tiszteletbeli Stonerblog tag, aki anno még adminisztrátor is volt nálunk, de idő hiányában soha nem posztolt nálunk, viszont aránylag rendszeres koncertjáró. Úgy néz ki, most megtört a jég és klaviatúrát ragadott. Tessék, csak tessék!

 Az olyan texasi unikumok, mint a Tex-Mex kaja, a  Lone Star sör, a rodeó, az államot ciklikus időközönként letaroló tornádók vagy aBush-família mellett az austini The Sword jelentéktelennek tűnik. A sokadvirágzását élő alternatív-country helyi diszpintyeit tekintve talán már kevésbé. A súlyosabb műfajok iránt nyitott egyszeri számára viszont már jó eséllyel beugrik valami. Hát, vagy nem. A “vagy nem” halmaz reprezentánsai számára: A The Sword egy nehéznek, sőt gyakran súlyosnak és fémesnek elkönyvelt műfaj –  hangzásban és fizimiskában is retrográd - galerija. A hovatartozás felskiccelésénél nyugodtan és felváltva dobálózhatunk a doom, a stoner vagy a retro szavakkal, de mégis akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha azt, (mármint a skiccelést) a Black Sabbath-nál kezdjük el és valahol aBlack Sabbath-nál végezzük ki. A The Sword esetében a Sabbath persze tényleg alap, de a srácok elég látványosan bedőltek a Bay Area mozgalomnak is, ráadásul tisztességes lokálpatrióták lévén, letérdeltek a ZZ Top előtt. Ez utóbbi ugyan kevésbé látványos, de a 2009-es Warp Riders friss szénaszagot árasztó riffjei és kapanyélszólói hallatán (lásd: Lawless Land) Billy Gibbons plágiumot kiáltva köpte padlóra a sörét.

Persze az is az igazsághoz tartozik, hogy a “baszós-kardozós” tematikát szövegben, de főleg vizuálban zászlójára tűző zenekar sohasem árasztott magából igazán szúrós adrenalinszagot, viszont az eddigi három stúdiólemez (Age of Winters - 2006, Gods of the Earth - 2008, Warp Riders - 2010) darabonként is bőven tartalmazta a műfajhoz előirt naftamennyiséget.

Az Apocryphon, a 2009-es Warp Riders tükrében persze  messze nem spanyolviasz, de az austini négyes ugyanolyan hanyag eleganciával férceli egymásba a riffeket, mint korábban bármikor. A ‘80-as éveket idéző Hawks and Serpents kamaszos “mutálása” ugyan első jattra mintha kilógna a sorból, de a nagy műgonddal felvezetett Eyes of the Stormwitch vagy a bluesosan hömpölygő The Hidden Masters már ismerősebb pálya, a boltot megfuttatni is hivatott kislemezek  (a bizarr orgonával fűszerezett Apocryphon és a pózolósra vettVeil of Isis) pedig ismét felvetik annak gyanúját, hogy a The Sword féle ősriff-generáló szoftver valami titkolt safhauzeni termék.

Az uszkve harminc éve – vagyis a műfaj nulla pontjaként is aposztrofálható Master of Reality-vel – kőbe vésett  műfaji határokat szinte észrevétlenűl megkerülő, illetve át-átlépő The Sword ezúttal látványosan  komfortzónán belül maradt. Azért örülünk. Pláne, hogy azApocryphon hallgatása közben, a felvezetésben említett tengerentúli kulináris és egyéb mérőpontok könnyűszerrel olyan közismertebb favoritokra cserélhetők, mint Szalonsör, zsirosdeszka, vagy kockalada.

Zsenya

Csabitól kaptuk:

 A dán Blond testvérek kiegészülve Michael Bruun dobossal a harmadik EP-jüknél tartanak immár, erre hívták fel figyelmünket ők maguk. Határozott céljuk az időutazás, és nagyon úgy tűnik ehhez minden szükséges eszközzel rendelkeznek is. Tárgyival és emocionálissal egyaránt.
 Saját bevallásuk szerint is hagyományőrző jelleggel jöttek létre és munkálkodnak mai napig. Azon kívül, hogy van gitárjuk, dobjuk, helyenként orgonájuk is (és persze ezek használatához felettéb értenek is), elsősorban a felelevenítendő kor zenei világának ismeretével is rendelkeznek, hozzá óriási szívük és lelkük van. A fényképek láttán nem 65 éves "rutinrókákról" van szó pedig. Maguk mellé hívták még segítségül Andreas Krohn-t és Lars Lundtoft-ot, akiknek szerves részük volt abban, hogy ez az anyag így szóljon. Korábbi anyagaikba belehallgatva viszont azt tapasztaltam, hogy intha kicsit vastagabb hangzással dolgoztak volna, de ez így karcosabb, rusztikusabb. Gondolom füstöltlazac eszegetés közben döbbentek rá a közös gyökerekre és hogy bár a két srác nem tagja a szó szoros értelmében a bandának, de kellettek hozzá, hogy a tradíciók követése teljes legyen.
A 6 számos EP-t Lucifer keze indítja (örökzöld stoner téma). Kellemes kis bevezető, tiszta énehang és dallam, kellően recsegős gitársound, nem alulkevert basszus. Így indulunk neki az időutazásnak, és ebből később sem engednek a fiúk. A lemezen végig ezzel a szép, egyenletes teljesítménnyel haladnak végig. Együtt énekelős refrének, szellős riffek. Az An Omen (klippes nóta) és a Wolves gotta Howl című dalokban bekúszik a képbe (illetve a hangba) a Hammond is, ami mint tudjuk nagyon jól színez és helyénvaló ebben a műfajban.
Nem tudnék egyetlen tételt sem kiemelni a hatból mert mindegyiknek megvan a feeling-e, mind kedvelhető valamiért. A céljukat tökéletesen látó, ennek fényében zenélő srácok ők.

 Tudják, érzik, csinálják. Jól csinálják!

 Akik kedvelik a '70-es évek zenéit, hangzását, hangulatát, a nagy öregeket, azoknak be fog jönni a Doublestone muzsikája, ebben biztos vagyok!
Koncertjükre lennék kíváncsi, mert élőben, jó keveréssel nagyon magamba tudnám szippantani az ak-kor szelemmét.

Oldalukról ingynes letöltési lehetőség vár ránk:

http://doublestone.b-evil.dk/

Egyéb elérhetőségek:

http://www.facebook.com/doublestone

http://doublestone.bandcamp.com/

Írtunk már korábban erről a svájci bandáról. Most az történt velük, hogy a Heavy Planet(amerikában) az év albumának választotta ezt az anyagot, mi meg még csak nem is írtunk róla. Ezt pótlom most sebtiben.

Hát mit is mondhatnék? Baszott nagy, a Heavy Planet nem tévedett!

Reneszánszát éli az az első (neck) pickupos hangzás, amit vintage hangzású pickupokkal, vagy újabbak testbe behajtásával (távol legyen a húrtól) és fuzz pedálokkal nyomnak. Szóval van gitárhang is, meg gitár testhang is, meg fuzz is (pl. Brant Björk).

A zene? Vitát nyithatnánk, hogy mennyire stoner ez a rock, vagy sem. Az biztos, hogy modern felfogású, kísérletezős, útmutató és mindettől lesz izgalmas. A megszokott frazírok, hangok másképp összerakva, új köntösben. Nagyon kúl! Baromi jó hangok, effektek, tényleg jó, na!

Nem is emelnék ki egy dalt se, mert mindegyik kolosszális! Gyerekek! Hallgassátok, baromi jó, vagy csak az van, hogy a jobbik fülesemmel hallgatom a zenét, amit még Nico-tól kaptam ezer éve. Majd megmondjátok kommentben. Ők meg mehetnek már mainstreambe!

Elmúltak az ünnepek, vagy mi. Jönnek újra az unalmas hétköznapok, amit mindenki próbál megtörni valami érdekessel, esetleg valamiféle rendhagyóval, netán egy-egy jobb albummal. A szilicium korszakban egyre többen (sőt szinte mindenki) hallgatunk zenét mp3-ról. Főleg kényelmi okok miatt. Letöltöd pár perc alatt, azt belehallgatsz; ha nem tetszik, akkor kuka.

 Aki viszont zenél, az többnyire szeretne rendes fizikai formátumban is hozzájutni saját produktumához. Részben azért, mert egyszerűen jól esik kézbe venni az anyagot, amit produkált, részben promótálásra is megfelelő, nem utolsó sorban pedig, talán ezzel a módszerrel lehet még visszahozni többé-kevésbé a belefektetett pénzt.

  Az első nagy gond mostanában kis hazánkban a pénz hiánya. Amikor a zenekarok nemhogy gázsit nem kapnak egy-egy koncerten, de még a benzinpénzt is nekik kell jóformán állniuk, akkor nem sok pénz jut Cd gyártásra. Ennek ellenére, megjelent az underground piacon az Uraniarecords, ahol az a cél, hogy minimál összegből igényesen előállitott CD kerüljön ki a nagyérdemű kezébe. 

 Nem nehéz kitalálni, ki csinálja. Igen, az Urania, Whorediezel, meg még mi minden más kiagyalója, Aiwass. Már van egynéhány kiadványa:

Urania - Demo 2010 800huf
Urania Benediction I. 1200huf
Whorediezel - vol.2. 1000huf
Whorediezel - 3. 1000huf
aztán ha elmegy ami van,akkor még lesz:
Urania - Carpathian Woodoo
Urania - Benediction II.
Whorediezel - Whorediezel

 Zenekarok! Bátran vegyétek fel a kapcsolatot az Uraniarecords-al, gyártassatok le vele egy-két CD-t, mert vannak még olyanok, akik szivesen veszik kézbe a zenét. 

Facebook

Csabi írta nekünk:

"Valószínűleg tévhitben éltem, amikor úgy gondoltam, hogy Olaszországban mindig süt a nap, mindenki vidám, él virul, és hódol a szieszta nyújtotta édes-kedves pihenés lehetőségének.
 A Caronte-s srácok mégis a Pokol valami Itália alatt megbúvó bugyrában élhetnek, ahol a füvet nem nyírják, hanem szívják. Sziesztázás helyett pedig a mitológia és az indiánok történetének boncolgatásával foglalatoskodnak. Azt hiszem a két témakörben talán a pokol lehet a közös vonás. Mitológiai énekeket még eddig nem igazán hallottam, de indián törzsi dalokat igen. Nos Dorian Bones énekhangja idézi ezeket a dallamokat, de mintha Glenn Danzig-től tanulta volna őket. A zenében is vélek felfedezni némi Danzig hangulatot, bár persze teljesen más a műfaj. A recsegős, hetvenes éveket idéző hangzás (minden hangszer tekintetében) és ezek a kicsit síron túli dallamok súlyosan belepréseltek ebbe a borongós vasárnap délelőttbe. Köszönet érte Bones-oknak (Henry Bones - basszus, Tony Bones - gitár) Súly, egyszerűség, hátborzongató, kissé félelmetes, baljós, sötét, egyszerű riffek kísérnek végig a bugyogó vérfolyón való csónakázás közben, ahol evezősünk Charon avagy Caronte. az ütemet Mike De Chirico diktálja a csónak végében. egyszerűen, pontosan, érzéssel, ahogy azt kell!
 2011-ben jelent meg egy 3 számos EP tőlük Ghost Owl címmel (itt jegyzem meg hogy zseniális a címadó dal), melyről egyetlen dalt (Black Gold) mentettek át erre a 2012-es albumra. Talán kissé meglepő, de engem ez a nóta fogott meg legjobban, talán csak Lucifer tudja miért. A Leviathan című kezdő tétel, azonnal feltérképezi, hogy mi fog következni az elkövetkezendő közel egy órában. Az Ode to Lucifer kissé lendületesebb "hajazásra" csábít. Harmadikként a Sons Of Thelema hív csatába induló szerű kezdésével, és okoz libabőrt minden erre fogékony hallgatónak. Középtájon itt is indul a filozófia, a komoran megnyugtató elszállás. A negyedik dalban Hórusz szeme figyel minket, közben olyan vérbugyogós basszushang üti meg a fülünket, hogy nem létezik, hogy ne csináljunk a gatyánkba. Eközben olyan égberepítő énekhangot hallunk, hogy ez a kettősség abszolút tudatosítja bennünk, hogy "ez a zene ilyen és kész". Ezt követi a már említett Black Gold (aminek jót tett, hogy újra felvették, mert kevésbé nyers a dal hangzása, mint az EP-n volt, viszont talán kissé lassabb is, így nagyobbat üt). Gyönyörű na! A hatos számú Soltice Of Blood extra lassan kezdődik, de aztán egy huszárvágással olyan riff következik, amit nem lehet nem említeni..... És elérkezünk az indiántáborba a Navajo Calling-gal, ami méltó levezetése az albumnak.

 Összességében egy melankólikus, nagyon mély, elgondolkodtató zene ez, ami már első hallásra is magával ragad, elindul a komótos bólogatás, és a lemez végéig alább sem hagy. Közben olykor a föld alá taszít lélektépázó, helyenként fájdalmas témáival, de azzal a lendülettel a következő pillanatban az egekbe repít himnuszként énekelhető, dúdolható, helyenként 9 perces témáival. Aki szereti a Doom-ot, annak nagyon be fog jönni, aki nem, az is próbálkozzon bátran, mert tuti talál benne számára tetsző, szép momentumokat. (Én Neurosis-on nevelkedtem többek között, ha ez mond valamit)."

És egy fura képivilágú video: