Csabi írta nekünk:
"Valószínűleg tévhitben éltem, amikor úgy gondoltam, hogy Olaszországban mindig süt a nap, mindenki vidám, él virul, és hódol a szieszta nyújtotta édes-kedves pihenés lehetőségének.
A Caronte-s srácok mégis a Pokol valami Itália alatt megbúvó bugyrában élhetnek, ahol a füvet nem nyírják, hanem szívják. Sziesztázás helyett pedig a mitológia és az indiánok történetének boncolgatásával foglalatoskodnak. Azt hiszem a két témakörben talán a pokol lehet a közös vonás. Mitológiai énekeket még eddig nem igazán hallottam, de indián törzsi dalokat igen. Nos Dorian Bones énekhangja idézi ezeket a dallamokat, de mintha Glenn Danzig-től tanulta volna őket. A zenében is vélek felfedezni némi Danzig hangulatot, bár persze teljesen más a műfaj. A recsegős, hetvenes éveket idéző hangzás (minden hangszer tekintetében) és ezek a kicsit síron túli dallamok súlyosan belepréseltek ebbe a borongós vasárnap délelőttbe. Köszönet érte Bones-oknak (Henry Bones - basszus, Tony Bones - gitár) Súly, egyszerűség, hátborzongató, kissé félelmetes, baljós, sötét, egyszerű riffek kísérnek végig a bugyogó vérfolyón való csónakázás közben, ahol evezősünk Charon avagy Caronte. az ütemet Mike De Chirico diktálja a csónak végében. egyszerűen, pontosan, érzéssel, ahogy azt kell!
2011-ben jelent meg egy 3 számos EP tőlük Ghost Owl címmel (itt jegyzem meg hogy zseniális a címadó dal), melyről egyetlen dalt (Black Gold) mentettek át erre a 2012-es albumra. Talán kissé meglepő, de engem ez a nóta fogott meg legjobban, talán csak Lucifer tudja miért. A Leviathan című kezdő tétel, azonnal feltérképezi, hogy mi fog következni az elkövetkezendő közel egy órában. Az Ode to Lucifer kissé lendületesebb "hajazásra" csábít. Harmadikként a Sons Of Thelema hív csatába induló szerű kezdésével, és okoz libabőrt minden erre fogékony hallgatónak. Középtájon itt is indul a filozófia, a komoran megnyugtató elszállás. A negyedik dalban Hórusz szeme figyel minket, közben olyan vérbugyogós basszushang üti meg a fülünket, hogy nem létezik, hogy ne csináljunk a gatyánkba. Eközben olyan égberepítő énekhangot hallunk, hogy ez a kettősség abszolút tudatosítja bennünk, hogy "ez a zene ilyen és kész". Ezt követi a már említett Black Gold (aminek jót tett, hogy újra felvették, mert kevésbé nyers a dal hangzása, mint az EP-n volt, viszont talán kissé lassabb is, így nagyobbat üt). Gyönyörű na! A hatos számú Soltice Of Blood extra lassan kezdődik, de aztán egy huszárvágással olyan riff következik, amit nem lehet nem említeni..... És elérkezünk az indiántáborba a Navajo Calling-gal, ami méltó levezetése az albumnak.
Összességében egy melankólikus, nagyon mély, elgondolkodtató zene ez, ami már első hallásra is magával ragad, elindul a komótos bólogatás, és a lemez végéig alább sem hagy. Közben olykor a föld alá taszít lélektépázó, helyenként fájdalmas témáival, de azzal a lendülettel a következő pillanatban az egekbe repít himnuszként énekelhető, dúdolható, helyenként 9 perces témáival. Aki szereti a Doom-ot, annak nagyon be fog jönni, aki nem, az is próbálkozzon bátran, mert tuti talál benne számára tetsző, szép momentumokat. (Én Neurosis-on nevelkedtem többek között, ha ez mond valamit)."
És egy fura képivilágú video:
