A következő lemezismertetőt Zsenya küldte nekünk. Egy tiszteletbeli Stonerblog tag, aki anno még adminisztrátor is volt nálunk, de idő hiányában soha nem posztolt nálunk, viszont aránylag rendszeres koncertjáró. Úgy néz ki, most megtört a jég és klaviatúrát ragadott. Tessék, csak tessék!
Az olyan texasi unikumok, mint a Tex-Mex kaja, a Lone Star sör, a rodeó, az államot ciklikus időközönként letaroló tornádók vagy aBush-família mellett az austini The Sword jelentéktelennek tűnik. A sokadvirágzását élő alternatív-country helyi diszpintyeit tekintve talán már kevésbé. A súlyosabb műfajok iránt nyitott egyszeri számára viszont már jó eséllyel beugrik valami. Hát, vagy nem. A “vagy nem” halmaz reprezentánsai számára: A The Sword egy nehéznek, sőt gyakran súlyosnak és fémesnek elkönyvelt műfaj – hangzásban és fizimiskában is retrográd - galerija. A hovatartozás felskiccelésénél nyugodtan és felváltva dobálózhatunk a doom, a stoner vagy a retro szavakkal, de mégis akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha azt, (mármint a skiccelést) a Black Sabbath-nál kezdjük el és valahol aBlack Sabbath-nál végezzük ki. A The Sword esetében a Sabbath persze tényleg alap, de a srácok elég látványosan bedőltek a Bay Area mozgalomnak is, ráadásul tisztességes lokálpatrióták lévén, letérdeltek a ZZ Top előtt. Ez utóbbi ugyan kevésbé látványos, de a 2009-es Warp Riders friss szénaszagot árasztó riffjei és kapanyélszólói hallatán (lásd: Lawless Land) Billy Gibbons plágiumot kiáltva köpte padlóra a sörét.
Persze az is az igazsághoz tartozik, hogy a “baszós-kardozós” tematikát szövegben, de főleg vizuálban zászlójára tűző zenekar sohasem árasztott magából igazán szúrós adrenalinszagot, viszont az eddigi három stúdiólemez (Age of Winters - 2006, Gods of the Earth - 2008, Warp Riders - 2010) darabonként is bőven tartalmazta a műfajhoz előirt naftamennyiséget.
Az Apocryphon, a 2009-es Warp Riders tükrében persze messze nem spanyolviasz, de az austini négyes ugyanolyan hanyag eleganciával férceli egymásba a riffeket, mint korábban bármikor. A ‘80-as éveket idéző Hawks and Serpents kamaszos “mutálása” ugyan első jattra mintha kilógna a sorból, de a nagy műgonddal felvezetett Eyes of the Stormwitch vagy a bluesosan hömpölygő The Hidden Masters már ismerősebb pálya, a boltot megfuttatni is hivatott kislemezek (a bizarr orgonával fűszerezett Apocryphon és a pózolósra vettVeil of Isis) pedig ismét felvetik annak gyanúját, hogy a The Sword féle ősriff-generáló szoftver valami titkolt safhauzeni termék.
Az uszkve harminc éve – vagyis a műfaj nulla pontjaként is aposztrofálható Master of Reality-vel – kőbe vésett műfaji határokat szinte észrevétlenűl megkerülő, illetve át-átlépő The Sword ezúttal látványosan komfortzónán belül maradt. Azért örülünk. Pláne, hogy azApocryphon hallgatása közben, a felvezetésben említett tengerentúli kulináris és egyéb mérőpontok könnyűszerrel olyan közismertebb favoritokra cserélhetők, mint Szalonsör, zsirosdeszka, vagy kockalada.
Zsenya
