Letettem a lantot este hat körül, és húztam egy kövéret az ape-hangeren, hogy ha a 630-as ajtónyitást nem is, de a 7 órás sókezdést mindenképpen elérjem.
A Kyng helyére beugró Scoprion Child robbant be először aznap este, bár a srácok küllemben hozták az oldschool stílust, egytől-egyig úgy néztek ki, mintha valami 70es évekbeli Trapper farmer reklámból maradtak volna itt, azért a belbecs elég vérszegény volt. A Polygon of Eyes számmal nyitották és zárták a sót, ami nem egy rossz nóta hozza a szokásos paneleket, bár nem ragadt a fülemben. Így a bárpult felé fordulva a " Nem is rossz! mondjuk nem is jó" felkiálltással rendeltem ki a következő söröket. Azért remélem felfejlődnek, jó lesz ez, csak ez még így nagyon halvány. A Kyng-et sajnálom, a Falling Down-t most sem hallhattam meg, ehh.

Az este meglepetése nekem - mint a stoner határmezsgyéjére néha betévedő fél-amatőrnek- a Lionize volt. Nagyon kapós groove-ot tolnak a fiúk, akire mindenki akaratlanul rázza a hátsót. A Lionize recept hallatlanul egyszerű, végy egy jó szerecsen dobost, plusz adj hozzá egy favágó-kinézetű basszerarcot, aki néha mintha négy kézzel morzsolná a négyhúrost. Kell még egy karoszszérialakatos-forma énekes-gitáros, aki a mélytől magasig bárhol pontosan szólal meg, no meg egy jó alternatív billentyűs. Aki fogékony a reggae életérzésre, mindenképpen adjon nekik esélyt, kezdve mondjuk a Dr. Livingstone videóval (A Clutch hűtőtapi priceless!). Ha ez sem győz meg, ne is erőltesd tovább.

Az Orange Goblin színvonalban nem okozott csalódást, hozták a szokásos vérprofizmust. Ben Ward eszméletlenül szuggesztív, nagyon tudja húzni a közönséget, és mikor széttárja péklapát karjait, mintha az egész csarnokot egyetlen mozdulattal fel tudná rázni. Ideális együttműködés ez a Clutch-al, passzolnak egymáshoz mint a mogyoróvaj a lekvárhoz, simán bedolgozzák nekik a hangulatot, és a stonerre fogékony közönség egyszerre láthatja őket egyidőben. Mivel nekem a tavalyi Euology of the Damned máig érthetetlen okok miatt kimaradt, a koncert fele gyakorlatilag meglepetésekkel volt tele.

A Red Tide Rising nyitány gyorsan át is kapcsolt jamaicai happy üzemmódból a kárhozottak dicshimnuszára. Az édeskés Bud-light szagú izzadtságpára, a por, és a vízszintesen repkedő emberek együttese hamar jelezte, hogy immáron más fordulatszámon pörög a buli. Az Acid Trial csak olaj volt a tűzre, biztos voltam benne, hogy leszakad a padló, és egy szinttel lejjebb folytatjuk. Eszméletlenül remegtek még a falak is, az alulról húzött riffekre, mindenki együtt dobbantott. Meglepően rövid volt a koncert, még visszatapssal együtt is alig felóra senkinek nem volt elég, de ha három zenekar vezeti fel a fő attrakciót akkor tényleg nincs idő maszatolni. Az átszerelés alatt kimentünk a főbejárathoz, hogy elszivjak egy kis friss levegőt. Itt végre sikerült egy ölelkezős facebook-gyanús képet lőnöm Ben Warddal és Chris Turnerrel. Szerintem elég fasza lett:

Visszapaszíroztuk magunkat az előadóterembe, ahol az egész este alatt a háttérben figyelő zord indián törzsfőnök már jelezte, hogy az Earth Rocker album fontos szerepet kap a mai darálásban. Az albummal most ismerkedők kedvéért komplett panelek hangzottak el a koncerten az albumról. Earth Rocker a Crucial Velocityvel, a "The Face, Book Saddle and Go és a Cyborg Bettle" csomag után a "The Wolf Man Kindly Requests..." méltóképpen zárta a koncertet, akárcsak az albumot. Az Earth Rocker szerintem jól sikerült, nagyzolásnak tünete sem volt, egyszerű bemelegítő dal, pont ideális egy koncert elejére. A máig vitatott Buuuuuuaaaaaah sort nem kell komolyan venni, a látottak alapján az első három sor hullámzására szólít fel. Nincs értelme. "Ne keresd, ne bonyolítsd". A többi pedig csak szimpla párhuzam a nyámnyila popperek és a szénnévart kőkemény stoner arcok között, igazi példa erre az " I don't need your sticky laminate-I don't need your VIP-I don't need your validation-'Cause I wear mine on my sleeve" már-már költői szóképe. Élőben először hallottam a The Regulatort, igazi kincs ez a szám, a szívem is összeszorult. Neil Fallon zseniálisan adta elő, nagyon ráéreztek, mikor kellett egy kis szusszanási szünet. Valami lelkes munkatárs négy órája már fel is nyomta, íme:

A koncert felénél jöttem rá, hogy nagyon nagyon megöregedtem, pár éve hegyalján még 5 nap hajrázás meg se kottyant, most meg már 6 óra csizmában ácsorgás után leszakad a derekam. Mpfha. Hittem ezt egészen addig amíg a Texan Book of the Dead fel nem csendült. Egy emberként ugrott fel a tömeg, amiből kettő én voltam, és be kell valljam öreg rókaként a moshpitbe keveredve azért jól jöttek a régi reflexek.

Amikor azt hittük nincs tovább, akkor értük el a csúcspontot az arcunkba tolt "The Face" opusszal. Akkor, ott élőben tudtuk meg, hogy érdemes volt négy évet várni erre az albumra, és hogy miért vált kult-bandává ez az együttes. Nálam ez egyértelműen kimeríti a tökéletes stoner nóta fogalmát akárcsak a záróakkord The Wolf Man Kindly Requests... amely végig ott zakatolt a fülemben amíg hazáig csavartam a gázt. Így kell ezt!

Clutch

The Mob Goes Wild
Pure Rock Fury
Earth Rocker
Crucial Velocity
Profits of Doom
The Regulator
Burning Beard
The Dragonfly
Cypress Grove
Texan Book of the Dead
Escape from the Prison Planet
The Face
Book Saddle & Go
Cyborg Bette
Electric Worry
One Eye Dollar

A Shogun Named Marcus
The Wolf Man Kindly Requests...

.

Üdv mindenkinek! Ezúttal a Glorious Space Riders csoport létrehozója, Bien János gondolta úgy, hogy szívesen írna nálunk. Ajánlóját fogadjátok sok szeretettel:

A SZATURNUSZ BEFOLYÁSA ALATT:

A fagyos északi Trondheimből szabadítja ránk végzetszerű psychedelikus metál albumát a High Priest of Saturn.  Első gondolatom az volt, amikor a Facebookon megláttam a nevüket és megjelenésüket, hogy micsoda remek nevet választottak maguknak. Aztán kiderült, hogy valóban telitalálat ez egy szaturnuszi okkult erőket idéző doom / stoner banda számára.

A kezdeti szimpátia után mélyebbre ástam magam a történetükben és kiderült, hogy már 2011- ben kiadott egy nagyon ígéretes demót a norvég doom /stoner  trió.

A demón szereplő két dalt újra felvették és némileg súlyosabb verzióban szerepeltetik a március 22.-én megjelent High Priest of Saturn című bemutatkozó nagylemezükön. Az album négy dalából egy sem rövidebb, mint 9 perc. Ez már önmagában is mutatja, hogy hosszú és psychedelikus utazásra csábítják a hallgatót! A lassú, doomos tempók, a  Sabbathosan mélyre hangolt vastag gitárriffek egyrészt eszembe juttatnak olyan nagy kedvenceket, mint a Sleep, vagy a Jex Thoth. Másrészt az orgona kreatív használatával a dalok lebegősebb és szellősebb hangképet nyernek. Emiatt még a ’70-es évek elejének olyan ősmetal bandái is eszembe jutottak, mint az Atomic Rooster és az Iron Butterfly. Lehet, hogy csodálkozni fogsz a hasonlaton, de mégis leírom : Merethe énekhangja a ködös effektezés miatt, akár egy jobban elszállt psychedelikus shogaze bandába is elférne. Olyan hatást kelt, mintha egy másik dimenzióból szűrődne át hozzánk. A sötétebb égi szférák lényeivel pendülnek egy húron. Mint tudjuk, Szaturnusz Testvér soha nem volt különösen jó indulatú az ember számára. Hacsak nem arról az oldaláról vizsgáljuk a bolygó hatását, hogy mindig komoly leckéket ad számunkra és ebből hosszabb távú tapasztalatot szerezhetünk. Az asztrológusok jól tudják, hogy a Szaturnusz, erős anyagiakkal kapcsolatos szenvedést mér arra a földi lényre, aki annak hatása alatt születik le szép planétánkra. De hát a karmikus leckét mindenkinek végig kell járnia, aki a fejlődésnek ezt az útját választotta! A High Priest of Saturn Őt választotta mesteréül. Hordozzák is a keresztet, ahogy csak egy igazi doom banda tudja.

Egy izmos és egyedi hangulatú, kreatív bemutatkozás ez az album! 

Tagok :

Merethe - Vocals, Guitars, Organ

Robert - Bass (Resonaut, ex-Grenjar, ex-Istorn, ex-Mørkekunst, ex-Unbeing, ex-Mare)

Andreas - Guitars, Drums (Mabuse, Resonaut, ex-Summit)

.

Track listing :

1. Protean Tower (10 : 30)

2. Kraken Mare (09 : 06)

3. Crawling King Snake (09 : 01)

4. On Mayda Insula (12 : 49)

.

.

Bandcamp : http://highpriestofsaturn.bandcamp.com/

Facebook : http://www.facebook.com/highpriestofsaturn

.

Szerző : Bien János (Yell) - Sky Children

http://about.me/bienjanos

 .

 BenyoBoy ismét jelentkezett:

A svájci Dirty Sound Magnet szintén tavaly, pontosabban októberben adta ki debütáló nagylemezét What Lies Behind címmel, amit a New York-i Sterling Sound Studioban masztereltek és a The Young Gods-szal is együtt dolgozó Bertrand Siffert vezényelt produceri tevékenységével. A banda büszkén hirdeti, hogy több mint száz –gondolom sikeres– élő koncertet adtak, így bizakodva álltam neki az amúgy szintén nagyszerű borítójú lemeznek.

A banda ilyen háttérrel és reklámmal biztos nem adhat ki rossz lemezt... és nem is csalódtam bennük! Az inkább blues, klasszikus és progresszív rockos kilenc számban az igazi, őszinte blues hangjaitól (Mr. Rogers) a kicsit southernes címadó dalon át a stonerig (Blind Memory) is eljutunk. A stíluskavalkád mellett mégis határozottan a ’70-es évekbeli blues rock mellett maradnak, ami rendkívül igényes számokban bontakozik ki. A lemez egyik legjobbja a –gondolom – Super Mario ihlette rendkívül pörgős, funkys Hotel Goomba, ami koncerten biztos nagy siker lehet a táncos lábúak körében, de a két, akusztikus intróval kezdődő utolsó számok (Our Animal, Free Castle town) is nagyon hangulatosak. Bár a majdnem 4000 forintos árat picit sokallom a kézzelfogható példányért, aki szereti az igényes, bluesosabb rockzenét, azoknak feltétlenül ajánlom, és csak bízom benne, hogy a következő száz koncertjük közben eljutnak hozzánk is.

Bandcamp: http://phenixrecords.bandcamp.com/album/what-lies-behind
FaceBook: https://www.facebook.com/pages/Dirty-Sound-Magnet/189034701114698

Alapvetően nagyon szeretem azokat a fajta zenéket, amik az ős Punk-Rock zene gyökereiből táplálkoznak. Backyard Babies, Hellacopter meg a többi hasonló anyatoszót. Nem vagyok belőlük napra kész, nem is tudnék belőlük tanulmányt írni. Annyit azonban tudok, hogy amíg külhonban nedves lesz tőlük a lányok bugyija, a srácok meg álló... nem ragozom, addig itthon még mindig rétegzene, éppúgy, mint a Stoner. 

Szóval maradjunk Magyarországon. Biztos van nálunk egy-pár garázsrock, vagy vérbeli Punk-Rock zenekar, azonban én akit kiemelnék, az a Joystix és a Holy Shit!. A Joystix odakint jobban fut, mint itthon ez tény.  A Holy Shit! pedig most az új énekessel kezd visszaszivárogni a zenei undergroundba.

Örömmel vettem hát hírét, hogy hozzám nem is olyan távol, Esztergomban lépnek színpadra az új énekessel Gombával, aki egykor a Le Panic sorait erősítette. Arról nem is beszélve, hogy a dobok mögött, igaz  csak kisegítő jelleggel Jimmy ücsörög a Joystixból. A csapat magja sem fiatal kezdő, hiszen Brown és Imi már akkor zenélt, amikor a gitárt még fel sem fedezték...Ja igen, majdnem kihagytam Zolit, aki most ugyan csak bassssszusgitározott, de Gomba előtt ő énekelt.  Ha már Zoli, akkor azt is meg kell említeni, hogy gyakorlatilag a Joystix 2/3-át is láthattuk.

Egy szó, mint száz, jó kis rácskenró estnek ígérkezett a szombat este. Mire megérkeztem, az előzenekar a Bankrupt már játszott. Valószínű, hogy őket nagyon sokan ismerik, ha más nem névről. A hazai Punk zene élharcosai ők. Amit a koncerten műveltek, az messzemenően jobb volt, mint amit a közönség produkált. Míg  a srácok beleadtak apait, anyait, ugyanez nem volt elmondható koncertre jöttekről. Az is igaz, hogy a közönség többsége kimondottan a Holy Shit! miatt jött el, azonban aki vette a fáradtságot, az egy nagyon élvezetes koncertet láthatott tőlük.

A HS! kezdésére kezdtek beszállingózni az emberek. Ő pedig nem szarakodtak, egyből rakták az arcunkba a Sex Pistolst és elkezdődött az őrület. Gomba remek frontember és Zolival remekül kiegészítik egymást a mikrofonok és a dalok közötti "stand up" improvizálásoknál. Voltak új és régi dalok, feldolgozások, de én néha kicsit úgy éreztem, hogy bármit játszhatnának ( na jó azért nem bármit ), olyan hitelesen és örömmel teszik, hogy az ember a CBGB klubban érzi magát, vagy a Rainbow bárban. Nem tudnék zenei pontosságról írni vagy remek hangzásról, ennek ellenére mindenki nagyon jól érezte magát és ez nem feltétlenül az elfogyasztott alkohol mennyiségnek lehetett betudni. Egyszerűen ez az öt zenész olyan műsort hozott le, ami igazi bulizós, táncolós, amire a zeneszerető ember hétvégén kiengedheti a gőzt. Ez a lényeg!

Koncert után általában a zenészek azt szokták kérdezni, hogy :" hogy szólt ?" Azt nagyon kevesen kérdezik, hogy hogyan érezték magukat a rajongók. El lehet baszakodni órákig a beállással, de ha nincs meg a kohézió a közönség és a zenekar között, az csak olyan lesz, mint a finggal festett tájkép. Semmilyen. Egy klubban nem lehet stúdió körülményeket produkálni, erre már igazán rájöhetett volna a zenészek többsége. Az a pár ember aki azt hallgatja egy koncerten, hogy ki hol hibázott, és milyen szar a hangzás, annak bármit lehet mutatni, az akkor is csak a szart keresi. A többség viszont remekül szórakozik. Ez történt most is. A Holy Shit! remek koncertet nyomott, minden magyar zenekar példát vehetne tőlük. Állj ki és nyomd érzésből a tökös rokendrollt!

Ezek után nemcsak, hogy nekem, de mindenkinek, aki él és mozog ott a helye Május 4-én Esztergomban Joystix, High-School Mother**kers bulin, sőt Budapesten is előadják ezt a Rocktogonban, 3-án. 

Elméletileg készült valamiféle videó is, megpróbálom megszerezni. Ha aránylag jó minőség, akkor felrakom vagy ide vagy a facebookra.

AMEN!

Urania | Resurrection

Pár nappal ezelőtt vált elérhetővé az Urania legújabb EP-je, mely a „Resurrection” címet viseli.
Egy nap, minden előzetes híresztelést mellőzve egyszer csak a banda „Orcajegyzék” oldalán ott vigyorog az új anyag. Még a zenekar közvetlen környezetében lévőknek is hirtelen jött az újdonság. meg kell vallani, Aiwass jó taktikát választott, ugyanis ezzel a módszerrel eléri, hogy az Uraniat kedvelőket már a hirtelenség okozta „sokk” a földbe döngöli és nem ad nekik más lehetőséget: MEG KELL HALLGATNI AZ ANYAGOT!

„Egy könyvet ne a borítója alapján ítélj meg”, szól az igen bölcs mondás. De hát ha egyszer ezzel találkozunk először, könyörgöm?! A borítón a sötét színek dominálnak, bajlós fekete háttér, egy csillogó-villogó lila színű Dodge, előtérben pedig a minimalista, de mégis egyéniséget sugárzó betűtípussal az előadó neve és az EP címe. Kövezzetek meg, de nekem az egyészről az Alien Resurrection ugrott be... Vajon mi történhetett azzal a fekete Dodge-al amit Uránia első, a „Stonerose” c. dalához készült klippből ismerhetünk, hogy most új, pompázó lila köntösben újjá kellett hogy szülessen...?

Lényeg, mikor először megláttam a borítót kicsit féltem, az általam eddig ismert dalok alapján úgy gondolom, nem illik az Uránia zenéjéhez ez a borító. ha már jármű, inkább egy távoli bolygó holdján egy bányában dolgozó kőfejtőgép, vagy dömper.

De nem festménykiállítás ez, hogy fennakadjunk a borítón, lássuk az igazi tartalmat a lényeget, a ZENÉT!

Az EP az Open Air c. dallal kezd, mely hosszan lecsengő első akkordjával hívja fel a hallgatók figyelmét, gyülekezzen mindenki, mert kezdődik a műsor. Tökéletes nyitány, koncertkezdő dal, melynek végén az erőteljes dob leütések utasítanak mindenkit arra hogy rendezzék soraikat, az Uránia feltámadásának lehetünk fül- (és reméljük hamarosan szem is) tanúi!

Második dal a Summerdry nevet viseli. Az intro hallatán szinte érezzük a bőrünkön a nap égető sugarait, a torkunk szárazságát, egyedül vagyunk a semmi közepén, és a közelben sehol egy kút.

Majd irányt választunk és megkezdjük nehéz utunkat négykézláb, pár csepp víz reményében. A megszokott Urania tempó, széttárt karos-elszállós szóló, mely mind hangulatban mind bizonyos szekvenciákban engem emlékeztet az Urania egy korábbi dalára, a „Firedance”-re. Mintha hallucinációktól szenvednénk. Ez még nem a feltámdás. Majd dühös vágtába kezdünk, mintha a láthatáron meglátnánk az életmentő víz lehetséges forrását. A vágta a dal végéig tart...

... és még a következő dal első felében is tart, de itt már sprintelünk, nem látomás, valóban karnyújtásnyira vagyunk az áhított oázistól! Óvatosan, gyanakodva megközelítjük a vizet, majd kb. a dal felénél egy apró szünet az első korty erejéig. Zseniális hangulatváltás, dicséret érte, a lebegő hangok hallatán mi is a víz felszínén himbálózunk és kéjenc vigyorral az arcunkon nézünk farkasszemet a Nappal, ezúttal vesztettél, barátom! Ez az igazi felámadás, maga a Resurrection! Örömünkben még egy dobszólóra is futja erőnkből, mely egyre intenzívebb sejteti velünk semmi sem örök, éppúgy mint ez a mennyei állapot. Körbevesznek bennünket, a Föld legértékesebb kincsét illetéktelenül használtuk, ezt a forrást már kisajátította valaki, futnunk kell újra az életünkért.

Utunkat keresztezi egy sínpár, amin havi rendszerességgel a Suntrain Expressz szeli át Kies földjét. Szerencsénkre épp most robog errefelé, így felkéredzkedünk rá, és az eddigiekhez képest őrült sebességgel hatalmas távot teszünk meg! Furcsa arcok vannak a járaton, de hamar megbarátkozunk velük, örülünk egymásnak, elmeséljük mi törént velünk utunk során. A megszokottnál gyorsabb tempójú Urania dal, mely ének után kiált, hiszen adott a hely a szaggatott verzének, és a telibepengetett, bólogatós, felhúzós, pogózós refrénnek! Ezek után egy gitárszóló is helyet kap, amit újra a „refrén” követ. Bár szerintem nem ez a legjobb Uránia dal, de nagyon könnyen befogadható, mondhatnám rádióbarát. Koncerten biztos kedvenc lesz!

Végül a szerelvény befut Plutonia városába, ahol a peronon már sokan várják az Expresszel érkező szeretteiket, üdvrivalgásban is tör ki a nép, mikor megérkezünk a pályaudvarra. Micsoda élet van itt! Mindenki sürög forog, a város csak úgy nyüzsög. Emlékeztet az Urania új korszakának hajnalára, mely a Benediction II. –n található Wake c. dalban került megörökítésre. Letisztult hangzás, az Urania szintet lépett, a dal sokkal jobban kibontakozik véletlenül sincs olyan „loop” érzésünk, a város minden egyes kis zeg-zugába belátást nyerünk. Majd hirtelen megtorpanunk az egyik sikátor bejáratánál... Szeretnénk hosszan bámulva mély levegőt venni de erre nincs idő, hirtelen minden korábbi gondolatunk elszáll. Hogy mitől, az már a jövő zenéje...

Swallow Sparky