Meg tudjátok nekem mondani, miért nem hallottam eddig a holland Stonerfront Nijmegen együttesről? Most komolyan, ti is ismeritek azt az érzést, amikor hallgatsz egy új számot, és hirtelen beugrik egy előadó, vagy együttes, akit szeretsz. Nem a copy-paste érzésre gondolok, hanem annak a reciprokára. Amikor legbelül érzed, hogy amit hallgatsz, az.... Temporális orgazmus, na! Ezt a szót kerestem.
Az alábbi számról nekem a veterán helikopterpilóta bluesgitáros, Stevie Ray Vaughan jutott eszembe, aki szerintem Robert Johnson reinkarnációja, az ördögös sztori nélkül. Viccet félretéve, ő a XX. század egyik legjobb gitárosa. Meg kell még említenem a légiriadó hangot, melyből végre többet kapunk mint a War Pigs-ben anno.
Összefoglalva, aki egy kellemes fél órára vágyik, és szereti a nem mindennapi megoldásokat a zenében az szeretni fogja a lemezt.
Letettem a lantot este hat körül, és húztam egy kövéret az ape-hangeren, hogy ha a 630-as ajtónyitást nem is, de a 7 órás sókezdést mindenképpen elérjem. A Kyng helyére beugró Scoprion Child robbant be először aznap este, bár a srácok küllemben hozták az oldschool stílust, egytől-egyig úgy néztek ki, mintha valami 70es évekbeli Trapper farmer reklámból maradtak volna itt, azért a belbecs elég vérszegény volt. A Polygon of Eyes számmal nyitották és zárták a sót, ami nem egy rossz nóta hozza a szokásos paneleket, bár nem ragadt a fülemben. Így a bárpult felé fordulva a " Nem is rossz! mondjuk nem is jó" felkiálltással rendeltem ki a következő söröket. Azért remélem felfejlődnek, jó lesz ez, csak ez még így nagyon halvány. A Kyng-et sajnálom, a Falling Down-t most sem hallhattam meg, ehh.
Az este meglepetése nekem - mint a stoner határmezsgyéjére néha betévedő fél-amatőrnek- a Lionize volt. Nagyon kapós groove-ot tolnak a fiúk, akire mindenki akaratlanul rázza a hátsót. A Lionize recept hallatlanul egyszerű, végy egy jó szerecsen dobost, plusz adj hozzá egy favágó-kinézetű basszerarcot, aki néha mintha négy kézzel morzsolná a négyhúrost. Kell még egy karoszszérialakatos-forma énekes-gitáros, aki a mélytől magasig bárhol pontosan szólal meg, no meg egy jó alternatív billentyűs. Aki fogékony a reggae életérzésre, mindenképpen adjon nekik esélyt, kezdve mondjuk a Dr. Livingstone videóval (A Clutch hűtőtapi priceless!). Ha ez sem győz meg, ne is erőltesd tovább.
Az Orange Goblin színvonalban nem okozott csalódást, hozták a szokásos vérprofizmust. Ben Ward eszméletlenül szuggesztív, nagyon tudja húzni a közönséget, és mikor széttárja péklapát karjait, mintha az egész csarnokot egyetlen mozdulattal fel tudná rázni. Ideális együttműködés ez a Clutch-al, passzolnak egymáshoz mint a mogyoróvaj a lekvárhoz, simán bedolgozzák nekik a hangulatot, és a stonerre fogékony közönség egyszerre láthatja őket egyidőben. Mivel nekem a tavalyi Euology of the Damned máig érthetetlen okok miatt kimaradt, a koncert fele gyakorlatilag meglepetésekkel volt tele.
A Red Tide Rising nyitány gyorsan át is kapcsolt jamaicai happy üzemmódból a kárhozottak dicshimnuszára. Az édeskés Bud-light szagú izzadtságpára, a por, és a vízszintesen repkedő emberek együttese hamar jelezte, hogy immáron más fordulatszámon pörög a buli. Az Acid Trial csak olaj volt a tűzre, biztos voltam benne, hogy leszakad a padló, és egy szinttel lejjebb folytatjuk. Eszméletlenül remegtek még a falak is, az alulról húzött riffekre, mindenki együtt dobbantott. Meglepően rövid volt a koncert, még visszatapssal együtt is alig felóra senkinek nem volt elég, de ha három zenekar vezeti fel a fő attrakciót akkor tényleg nincs idő maszatolni. Az átszerelés alatt kimentünk a főbejárathoz, hogy elszivjak egy kis friss levegőt. Itt végre sikerült egy ölelkezős facebook-gyanús képet lőnöm Ben Warddal és Chris Turnerrel. Szerintem elég fasza lett:
Visszapaszíroztuk magunkat az előadóterembe, ahol az egész este alatt a háttérben figyelő zord indián törzsfőnök már jelezte, hogy az Earth Rocker album fontos szerepet kap a mai darálásban. Az albummal most ismerkedők kedvéért komplett panelek hangzottak el a koncerten az albumról. Earth Rocker a Crucial Velocityvel, a "The Face, Book Saddle and Go és a Cyborg Bettle" csomag után a "The Wolf Man Kindly Requests..." méltóképpen zárta a koncertet, akárcsak az albumot. Az Earth Rocker szerintem jól sikerült, nagyzolásnak tünete sem volt, egyszerű bemelegítő dal, pont ideális egy koncert elejére. A máig vitatott Buuuuuuaaaaaah sort nem kell komolyan venni, a látottak alapján az első három sor hullámzására szólít fel. Nincs értelme. "Ne keresd, ne bonyolítsd". A többi pedig csak szimpla párhuzam a nyámnyila popperek és a szénnévart kőkemény stoner arcok között, igazi példa erre az " I don't need your sticky laminate-I don't need your VIP-I don't need your validation-'Cause I wear mine on my sleeve" már-már költői szóképe. Élőben először hallottam a The Regulatort, igazi kincs ez a szám, a szívem is összeszorult. Neil Fallon zseniálisan adta elő, nagyon ráéreztek, mikor kellett egy kis szusszanási szünet. Valami lelkes munkatárs négy órája már fel is nyomta, íme:
A koncert felénél jöttem rá, hogy nagyon nagyon megöregedtem, pár éve hegyalján még 5 nap hajrázás meg se kottyant, most meg már 6 óra csizmában ácsorgás után leszakad a derekam. Mpfha. Hittem ezt egészen addig amíg a Texan Book of the Dead fel nem csendült. Egy emberként ugrott fel a tömeg, amiből kettő én voltam, és be kell valljam öreg rókaként a moshpitbe keveredve azért jól jöttek a régi reflexek.
Amikor azt hittük nincs tovább, akkor értük el a csúcspontot az arcunkba tolt "The Face" opusszal. Akkor, ott élőben tudtuk meg, hogy érdemes volt négy évet várni erre az albumra, és hogy miért vált kult-bandává ez az együttes. Nálam ez egyértelműen kimeríti a tökéletes stoner nóta fogalmát akárcsak a záróakkord The Wolf Man Kindly Requests... amely végig ott zakatolt a fülemben amíg hazáig csavartam a gázt. Így kell ezt!
Clutch
The Mob Goes Wild Pure Rock Fury Earth Rocker Crucial Velocity Profits of Doom The Regulator Burning Beard The Dragonfly Cypress Grove Texan Book of the Dead Escape from the Prison Planet The Face Book Saddle & Go Cyborg Bette Electric Worry One Eye Dollar
A Shogun Named Marcus The Wolf Man Kindly Requests...
Üdv mindenkinek! Ezúttal a Glorious Space Riders csoport létrehozója, Bien János gondolta úgy, hogy szívesen írna nálunk. Ajánlóját fogadjátok sok szeretettel:
A SZATURNUSZ BEFOLYÁSA ALATT:
HIGH PRIEST OF SATURN – HIGH PRIEST OF SATURN. 2013. (SVART RECORDS)
A fagyos északi Trondheimből szabadítja ránk végzetszerű psychedelikus metál albumát a High Priest of Saturn. Első gondolatom az volt, amikor a Facebookon megláttam a nevüket és megjelenésüket, hogy micsoda remek nevet választottak maguknak. Aztán kiderült, hogy valóban telitalálat ez egy szaturnuszi okkult erőket idéző doom / stoner banda számára.
A kezdeti szimpátia után mélyebbre ástam magam a történetükben és kiderült, hogy már 2011- ben kiadott egy nagyon ígéretes demót a norvég doom /stoner trió.
A demón szereplő két dalt újra felvették és némileg súlyosabb verzióban szerepeltetik a március 22.-én megjelent High Priest of Saturn című bemutatkozó nagylemezükön. Az album négy dalából egy sem rövidebb, mint 9 perc. Ez már önmagában is mutatja, hogy hosszú és psychedelikus utazásra csábítják a hallgatót! A lassú, doomos tempók, a Sabbathosan mélyre hangolt vastag gitárriffek egyrészt eszembe juttatnak olyan nagy kedvenceket, mint a Sleep, vagy a Jex Thoth. Másrészt az orgona kreatív használatával a dalok lebegősebb és szellősebb hangképet nyernek. Emiatt még a ’70-es évek elejének olyan ősmetal bandái is eszembe jutottak, mint az Atomic Rooster és az Iron Butterfly. Lehet, hogy csodálkozni fogsz a hasonlaton, de mégis leírom : Merethe énekhangja a ködös effektezés miatt, akár egy jobban elszállt psychedelikus shogaze bandába is elférne. Olyan hatást kelt, mintha egy másik dimenzióból szűrődne át hozzánk. A sötétebb égi szférák lényeivel pendülnek egy húron. Mint tudjuk, Szaturnusz Testvér soha nem volt különösen jó indulatú az ember számára. Hacsak nem arról az oldaláról vizsgáljuk a bolygó hatását, hogy mindig komoly leckéket ad számunkra és ebből hosszabb távú tapasztalatot szerezhetünk. Az asztrológusok jól tudják, hogy a Szaturnusz, erős anyagiakkal kapcsolatos szenvedést mér arra a földi lényre, aki annak hatása alatt születik le szép planétánkra. De hát a karmikus leckét mindenkinek végig kell járnia, aki a fejlődésnek ezt az útját választotta! A High Priest of Saturn Őt választotta mesteréül. Hordozzák is a keresztet, ahogy csak egy igazi doom banda tudja.
Egy izmos és egyedi hangulatú, kreatív bemutatkozás ez az album!
Tagok :
Merethe - Vocals, Guitars, Organ
Robert - Bass (Resonaut, ex-Grenjar, ex-Istorn, ex-Mørkekunst, ex-Unbeing, ex-Mare)
Andreas - Guitars, Drums (Mabuse, Resonaut, ex-Summit)
A svájci Dirty Sound Magnet szintén tavaly, pontosabban októberben adta ki debütáló nagylemezét What Lies Behind címmel, amit a New York-i Sterling Sound Studioban masztereltek és a The Young Gods-szal is együtt dolgozó Bertrand Siffert vezényelt produceri tevékenységével. A banda büszkén hirdeti, hogy több mint száz –gondolom sikeres– élő koncertet adtak, így bizakodva álltam neki az amúgy szintén nagyszerű borítójú lemeznek.
A banda ilyen háttérrel és reklámmal biztos nem adhat ki rossz lemezt... és nem is csalódtam bennük! Az inkább blues, klasszikus és progresszív rockos kilenc számban az igazi, őszinte blues hangjaitól (Mr. Rogers) a kicsit southernes címadó dalon át a stonerig (Blind Memory) is eljutunk. A stíluskavalkád mellett mégis határozottan a ’70-es évekbeli blues rock mellett maradnak, ami rendkívül igényes számokban bontakozik ki. A lemez egyik legjobbja a –gondolom – Super Mario ihlette rendkívül pörgős, funkys Hotel Goomba, ami koncerten biztos nagy siker lehet a táncos lábúak körében, de a két, akusztikus intróval kezdődő utolsó számok (Our Animal, Free Castle town) is nagyon hangulatosak. Bár a majdnem 4000 forintos árat picit sokallom a kézzelfogható példányért, aki szereti az igényes, bluesosabb rockzenét, azoknak feltétlenül ajánlom, és csak bízom benne, hogy a következő száz koncertjük közben eljutnak hozzánk is.
Alapvetően nagyon szeretem azokat a fajta zenéket, amik az ős Punk-Rock zene gyökereiből táplálkoznak. Backyard Babies, Hellacopter meg a többi hasonló anyatoszót. Nem vagyok belőlük napra kész, nem is tudnék belőlük tanulmányt írni. Annyit azonban tudok, hogy amíg külhonban nedves lesz tőlük a lányok bugyija, a srácok meg álló... nem ragozom, addig itthon még mindig rétegzene, éppúgy, mint a Stoner.
Szóval maradjunk Magyarországon. Biztos van nálunk egy-pár garázsrock, vagy vérbeli Punk-Rock zenekar, azonban én akit kiemelnék, az a Joystix és a Holy Shit!. A Joystix odakint jobban fut, mint itthon ez tény. A Holy Shit! pedig most az új énekessel kezd visszaszivárogni a zenei undergroundba.
Örömmel vettem hát hírét, hogy hozzám nem is olyan távol, Esztergomban lépnek színpadra az új énekessel Gombával, aki egykor a Le Panic sorait erősítette. Arról nem is beszélve, hogy a dobok mögött, igaz csak kisegítő jelleggel Jimmy ücsörög a Joystixból. A csapat magja sem fiatal kezdő, hiszen Brown és Imi már akkor zenélt, amikor a gitárt még fel sem fedezték...Ja igen, majdnem kihagytam Zolit, aki most ugyan csak bassssszusgitározott, de Gomba előtt ő énekelt. Ha már Zoli, akkor azt is meg kell említeni, hogy gyakorlatilag a Joystix 2/3-át is láthattuk.
Egy szó, mint száz, jó kis rácskenró estnek ígérkezett a szombat este. Mire megérkeztem, az előzenekar a Bankrupt már játszott. Valószínű, hogy őket nagyon sokan ismerik, ha más nem névről. A hazai Punk zene élharcosai ők. Amit a koncerten műveltek, az messzemenően jobb volt, mint amit a közönség produkált. Míg a srácok beleadtak apait, anyait, ugyanez nem volt elmondható koncertre jöttekről. Az is igaz, hogy a közönség többsége kimondottan a Holy Shit! miatt jött el, azonban aki vette a fáradtságot, az egy nagyon élvezetes koncertet láthatott tőlük.
A HS! kezdésére kezdtek beszállingózni az emberek. Ő pedig nem szarakodtak, egyből rakták az arcunkba a Sex Pistolst és elkezdődött az őrület. Gomba remek frontember és Zolival remekül kiegészítik egymást a mikrofonok és a dalok közötti "stand up" improvizálásoknál. Voltak új és régi dalok, feldolgozások, de én néha kicsit úgy éreztem, hogy bármit játszhatnának ( na jó azért nem bármit ), olyan hitelesen és örömmel teszik, hogy az ember a CBGB klubban érzi magát, vagy a Rainbow bárban. Nem tudnék zenei pontosságról írni vagy remek hangzásról, ennek ellenére mindenki nagyon jól érezte magát és ez nem feltétlenül az elfogyasztott alkohol mennyiségnek lehetett betudni. Egyszerűen ez az öt zenész olyan műsort hozott le, ami igazi bulizós, táncolós, amire a zeneszerető ember hétvégén kiengedheti a gőzt. Ez a lényeg!
Koncert után általában a zenészek azt szokták kérdezni, hogy :" hogy szólt ?" Azt nagyon kevesen kérdezik, hogy hogyan érezték magukat a rajongók. El lehet baszakodni órákig a beállással, de ha nincs meg a kohézió a közönség és a zenekar között, az csak olyan lesz, mint a finggal festett tájkép. Semmilyen. Egy klubban nem lehet stúdió körülményeket produkálni, erre már igazán rájöhetett volna a zenészek többsége. Az a pár ember aki azt hallgatja egy koncerten, hogy ki hol hibázott, és milyen szar a hangzás, annak bármit lehet mutatni, az akkor is csak a szart keresi. A többség viszont remekül szórakozik. Ez történt most is. A Holy Shit! remek koncertet nyomott, minden magyar zenekar példát vehetne tőlük. Állj ki és nyomd érzésből a tökös rokendrollt!
Szavak és hangok a sivatag merengve lüktető torkából, dűnék felett cikázó akkordok, tétován gomolygó füst, vagy izzó száguldás. "Let the truth be known, Get stoned!"
(Ha zenét töltesz le a blogról, kérünk, hogy 24 órán belül töröld, és ha tetszik, vásárold meg legálisan, mert az úgy jó. Köszönjük.)
Kommentek