Bálnák és bivalyok

Erősen indul a 2014-es év azok számára, akik legotthonosabban a sivatagban vagy az űrben érzik magukat, mármint zeneileg persze. A szinte legenda számba menő Monster Magnet mellett a Red Fang is tiszteletét teszi nálunk jövőre. Egyszerű dolgunk van: közeleg az ünnep dömping, mindenki kérjen szépen koncertjegyet karácsonyra!

Nos, utóbbi csapat inkább a stoneresebb vonalat képviseli, és annak is a kevésbé napsütötte oldalát. Sötétebbek, metálosabbak, ha úgy tetszik, de biztos vagyok benne, hogy a blog olvasói közül páraknak megdobban a szíve tőlük. Vörös agyar talán még nem akkora név a színtéren, mint az előbb említett öreg drugsterek gyülekezete, de a portlandi négyesfogat igencsak belelendült az elmúlt években.

Először is olyan bandákkal turnéztak, mint pl. a Crowbar vagy a Mastodon, másodszor leigazolta őket a Relapse Records, akiknél futnak/futottak elég komoly nevek. Végül 'Whales and Leeches' címre keresztelt legújabb lemezükkel egy igencsak erős anyagot tettek le az asztalra, ami azt hiszem menthetetlenül a felsőbb ligába sorolja a csapatot. Indulhat is a turné, ami elég szépen bejárja az öreg kontinenst is, így jutnak el hozzánk is majd.

Vissza a zenéhez, nézzük, mit művelnek ezek a fószerok! Adott egy barbár kinézetű négyes, akik a 'Prehistoric Dog' (még az első lemezről) klipje alapján igazi vidéki kőbunkók. Zsíros haj, retkes gitárok, sör folyik a vér helyett, stb., de a zenélni azt tudnak, már akkor is kiderült. Ez a harmadik lemezük, és azt hiszem, eljutottak a tökéletes öndefinícióig.

Súlyos, főként középtempós témákkal operálnak, amik azért elég lendületesek. Akadnak kicsit borultabb dalok is, szétesések ('Behind The Light'), vagy lassulások ('Dawn Rising'), de valamit tudnak a fickók, mert minden működik, ahogy kell. Nincs unatkozás, üresjárat ami az előző lemezen akadt; hallani akarod ezeket a nótákat. Még akkor is, ha csendben megjegyezzük: mintha slágeresednénk az előző anyagokhoz képest.

A refrének egyszerűek, egyben fogósak, és olyan igazi együtt üvöltözős feeling van legtöbbjükben. A 'No Hope' vagy 'Blood Like Cream' sorait (inkább szavait) egy másodperc alatt megtanulod, aztán már csak ordibálnád jártadban-keltedben. Van ugyan valamiféle nem túl tolakodó agresszió az ének terén, de bőven emészthetőek a dalok. Az album második felétől visszavesznek a tempóból, cserébe egyre változatosabb dallamokat hoznak, jobban kihasználják a két énekes adta lehetőségeket, plusz adagolnak „vendég” torkokat is, Mike Scheidt (YOB) a 'Dawn Rising' című dalban, és Pall Jenkins (Black Heart Procession) az 'Every Little Twist'-ben. A már említett 'Dawn Rising' finoman effektezett elszállása például emiatt nem lett dögunalmas.

A hangzás nagyon rendben van, ennek a mázsás riffekre épülő zenének kell ennyi kis kosz. A basszus úgy duruzsol-dübörög, hogy a hugi fogszabályzója leugrik tőle. A gitárok pedig nem a tiszta hangzással és a magasaikkal fogják kipucolni a fülünket, de szerintem ez nem gond!

A kiadó nagyon eltaláltan építgeti fel a Red Fang-et, vagy ők magukat; olyan érzetünk lehet, hogy ez a lemez - a maga köreiben, persze - sikerre van ítélve. Ehhez kell egy ilyen remek, lényegre törő lemez, amit remélhetőleg alaposan bemutatnak az említett élő performansz keretein belül.

Van még egy megjegyzésem így a végére, de részemről ez nem kritika. Ahogy hallgatom a 'Whales and Leeches'-t, egyfolytában a Mastodon szelleme járkál ki-be a szobába. Leginkább a 'This Animal' és a 'Crows In Swine' tételeknél érzem, hogy az bizony valamelyik maszti-lemez B-oldalas felvétele. Összességében van egy izgalmas, ütős lemezünk, egy tomboló sör-brigádunk, úgyhogy találkozunk az első sorokban!

\m/ rocka:mike

Mint már a Mojo Waves-nél emlitettem, Bobródi Miki, alias \m/ rocka:mike megirta a Nixáról is a véleményét. Azonban itt közbeszúrnék egy kis intermezzót. Gonosz voltam szegénnyel, mert olyan zenekarról kértem tőle ismertetőt, amiről már korábban én is irtam. Kiváncsi voltam arra, más hogy látja, hallja ezt a csodálatos bandát. Szerintem Miki jobban ragadja meg ennek a mocsári szörnynek a grabancát.

Mocsármetál Floridából
Dél Floridai bűzös mocsárból előmászott egy szörnyeteg, akit Nixának hívnak. Két számos debüt anyagával szabadította magát a világra, és célja nem kevesebb, mint elemészteni mindnyájunkat! Szőröstül, bőröstül bezabál minket, lassan szétbomlaszt, aztán a szinte folyóssá vált csontjainkkal teleköpködi a lápot. De ki is ez a Nixa?
Bár a csapat 2012 óta létezik, nem kezdő muzsikusok alkotják a gárdát. Valentin Mellstrom például a Marduk tagokat is soraiban tudó Death Wolf-ban énekel. Ott egy kicsit talán lendületesebb a muzsika, de a hangja elég jellegzetes. Tud bánni a torkával a fazon – itt is hallat sikolyokat és kántálást is – de az tuti, hogy komoly cigi+pia kezeléseken van már túl. Ide viszont pont ez kell...
Amúgy borító alapján még black metálra is gyanakodhatnánk, de aztán felcsendülnek a 'Bound In Troth' első hangjai, és máris tudjuk: itt bizony lassabban vánszorgó őrlemények eszik be magukat a hallójáratokba. Ha annyit mondunk, hogy itt erőteljes sludge-folyamok hömpölyögnek, akkor mindenki tudja, mit is kezdjen a Nixával.
Az első tétel mélyre hangolt riffjeivel, fojtós énektémáival szinte filmszerűen idézi meg azt a pillanatot, amikor Nixa teljes valójában kikecmereg a posványból és elindul, hogy bekebelezzen mindnyájunkat. Középtájban egy széteffektezett, elszállós, meditatív kiállás varázsol el minket, aztán irány vissza a láp közepébe!
A 'Superior' lendületesebben kezd, de azért ez sem gyorsvonatként szalad át rajtunk, hanem csontdaráló módjára zúz be minket. Ebben is akad egy kis elszállós belassulás, hogy aztán darabokra bontsa a torzónkat. Egyébként valahol az iszap mélyéről felbugyborékoló zenében ott vannak a dallamok is, de nagyon finom szövetként simulnak bele a hangzásba.
A banda a Pinecrust Studio-ban rögzítette EP-jét, és mivel elég biztató visszajelzéseket kaptak, úgy döntöttek nem állnak meg és felveszik újabb számaikat is. A magam részéről remélem, egy hangányit jobb megszólalást kapnak a dalok, mert itt néha azért kicsit sok a kása.

\m/ rocka:mike Bandcamp (ingyen)

Az az igazság, hogy az új srác, Bodródi Miki már a Doctor Doom poszt megirásakor megfogalmazott még két irományt. Az egyik a Mojo Waves lemezéről, a Lo and Behold!-ról, a másik pedig a Nixa bemutatkozó EP-jéről szól.

Most olvassátok a Mojo Waves-t és amint időm engedi, kilököm a Nixa-t is.

Helsinki hullámok
Azt hiszem eléggé meg van lőve az a zenebarát, aki a Mojo Wavessel ismerkedik.
Adott egy alapvetően dögös, tökös, húzós rokenroll banda. Sok teret engednek a gitároknak, csak úgy zakatolnak az ütősebbnél ütősebb témák. Vegytiszta rockzene ez, sőt óvatosan, de talán a punkot is említhetjük. Egy a lényeg: végig pulzál a hathúros. Helyenként lassítunk egy kicsit, jöhetnek a bontások, elszállások, néha meg elnémulnak kicsit, de csak azért, hogy a dobhártyaszakító, döngölős basszus jusson szerephez. Utóbbi nagyon markáns hangzással bír, amit szerintem senki nem fog hibaként felróni nekik.
Emlékezetes témákból nincs hiány: aki a 'Skylights' kezdő és egyben fő riffjére nem akar rögtön egy hullámzó tömeggel együtt a magasba ugrálni, az még nem járt metál koncerten, és javaslom, hogy pótolja ezen hiányosságát! A 'Great White' szólója meg érdekes ötvözete egy nem létező filmzenének és valami borult Tito and the Tarantula tételnek. Imádni való! Kapkodod a fejed, és már át is rohant rajtad a debüt nótacsokor.
És akkor kanyarodjunk is vissza az ismertető első mondatához: meg vagyunk lőve! Mert ugye, eddig csupa jót írtunk a finn trióról, de van egy kis baj. Az énekes hangja az érdekestől az idegtépőig meglehetősen érdekes utat jár be. Hisztérikus, rikoltozáson alapuló kappanhang ez; aki hallott már Melt Banana lemezt, az nagyjából érti miről beszélünk. A törekvéseiben színpadias, és egyébként mindenképpen egyedi orgánum kicsit olyasmi mintha, Wes Claypool (Primus) horrormusicalt énekelne egy igen durva másnapon. A 'Mousetrap' és a 'Flowers' refrénje működik még legjobban, előbbi a csordavokál miatt, utóbbi a vendégénekes támogatásával. Persze, lehetséges, hogy valaki pont ezt fékevesztett, megvadult vonyítást kereste eddig, az például jól járt.
Szóval egyik szemünk sír, másik nevet, de még sincs okunk temetni a pofátlanul fiatal bandát – kicsit több, mint húsz évesek a tagok! Van itt egy fasza kis brigád, egy ütős, nyolc számos lemezzel, amit maguk vettek fel, és rengeteg fellépés Helsinkiben. Reméljük az énekhang terén pozitív változások történnek, mire a zenekar kitör a nagyvilágba. Addig párszor még lepörgetjük a Lo and Behold!-ot, annyit megérdemel.

 \m/ rocka:mike

Bandcamp

Végre egy profin elkészített és megküldött anyag. Ez igen! Nem bízzák a véletlenre a srácok, haladnak is előre.

Szóval: itt ez a banda Londonból. Két anyaguk van, de turnéztak már a Truckfighterssel (passzol is ebbe a hangulatba, ízbe a zenéjük), támogatják a Monster Magnetet több állomáson Európában. Haladnak. Óriási léptekkel.

A merch, flyerek, buli plakátok a megunhatatlan képregényszerű, földönkívülis, szörnyes stb. stílusban nyomulnak a stílusnak megfelelően. Érdemes ellátogatni a facebook oldalukra, lecsekkolni mindezt! 

 A zene desert, fuzz, stoner rock. Senkinek nem okoz meglepetést, ha itt ilyen előadókat mondok, hogy Kyuss, Truckfighters... Ebben a világban mozog a STEAK zenéje is, ami negyon kellemes. Horzsolós, groovos, zúzós, búgós gitárokkal, robbanó dobfejekkel. A hangzás most, hogy így hallgatom, tökéletes, ahogy kell úgy szól. És a dalok is nagyon rendben vannak.

Ha innen odakeveredtek a bandcamp oldalukra, ajánlom, hogy hallgassátok meg a korábbi anyagukat is, mert az is jó, kicsit lazább, lassabb!

Újabb reménység bukkant fel a Stonerblog háza táján, Bodródi Miklós személyében. Ezúttal a francia Doctor Doom első EP-jéről, a DoomO-ról irt. Olvassátok és hallgassátok. AMEN!

                                                           IDŐUTAZÓ GARÁZS-DOOM

A többé-kevésbé vegetáló metál színtér bontakozó trendje – igen, ilyesmik errefelé is vannak – a retro/vintage rock, továbbá divatos mutációja, az okkult rock, egyelőre talán még nem tud akkorát robbantani, mint mondjuk néhány éve a deathcore és társai. De azért jelen van, létezik és szép számmal képviselik bandák szerte a világban. Most épp Franciaországból keresett meg minket a Doctor Doom legénysége, hogy megosszák az érdeklődőkkel bemutatkozó anyagukat.

Saját bevallásuk szerint zenéjük 'foggy doom bluesy rock', ami tulajdonképpen elég jól fedi ténykedésüket. Professzionális hangzású, de roppant kínos szójátékon alapuló, 'DoomO' című demójukon keserédes, helyenként komor hangulatú, de ugyanakkor valahogy mégis kellemes rockzenét hozott össze a gall négyes.

Az emlegetett bluesos életérzés leginkább a nyitó 'The Sun'-ban jelenik meg. A lüktető alapszerkezet mellé máris megkapjuk mindazt, ami talán a legfőbb erényük: fogós gitártémák mellé leheletnyi, nem túl tolakodó billentyűfutamok, és csipetnyi hidegrázás. Nem kimondottan sötét zene ez, mégis egyfajta borongós hangulat járja át a képzeletbeli korongot, ami pont a nyitótétel gitár-szinti párbajában nyilvánul meg legélénkebben.

A srácok bandcamp oldalán páran máris kedvencként emlegetik a 'Relax, You're Dead' című tételt, ami valóban az egyik legfogósabb énektémát hozza, mellé pedig jár egy nem kicsit fülbemászó riff is. Előbbi kapcsán dicsérjük is meg gyorsan JL Pasquet visszhangos, garázs-effektes hangját, ami teljesen illik az alap hangvételhez. Kicsit olyasmi érzete támad az embernek, mintha a Black Keys legénysége közösen jammelne valami doom hordával.
Mindhárom szerzemény alatt találkozhatunk diszkrét tempóváltásokkal, elszállósabb témázgatásokkal és király gitárszólókkal. Ezek az ősrock fazonok bizony visszarepítenek minket a 60-as és 70-es évek fordulójára, ahonnan gyökerei erednek.

A bő negyed órás anyag teljes, tartalmas és hiteles bemutatkozás, aminek hála az STB Records már le is igazolta Végzet doktort, hogy ezek kiváló nóták végre vinylre kerülhessenek. Aki fogékony az ilyesfajta zenékre, az feltétlenül keressen rá, a demó alapján megérdemlik!

Bandcamp