Bálnák és bivalyok

Erősen indul a 2014-es év azok számára, akik legotthonosabban a sivatagban vagy az űrben érzik magukat, mármint zeneileg persze. A szinte legenda számba menő Monster Magnet mellett a Red Fang is tiszteletét teszi nálunk jövőre. Egyszerű dolgunk van: közeleg az ünnep dömping, mindenki kérjen szépen koncertjegyet karácsonyra!

Nos, utóbbi csapat inkább a stoneresebb vonalat képviseli, és annak is a kevésbé napsütötte oldalát. Sötétebbek, metálosabbak, ha úgy tetszik, de biztos vagyok benne, hogy a blog olvasói közül páraknak megdobban a szíve tőlük. Vörös agyar talán még nem akkora név a színtéren, mint az előbb említett öreg drugsterek gyülekezete, de a portlandi négyesfogat igencsak belelendült az elmúlt években.

Először is olyan bandákkal turnéztak, mint pl. a Crowbar vagy a Mastodon, másodszor leigazolta őket a Relapse Records, akiknél futnak/futottak elég komoly nevek. Végül 'Whales and Leeches' címre keresztelt legújabb lemezükkel egy igencsak erős anyagot tettek le az asztalra, ami azt hiszem menthetetlenül a felsőbb ligába sorolja a csapatot. Indulhat is a turné, ami elég szépen bejárja az öreg kontinenst is, így jutnak el hozzánk is majd.

Vissza a zenéhez, nézzük, mit művelnek ezek a fószerok! Adott egy barbár kinézetű négyes, akik a 'Prehistoric Dog' (még az első lemezről) klipje alapján igazi vidéki kőbunkók. Zsíros haj, retkes gitárok, sör folyik a vér helyett, stb., de a zenélni azt tudnak, már akkor is kiderült. Ez a harmadik lemezük, és azt hiszem, eljutottak a tökéletes öndefinícióig.

Súlyos, főként középtempós témákkal operálnak, amik azért elég lendületesek. Akadnak kicsit borultabb dalok is, szétesések ('Behind The Light'), vagy lassulások ('Dawn Rising'), de valamit tudnak a fickók, mert minden működik, ahogy kell. Nincs unatkozás, üresjárat ami az előző lemezen akadt; hallani akarod ezeket a nótákat. Még akkor is, ha csendben megjegyezzük: mintha slágeresednénk az előző anyagokhoz képest.

A refrének egyszerűek, egyben fogósak, és olyan igazi együtt üvöltözős feeling van legtöbbjükben. A 'No Hope' vagy 'Blood Like Cream' sorait (inkább szavait) egy másodperc alatt megtanulod, aztán már csak ordibálnád jártadban-keltedben. Van ugyan valamiféle nem túl tolakodó agresszió az ének terén, de bőven emészthetőek a dalok. Az album második felétől visszavesznek a tempóból, cserébe egyre változatosabb dallamokat hoznak, jobban kihasználják a két énekes adta lehetőségeket, plusz adagolnak „vendég” torkokat is, Mike Scheidt (YOB) a 'Dawn Rising' című dalban, és Pall Jenkins (Black Heart Procession) az 'Every Little Twist'-ben. A már említett 'Dawn Rising' finoman effektezett elszállása például emiatt nem lett dögunalmas.

A hangzás nagyon rendben van, ennek a mázsás riffekre épülő zenének kell ennyi kis kosz. A basszus úgy duruzsol-dübörög, hogy a hugi fogszabályzója leugrik tőle. A gitárok pedig nem a tiszta hangzással és a magasaikkal fogják kipucolni a fülünket, de szerintem ez nem gond!

A kiadó nagyon eltaláltan építgeti fel a Red Fang-et, vagy ők magukat; olyan érzetünk lehet, hogy ez a lemez - a maga köreiben, persze - sikerre van ítélve. Ehhez kell egy ilyen remek, lényegre törő lemez, amit remélhetőleg alaposan bemutatnak az említett élő performansz keretein belül.

Van még egy megjegyzésem így a végére, de részemről ez nem kritika. Ahogy hallgatom a 'Whales and Leeches'-t, egyfolytában a Mastodon szelleme járkál ki-be a szobába. Leginkább a 'This Animal' és a 'Crows In Swine' tételeknél érzem, hogy az bizony valamelyik maszti-lemez B-oldalas felvétele. Összességében van egy izgalmas, ütős lemezünk, egy tomboló sör-brigádunk, úgyhogy találkozunk az első sorokban!

\m/ rocka:mike