Hallelujah! Megérkezett, itt van. Ez az album a BFT-től úgy hiányzott már, mint a tavasz most. Először digitális formában kaptam meg. Leesett az állam. Nemrég megkaptam fizikálisan is CD-n, amiért egy nagy dankesör. Most is leesett az állam. Egyébként a bolondok napján fog megjelenni. Hehe.

 A Traveler nagyon egységesen szól. Nem tiszta, mint egy sebészeti műtő, inkább egy rohadt éjszakai bár tisztaságú, ami a 66-os út szélén áll. Ez így van rendjén. Végre valami, ami az ami; kibaszott rakenró anyag. Bele tudna bárki kötni, aki akar, mert az ének egy kicsit hátul van, a gitárok kicsit nyersek és halkak stb. Aki viszont a zenéért, mint kikapcsolódásért szeretne meghallgatni egy olyan albumot, ami nem hazudik, annak a Traveler lehet a megoldás. 

A dalok közül egy-kettővel már találkozhattunk a koncerteken, de itt azért átértékelődnek ezek is. A legtöbb a 2013-as No Man's Land útját követi, azonban egy ligával feljebb. Beért a gyümölcs. Sokkal merészebbek lettek, mernek egy kicsit belenyúlni az ismeretlenbe. Nem stílusváltásról van szó, egyszerűen csak arról, hogy megújult a hangzás és egy két dal erejéig kitekintenek az ablakon. Nem kimásznak, csak kitekintenek, ilyen a Big Boobs and Booze, ahol érzek némi Glam Rock behatást, vagy a címadó Traveler, ami a lemez relax dala.

 A kettős vokál most még nagyobb teret kapott, András bőgője ropog, morog, Stinker gitárjátéka olyan stabil , mint egy monolit, na meg persze a riffjei is. A dobost mindig kihagyja az ember. Killer Miller dobjátékát azért hagyja ki az ember, mert egyszerűen természetes, mint ahogy a levegőt veszed. Nem több, nem kevesebb, mint ami ide kell, de ott van. Nincs melléütés, nyavajgás. Lazaság van, de a pontosság legkissebb megkérdőjelezése nélkül. Mondhatnám, hogy figyelni kell a dobra, de az már rég rossz. Az a frankó, ha nem kell a dobra figyelni, mert az van, lehet rá számítani. Itt lehet, az biztos. 

 Nyugati mércével mérve is - ami szerintem hülyeség - 2015 legjobb albumai közt van a helye. Minden apró hibájával együtt is tökéletes. A traveler pedig a legjobb daluk, amit pályafutásuk során megírtak, pedig azért nem egy szerzeményük vaddisznó. Április 04-én lemezbemutató a Rocktogonban. Mars! Blogspot. Facebook.

AMEN!

A portlandi bandát már egyszer feltettem a facebook oldalra, de megérdemlik, hogy a blogon is kapjanak pár sort.

A zene alapjában véve lassú, maximum középtempós. Már-már blues, de addig azért nem mennek el a srácok, inkább hömpölyög, mint valami kib..ott Mississippi. Ráadásul a hangzás is olyan vastag, mint valami néger pornósztár nemesebbik szerve. Bár amíg ez kevésbé élvezhető, addig a zene fergeteges. Az énektémák némi folkos beütést is kapnak néha.

 Nagyon sokszor az Earth jut róla az eszembe, annak ellenére, hogy nincs sok köze egymáshoz a két zenekarnak, valószínűleg az egyszer-kétszer odarakott monoton témák miatt. Ha más lenne a hangszerelés és az énekhang, akkor a Marching Suns egyike lehetne a legnagyobb Doom zenekaroknak, így azonban félő, hogy egy meg nem értett zenekarrá válik, pedig hatalmasak a témák. Sokan azonban nem nézik jó szemmel, hogy így keverednek a stílusok. Drone-os monotónia, igaz, csak néha, de akkor is jelentkezik. Bllues-os pesszimizmus, folkos ének, doomos alaptémák, stoneres hangzás világ.

 Alapvetően nekem nagyon tetszik, tegyél velük egy próbát, lehet rájuk kattansz. Bandcamp, Face.

AMEN!