JUST ANNOUNCED: 26 June - Budapest, 27 June - Prague, 3 July - Paris. Presale signup at https://t.co/YBTB4R9rsZ. Presales begin 1 March 10a. pic.twitter.com/tBaYsanE1z

— Foo Fighters (@foofighters) February 27, 2017

Nem is olyan rég írtam az Ordos 2013-ban megjelent bemutatkozó albumáról. Akkor említettem, hogy bár nem egy kiemelkedően jó album, mégis megfogott, és hogy mennyire várom a folytatást. Most végre itt van, megjelent.

 Az első dalnál felemás érzéseim voltak, mivel szinte ugyan azt a középszerű sludge dolgot hozzák, mint az első lemeznél, viszont, mint akkor most is megfogott valami, de nincs rá magyarázat, mi. Aztán a második dalnál, a címadónál,  amikor bejön a tiszta ének, sőt a közepén keveredik némi ordibálással is, akkor már tudtam, hogy ez szakítani fog a régi dalokkal. Olyan, mintha bekúszna valami lágy hidegség, amitől félni kell, amitől elalszol a hóban és reggelre megfagysz. Mint az alkohol, hamis meleget ad. 

 

A harmadik Satan Venit pedig határozottan félemetes és nem attól a groove-os rifftől, ami szinte hipnotizál, hanem a végén lévő 3 perces lebegéstől, amiben a "satan venit"-et mondogatja az énekes. Igen, mondogatja, nem kántálja, nem ordibálja, vagy énekli. Egyszerűen csak mondogatja, mintha csak egy tényt közölne semlegesen és ettől kiráz a hideg.

 A negyedik pedig egy az egyben hozza a S:T Erik témáit. Blues keveredik a nyers sludge borzalma és doom szomorúságával. Felkavaró és mélységesen szép. Az utána lévő se rossz, viszont nem is jó. Szimpla töltelék. Viszont a záró tétel a The Witch a többféle stílusú énekhanggal és a lebegős hangulatával, maga a pokoli paradicsom. Úgy nyugtat, hogy tudat alatt érzel egyfajta idegességet, csúfságot. Ráadásul a végén az egészt egy kórussal fejelik meg. Fantasztikus.

AMEN!

Csak akkor írok, ha valami megfog és mostanában nem fogott meg semmi. Gyomorbaj és ilyenek, de egyébként semmi. Jelentek meg az év végén és az év elején jó anyagok, sőt kiválóak is, de nem éreztem semmi különöset. Az az érzésem, mintha mindenki igyekezne és görcsösen próbálna elérni valami olyasmit, amire a zenehallgató elégedetten csettintene, hogy "ennél tökösebb, jobb, anyagot még nem hallottam!" és közben szép lassan elvész a zenélés öröme, a zenehallgatás öröme. 

 

Az Aboleth két állandó tagból áll és koncertekre bevesznek maguk mellé egy dobost. Brigitte Roka énekel és Collyn McCoy gitározik, Dan Joeright pedig úgy néz ki marad egy ideig dobos poszton.Nagyon laza rock zenét játszanak, amibe bekúszik a blues és a stoner. Alaptermészetük a vidámság, de mindezt elég komolyan produkálják. Nem hallok semmi erőlködést a zenéjükben, egyszerűen csak örülnek annak, amit csinálnak. 

Nem fogják megmenteni a világot, nem ordibálják el minden mondatukban hatszor, hogy sátán, meg vér és hogy mindenki megdöglik. Nem akarnak egy huszadik Mastodonná válni, sem egy tizedrangú Kyuss kópiává. Nincsenek sztár allürök, megjátszott befordulás és sznobista hipszterség. Számomra egy zenész ilyen, zenél önmagának és a közönségének, aki emiatt hálás. Én hálás vagyok.

AMEN!

Az Uppsalai  S:T Erik elméletileg létezik még, bár én úgy tudom, hogy a zenekar tagjai szétszéledtek. Kár értük, mert nagyon egyéni hangzást és ízt hoztak. A szintén Uppsala városából való Ordos szintén tetszik, annak ellenére, hogy nem váltják meg a világot, sőt, tök átlag zenét tolnak. Erőteljesebb sludge, némi középtempós doom, enyhe grooveos felhangok. Szóval nem egy nagy gyufa.

 

Mégis tetszik. Ráadásul 3 éve jelent meg ez az anyaguk és én anno találkoztam is velük.Mármint, hogy hallottam őket. Akkor elment mellettem. Most viszont megvett kilóra. Hasonlít a hangzásuk Erikék hangzására és ezt keverik ezzel az előbb említett sludge-os, ökölrázós doom-al. Próbálom megfogni, hogy mi az, amiért várom már az új albumukat. Lehet nem kel ezeken gondolkozni, egyszerűen csak hallgatni kell a muzsikát és engedni, hogy örömöt okozzon. Hát az Ordos most okozott. Bandcamp.

AMEN!

Hiába van befűtve odabent a lakásban, de valahogy mégis érezzük a csontjainkban, a bőrünk alatt, hogy milyen odakint. Hideg, ragadós pára, ami olyannyira nehéz, hogy bármikor kifakadhat, mint valami kelés és a világra ömlik ez a csonthártya tépő eső. Ez most nem az önfeledt rokkandroll ideje. Ez most az elmélkedésé, a szomorúságé, a lehangoltságé. 

 Az STB Records olyan bandák tárhelye, mint a Goya, Hornss, Doctor Doom és a Year Of The Cobra. Egyik sem vidám zene. A Year Of The Goat is lemászik a pokol bugyraiba. Egy fiú és egy lány alkotják a zenekart. A fiú dobol, a lány basszusgitározik és énekel. Néha éteri hangon, néha pedig dögösen. Ja és ők ketten elegendőek, nem hiányzik semmiféle gitár, vagy billentyűs hangszer.

 

 Nekem sokszor az észt Talbot ugrik be, de csak azért, mert hasonló a hangzásuk és néha a stílus is. A YOTG nagyon erősen visszanyúl a Sabbath zenéjéhez és ott is inkább a lassabb tempóhoz. Alapvető Doom muzsikáról beszélünk, de azért a Persephone-ban megmutatják, hogy a groove se áll tőlük messze, sőt a Temple of Apollo egy kifejezetten gyors Punk téma. A többi dal pedig borongós késő őszi hanyatt dőléshez való. Bandcamp.

AMEN!