Amikor elkezdtem hallgatni a Finn Boar bemutatkozó anyagát, azt hittem, még egy Weedeater klónt fogok meghallgatni. Már el voltam keseredve, mikor is kezdett a fülem hallatára kibontakozni ez a nagyszerű lemez.

  Igen, vannak Dixis vokáltémák és karcos Viditeres doomolások, de nem erről szól a lemez egésze.

 Nem tudom, van-e értelme az experimentális doom/sludge/rock/hardcore kifejezésnek? Szerintem semmi, viszont ez áll a legközelebb az igazsághoz. A Boar zenéjét minnél többet hallgatod, annál több érdekes és lebilincselő részletet hallasz ki belőle.

 Szerintem érdemes tenni egy próbát vele mindenkinek, mert mindenki megtalálhatja benne a zenéjét.

 Get Stoned! Mars Weedeater koncertre, és remélem egyszer majd Boar koncertre is.!

http://boar.bandcamp.com/ ! (A zenekar nem kérte, hogy rakjuk ki a lemez linkjét; de aki ezek után kiváncsi rájuk, az amúgy is megtalálja őket, vagy kommentben jellezzen nekem.)

Már egészen korán odaértem a Club 202-be (a volt Wigwam, a név és a személyzet változott, a hely alapjaiban véve nem), a bemelegítést végző két magyar zenekarról ugyanis semmiképp nem akartam lemaradni. Plusz 20h-ig ingyenes volt a belépés a bulira, ennek ellenére csak alig páran lézengtek az elején. Hihetetlennek tartom, h. egyesek annyira ráérősek, h. direkt le akarják késni az előzenekarokat; annyi lokálpatriotizmus azért lehetne bennük, h. a hazai versenyzőket is megtekintik. Már csak azért, mert sok iszonyat tehetséges banda mozog kis hazánkban, csak nem jutnak el igazán az emberek többségéhez.

Kb. 19h magasságában bele is kezdett szettjébe a szegedi Barbears együttes. Amolyan southern ízekkel felvértezett stoner rockot tolnak, amelyben a Black Label Society sörszagú feelingje éppúgy megvan, mint a ZZ Top utazós road-boogie-ja. A honfitárs zenekarok közül pedig talán a Stardrive-val és a Stonedirttel vannak legközelebbi rokonságban, noha a Bármackóknál nincsenek olyan agyszaggató thrashes témák, mint Kemencei Baluéknál. Kicsit kilógtak a sorból stílusilag; az összes fellépő közül az ő muzsikájuk a leglájtosabb, legkönnyebben befogadható, ennek ellenére remekül helyt álltak és élvezetesen végigzenélték a nekik kiszabott rövidke időt.

Kis szünet után a fehérvári Stiff Bastard robbant be a deszkákra és a tőlük megszokott lenyűgöző intenzitás végig jellemezte is műsorukat. Bár megjegyzem a showt igazából a banda ordibálógépe, Agent Ricskó csinálja, a többiek javarészt időnként bólogatva,  egy-egy ugrást produkálva  szolidan elzenélgetnek mögötte. Egyik szerzeményükhöz vendégként színpadra szólították Knapp Oszit, a Wrong Side Of The Wall frontemberét, akivel nagy cimborák, lévén mindkét együttes a Middle Finger Club nevezetű - amúgy roppant szimpatikus (ingyenes bulikkal, letölthető hangzóanyagokkal) - szerveződés részese. Ricskó egy igazi adrenalinbomba a színpadon, a körülötte csapdosó energiahullám átragadt rám is olyannyira, h. szinte végigugráltam a fellépésüket. Eddigi egyetlen albumuk (Dead Horse Metal - An Alan Smithee Album) legjobb számait mind elnyomták és a szokásos grindcore-os szösszenetükkel fejezték be szettjüket.

Ekkor már kezdett gyülekezni a nép, kb. 10 főről 200-ra és következett az est egyik fénypontja, a Steve Austin vezette Today Is The Day, akiknek  igazi világvége hangulatú produkciójához már volt szerencsém pár éve a Corvintetőn (a Juciferrel jöttek, mekkora volt az is!) és akiknek egy másik jelentős metalcsapatot is köszönhetünk: a Mastodont, ugyanis a dobos fenomén Brann Dailor és Bill Kelliher gitáros korábban a TITD soraiban zenéltek. Trió felállásban zúztak, viszont az elején vmi nagyon nem stimmelt: Steve mikrofonja egyáltalán nem szólt, emiatt nem lehetett hallani az éneket. Szerencsére gyorsan korrigálták a hiányosságot, így már közel lemezminőségben üvölthette le fejünket a mester. Azt is bebizonyította, h. a dühkitörések mellett a humorérzéke sem kopott: a második szerzemény előtt elsütött egy Judas Priesttel kapcsolatos beszólást. Szuggesztív kiállásról, előadásmódjáról nekem személy szerint Justin K. Broadrick (Godflesh, Jesu) ugrott be hirtelen. Komplex, elborult noise muzsikájuk nem biztos, h. elsőre bárkinél beüt, de ha vkit egyszer megérint, többé nem szabadul belőle. Pont az jutott eszembe a koncert alatt, h. amennyiben létezik olyan zene, ami még a Slayernél is gonoszabb, az kétségtelenül a TITD. Kb. 1 órát játszottak, s bár most nem volt meg az a feeling, ami a Corvintetős bulit jellemezte, azért tisztességes koncerttel gyalultak le idén is.

A New Orleans-i székhelyű Soilent Green első ízben (de remélem, nem utoljára!) járt Magyarországon, s csak annyit mondhatok, h. jöttek, láttak és győztek! A Mental Acupuncture-ral indítottak és elképesztő tempó- vmint témaváltásaikkal egyből levettek a lábamról. Ben Falgoust énekes elképesztő vehemenciával nyomult a színpadon, a többiek ellenben nagyságrendekkel visszafogottabbak nála. Ahogy southern rockból átmennek ultragyors grindcore-ba, netán HC-be, az tanítani valóan bámulatos! Az új albumukkal (Inevitable Collapse In The Presence Of Conviction - brrr, rühellem a hosszú címeket!) nagyon meg lehetnek elégedve, lévén h. több számot is előszedtek róla, szóval szabályos lemezbemutató koncit tartottak nekünk. Egyébként vegyesen sorjáztak a régi és új témák programjukban, vmennyi lemezükről elpotyogtattak opusokat, jöhetett tkp. bmi: Slapfuck, Needlescrape, The Antioxidant, Sewn Mouth Secrets, én meg voltam véve. Viszonylag sokat is játszottak, elől baromi jól megdörrent a cucc, s bár a S. Green koncertjét sem kímélték technikai malőrök (több mikikábelt is elfogyasztottak a fellépés alatt), azért letaroltak, megettek aznap este mindenkit.

Hogy két ekkora kultbanda félingyenes bulija miért nem vonzott mégse telt házat, arról külön tanulmányt lehetne írni. Sajnos úgy tűnik, egyre több a szobarocker hazánkban, akiket még így ingyen (és utána is baráti áron) sem hoz lázba két underground szinten eléggé meghatározó zenekar (mintha a Való Világ érdekesebb lenne, mint ilyen élményekért kimozdulni hazulról. S most ne jöjjön nekem senki azzal a gyenge dumával, h. "mert nem ismerik, nem is hallottak róla", mikor már minden vmire való háztartásban létezik internet-hozzáférés és pár perc alatt rá lehet keresni bmire). Úgyh. csak annyit tudok mondani, h. aki otthon maradt ezen a vasárnap estén, az bizony szégyellje el magát! Nálam megkockáztatom, már most év koncertje gyanús, amit a Soilent Green leművelt, pedig messze még az év vége és vár ránk egy rahedli igencsak ütősnek ígérkező megmozdulás!

Helló Mindenki!

Pénteken este a Club Noir színpadán lép fel a SWAMP, BARBEARS és a STEREOCHRIST...... írtózatos, bólogatós, dobhártyarepesztős és ivós-ívós bulira számíthattok!
Kezdés 20 óra körül....locsolásra fel!!!!!!!!

.....ROCK & ROLL

The Sign Of The Southern Cross : I Carry The Fire (2011)

Három új szám a világ  egyik legkeményebb southern metal bandájától!
 

Letöltés
Nagylemez ajánlója
Nagylemez letöltése
 

Tracklist:
1. I Carry The Fire
2. If You Find Yourself Looking Back
3. Doomswagger

Na, ezúttal egy francia  együttes fordult hozzánk azzal a kéréssel, hogy írjunk pár sort az éppen aktuális lemezükről, ezzel is népszerűsítve őket itthon. Szépen körbe  is adogattuk egymás között az albumot, bár elötte azért Nico és Rico is leszögezte, hogy egyrészt komplex dalszerkezetekre számítsak, másrészt semiképpen sem  félmunkával elkészített anyaggal lesz dolgom.  Utánanéztem a bandának és kiderült, hogy a stúdiókeverést ugyanaz a figura csinálta, aki a Converge lemezeken is dolgozott már  jónéhányszor.

Az együttes neve és a lemez borítója alapján elöször valami southernes dologra számítottam, úgyhogy eléggé meglepődtem az albumon található zene hallgatásakor. Erre a zenére azért nem szívesen horgásznék.

Az első szám posztulatos megszólalása egyből a Mastodont juttatta eszembe, de a következő, "Roam Until The End" című szerzemény se túl vidám. Azt hittem, hogy a harmadik szám majd változtat ezen, de tévedtem. Poszt feeling, lehangoltság, "baj van" hangulat, Mastodon atmoszféra. A negyedik szám("DF Code") már mozgalmasabb és stoneresebb jelleget mutat, de még itt is érezni pesszimista érzelmeket. Az ötödik(Between The Ghosts") kezdő gitárhangjai a 80-as évek underground, pincevisszhangos zenéit idézi bennem. Az album egyik legösszetettebb darabja egyébként.  Suicid doom és poszt rock/metal ötvöződik benne, elvont hangulatát pedig egy furcsa szintidallam fejeli meg.  A nyolcadik, "Minutes Later" az első olyan szerzemény, ami egy kicsit pozitív érzületű. De csak egy kicsit. Az utolsó elötti, "Hands Up Old man" számomra átlagos muzsika, a címadó szám("Places To Hide") pedig egy összetettebb, instrumentális tétel. Nagyon jó ötlet volt levezetésként rakni a lemezre, mivel egy tökéletes zárótétel. Riffjeiről és szólóiról nehéz lenne írni, vagy bármihez is hasonlítani őket, Rico talán helytálóbb leírást adna róluk. Nagyon hatásos, ugyanakkor nagyon magunkba fordítos utazást nyújt. Fasza muzsika.

Habár nem igazán az én stílusom ez a modern hangvételű, poszt beütésű, befordulós zenei közeg, viszont az ennek ellenére is kitűnik belőle, hogy nagy hangsúlyt fektettek a lemez elkészítésénél a  precizitásra. Ja igen, és az egyik legfontosabb dolog a lemez hallgatásával kapcsolatban talán az, hogy estefelé érdemes vele próbálkozni. Olyankor jóval könnyebben befogadható ez a fajta zene.

Weboldal

 Bandcamp

Tracklist:
1. Scenario
2. Roam Until The End
3. Closed
4. Beginner
5. DF Code
6. Between The Ghosts
7. Invisible Song
8. 42 Minutes Later
9. Hands Up Old Man
10. Places To Hide


Discography:
2005 - El Death Country Manifesto (Demo)
2006 - S/T (EP)
2009 - Hunting Isn’t Easy... When Dogs Become Wolves
2010 - Split with Hombre Malo
2010 - Split with Hellbats
2011 - Places To Hide

The band's name and seeing the album cover, you will probably may to associate with some southern thing, so I was surprised enough when I listened to the music. This music is not for fishing.

The first song reminds me of Mastodon  due to its 'destruction' sound, but the following one, "Roam Until The End" entitled song neither too happy. I was hoping at the third song, the situation would changing, but I was wrong. Post-feeling, depression, Mastodon atmosphere. "DF Code" is livelier and shows some stoner waves, but even with pessimistic emotions. The guitar sounds of 'Between The Ghosts' reminding the 80's years underground, cellar echoing music. 'Minutes later' is the first one with a little positive feeling, but just a bit. The last song is a more complex, instrumental piece. This was a very good idea to put at the end of the disk, because this is a perfect final act.

Feelable that the album is made ​​with high precision. This kind of music is for an evening atmosphere, so try to listen to it after the sun goes down.