Már egészen korán odaértem a Club 202-be (a volt Wigwam, a név és a személyzet változott, a hely alapjaiban véve nem), a bemelegítést végző két magyar zenekarról ugyanis semmiképp nem akartam lemaradni. Plusz 20h-ig ingyenes volt a belépés a bulira, ennek ellenére csak alig páran lézengtek az elején. Hihetetlennek tartom, h. egyesek annyira ráérősek, h. direkt le akarják késni az előzenekarokat; annyi lokálpatriotizmus azért lehetne bennük, h. a hazai versenyzőket is megtekintik. Már csak azért, mert sok iszonyat tehetséges banda mozog kis hazánkban, csak nem jutnak el igazán az emberek többségéhez.
Kb. 19h magasságában bele is kezdett szettjébe a szegedi Barbears együttes. Amolyan southern ízekkel felvértezett stoner rockot tolnak, amelyben a Black Label Society sörszagú feelingje éppúgy megvan, mint a ZZ Top utazós road-boogie-ja. A honfitárs zenekarok közül pedig talán a Stardrive-val és a Stonedirttel vannak legközelebbi rokonságban, noha a Bármackóknál nincsenek olyan agyszaggató thrashes témák, mint Kemencei Baluéknál. Kicsit kilógtak a sorból stílusilag; az összes fellépő közül az ő muzsikájuk a leglájtosabb, legkönnyebben befogadható, ennek ellenére remekül helyt álltak és élvezetesen végigzenélték a nekik kiszabott rövidke időt.
Kis szünet után a fehérvári Stiff Bastard robbant be a deszkákra és a tőlük megszokott lenyűgöző intenzitás végig jellemezte is műsorukat. Bár megjegyzem a showt igazából a banda ordibálógépe, Agent Ricskó csinálja, a többiek javarészt időnként bólogatva, egy-egy ugrást produkálva szolidan elzenélgetnek mögötte. Egyik szerzeményükhöz vendégként színpadra szólították Knapp Oszit, a Wrong Side Of The Wall frontemberét, akivel nagy cimborák, lévén mindkét együttes a Middle Finger Club nevezetű - amúgy roppant szimpatikus (ingyenes bulikkal, letölthető hangzóanyagokkal) - szerveződés részese. Ricskó egy igazi adrenalinbomba a színpadon, a körülötte csapdosó energiahullám átragadt rám is olyannyira, h. szinte végigugráltam a fellépésüket. Eddigi egyetlen albumuk (Dead Horse Metal - An Alan Smithee Album) legjobb számait mind elnyomták és a szokásos grindcore-os szösszenetükkel fejezték be szettjüket.
Ekkor már kezdett gyülekezni a nép, kb. 10 főről 200-ra és következett az est egyik fénypontja, a Steve Austin vezette Today Is The Day, akiknek igazi világvége hangulatú produkciójához már volt szerencsém pár éve a Corvintetőn (a Juciferrel jöttek, mekkora volt az is!) és akiknek egy másik jelentős metalcsapatot is köszönhetünk: a Mastodont, ugyanis a dobos fenomén Brann Dailor és Bill Kelliher gitáros korábban a TITD soraiban zenéltek. Trió felállásban zúztak, viszont az elején vmi nagyon nem stimmelt: Steve mikrofonja egyáltalán nem szólt, emiatt nem lehetett hallani az éneket. Szerencsére gyorsan korrigálták a hiányosságot, így már közel lemezminőségben üvölthette le fejünket a mester. Azt is bebizonyította, h. a dühkitörések mellett a humorérzéke sem kopott: a második szerzemény előtt elsütött egy Judas Priesttel kapcsolatos beszólást. Szuggesztív kiállásról, előadásmódjáról nekem személy szerint Justin K. Broadrick (Godflesh, Jesu) ugrott be hirtelen. Komplex, elborult noise muzsikájuk nem biztos, h. elsőre bárkinél beüt, de ha vkit egyszer megérint, többé nem szabadul belőle. Pont az jutott eszembe a koncert alatt, h. amennyiben létezik olyan zene, ami még a Slayernél is gonoszabb, az kétségtelenül a TITD. Kb. 1 órát játszottak, s bár most nem volt meg az a feeling, ami a Corvintetős bulit jellemezte, azért tisztességes koncerttel gyalultak le idén is.
A New Orleans-i székhelyű Soilent Green első ízben (de remélem, nem utoljára!) járt Magyarországon, s csak annyit mondhatok, h. jöttek, láttak és győztek! A Mental Acupuncture-ral indítottak és elképesztő tempó- vmint témaváltásaikkal egyből levettek a lábamról. Ben Falgoust énekes elképesztő vehemenciával nyomult a színpadon, a többiek ellenben nagyságrendekkel visszafogottabbak nála. Ahogy southern rockból átmennek ultragyors grindcore-ba, netán HC-be, az tanítani valóan bámulatos! Az új albumukkal (Inevitable Collapse In The Presence Of Conviction - brrr, rühellem a hosszú címeket!) nagyon meg lehetnek elégedve, lévén h. több számot is előszedtek róla, szóval szabályos lemezbemutató koncit tartottak nekünk. Egyébként vegyesen sorjáztak a régi és új témák programjukban, vmennyi lemezükről elpotyogtattak opusokat, jöhetett tkp. bmi: Slapfuck, Needlescrape, The Antioxidant, Sewn Mouth Secrets, én meg voltam véve. Viszonylag sokat is játszottak, elől baromi jól megdörrent a cucc, s bár a S. Green koncertjét sem kímélték technikai malőrök (több mikikábelt is elfogyasztottak a fellépés alatt), azért letaroltak, megettek aznap este mindenkit.
Hogy két ekkora kultbanda félingyenes bulija miért nem vonzott mégse telt házat, arról külön tanulmányt lehetne írni. Sajnos úgy tűnik, egyre több a szobarocker hazánkban, akiket még így ingyen (és utána is baráti áron) sem hoz lázba két underground szinten eléggé meghatározó zenekar (mintha a Való Világ érdekesebb lenne, mint ilyen élményekért kimozdulni hazulról. S most ne jöjjön nekem senki azzal a gyenge dumával, h. "mert nem ismerik, nem is hallottak róla", mikor már minden vmire való háztartásban létezik internet-hozzáférés és pár perc alatt rá lehet keresni bmire). Úgyh. csak annyit tudok mondani, h. aki otthon maradt ezen a vasárnap estén, az bizony szégyellje el magát! Nálam megkockáztatom, már most év koncertje gyanús, amit a Soilent Green leművelt, pedig messze még az év vége és vár ránk egy rahedli igencsak ütősnek ígérkező megmozdulás!
