A Sunwharf meghallgatása után csak ültem és csak ültem és nem tértem magamhoz. No nem azért, mert leszedte volna a fejem és belehugyozott volna a koponyámba, ahhoz azért több kell. Mostanság meg még több. Nem értem az egészet. Mármint magamat. Vagyis... a teljes kiégést és pesszimizmust találom meg önmagamban. 

 Kezdjük talán ott, hogy a Sunwharf nem kezdő zenészekből összeverbuválódott zenekar. Eddig rendben. Iszonyat nagy zenét csaptak az arcunkba. Ez most abszolút objektív, lehet akár tényként is kezelni. Hitelesek? Persze, hogy azok, ez nem is kérdés. Akkor most mi is ez a kiégés, meg a pesszimizmus? 

 Egyrészt, amikor bekapcsolod azt az izét, szarládát, ami ontja magából az úgynevezett közízlésnek megfelelő rockzenét, akkor nem hallasz mást, mint egy halom Quimby kópiát és más szar alternatív szemetet. Kezdve az Anna And The Buziktól a fisfos Zaporozsec nevű okádékon át a "KISPÁY30Ugyanazokkalatagokkaljátszóugyanazafos" nevű zenekarokig bezárva. Rendesen megijedek, hogy a gyerekeim ilyen közegbe fognak szocializálódni. 

 Másrészt itt van az Underground. Ezen belül is a stonersludgedoomSTB felekezet. Mintha megrekedtünk volna egy kicsit. Mintha nem keresnénk az újat. Lehet, csak én érzem így, de hogy ebből a DOWN szerű zenéből annyi van, mint bolha egy átlagos magyar puliban, az ziher. Nem csak itthon, mindenhol. Biztos, hogy ez nyafogásnak hangzik most, az is. Rengeteg levelet kapunk a postafiókba és azt kell mondanom, hogy több, mint a fele ilyen. Jobb, rosszabb, de ilyen. Amikor már a Down is csak saját magát kopírozza, az elgondolkodtató. 

 Ne értsetek félre, nem akarom elvenni a Sunwharf dicsőségét, mert nem is lehetne. Ők ilyenek, ez jön belőlük, ezért tudnak hitelesen játszani a közönségüknek. Nem mellesleg jobban öröltem volna, ha a Down ezekkel a dalokkal jön ki az utolsó EP-n, de hát mit tegyünk, a Sunwharf most jobbat nyujtott, mint ők.

 Mégis, nekem ez már túl sok. Valami új kell, ami felzavarja az állóvizet. AMEN!

Az Astralnaut nagyon betalált most. Ez most annak is köszönhető, hogy a májusban napvilágot látott anyaguk csak öt dalt tartalmaz. Elő a fülest és amíg a gyerekek alszanak délután, az alatt meghallgattam. 

 Annyira tetszett, hogy egyből előkerítettem a korábbi dolgaikat is, két EP-t és egy Single-t. Ezeket amúgy meghallhatod a bandcamp oldalukon is. Most maradjunk az új lemeznél.

 Gyakorlatilag, ami beugrott az az volt, hogy itt valami csúnya Clutch nyúlás van, de amint az első dalt meghallgattam már ez megcáfoltatott. Igén tény, hogy Neil Fallon hangja ott kering körülötted miközben hallgatod a dalokat, de ez inkább felértékeli, mintsem hogy lerombolná az album érdemeit. Azt a fajta proto-rock zenét nem lehet utánozni és hál isten, a srácok meg sem próbálják. Rengeteg minden más is keveredik a zenéjükben. A Neopium közepénre beraktak egy olyan fajta depresszív sludge részt, amit még a francia Hangman's Chair is megirigyelhetne. A Dethroned pedig A C.O.C. Doomosabb vonalával nyit. Jócskán akad itt Southern íz, némi Heavy Metal. 

 Hangulatában olyan lett a Thieves... album, mint egy metalosabb felfogású ős rock album, Teli változatosabbnál változatosabb dallammal, ízzel, zamattal. Akit érdekel valami újdonság és nem csak ez a tucat Down kópia zenekar, amit mostanában kifos magából az internet, az hallgassa meg az új Astralnaut lemezét, csak 32 perc, viszont garantált a szórakozás. AMEN!

A Holy Serpent zenekarról ennyi az összes info: "Holy Serpent is a Heavy Psych rock band from Melbourne, Australia." Ez is több, mint a semmi. Legalább jók és a kevesebb több elvét követik.

 Szóval Ausztrália. Adott már az a földrész nem egy kiváló jó zenekart és közöttük is voltak jó néhányan, akik vagy új stílust alkottak, vagy egyszerűen a régi jól bevált recepteket használva új medicinát kavartak a beteg és nélkülöző fül számára.

 A Holy Serpent is valami nagyszerű mixtúrát hozott létre. Nagyon mélyről jövő zsigeri Doom muzsikát kevernek Space rock és némi Acid rockkal. Erre rájön még az a fura hippis orgánumú ének, amit én nem tudok nagyon befogadni. Akkor se, ha legyen szó mondjuk egy olyan bandáról, mint az At Devil Dirt. Ők hatalmas zenészek, de valahogy sem a fejemben, sem a lelkemben nem áll össze a kép. Azonban itt a konstelláció tökéletes. 

 Mindegyik szerzemény lassú őrlődés a fogaskerekek között, csak néha megy át középtempóba, de annyira kellemesen jóleső hallgatni, mint részt venni egy ókori római lakomán. Nagyszerű, ahogy elkezdődik az első dal; az a psychedelikus elszállás azzal a szőrös gitárhangzással, majd bejön egy tipische doom riff az agyadba, ami végig követi az egész dalt. Fantasztikus. Az ének pont a nyávogás és a keménykedés határán. Egészségesebb, mint Jim Morrison, de azt a fajta nőies nyafogást nem éri el, amit Billy Corgan tud előadni. 

 Az egész album meghatározó hangulatát a folyamatos basszus búgás adja meg, illetve a monotonia, de ez azt hiszem elég alapszintje egy valamire is adó psychedelikus doom rock zenekarnál. Aki erre vevő, az nem jár rosszul. AMEN!

 Bandcamp

Ritkán futok bele olyan lemezbe, ami rögtön megfog. A furcsa nevű finn banda kilenc dalt magába foglaló albuma pedig ilyen. Erős dalok, jól kitalált énektémák, vérbeli sztóner-feeling. Bontsatok egy(?) bort, aztán hangerő fel!

Get Stoned!

A Dungaree egy friss szegedi zenekar, bár a tagok már zenéltek itt-ott. Nemrég adták ki a bejelentkező EP-t, a Climb Out Of River-t. Bevallom, nekem már akkor szimpatikus lett a brigád, amikor megláttam, hogy csak három dalt tartalmaz. Úgy vélem, a mai világban, amikor minden bokorban születik egy-egy rock zenekar, akkor üdítően hat, ha nem kell egy teljes nagylemez mennyiséget meghallgatni, még úgy sem, hogy ütős az egész.

 Én még a régi vonalat képviselem, aki bugylival eszi még a fagyit is. Idő kellett ahhoz, hogy az orsós magnóról átálljak a magnetofon kazettára, most meg már a CD is ciki. Ráadásul úgy írni valamiről, hogy nem hallgatod meg többször és nem forgatod át magadban, az nemcsak a zenekarral szemben bunkóság, hiszen ők se 15 perc alatt hozták össze a történetet - munkájuk volt vele, nem kevés - , hanem a zenével is, mint művészeti produktummal szemben is otrombaság.

 

Maradjunk azonban a zene mellett. Az EP három nótát tartalmaz. A címadó egy nagyon nagy groovval megáldott szerzemény. Egyből a Soundgarden későbbi korszaka ugrott be, ami már csak nyomokban emlékeztet a grunge stílusra. Szép tiszta hangzás, telt ének jellemzi egyébként az egész cuccot. Szemtelenül fiatal koruk ellenére nagyon érett mind az ének, mind a mögé pakolt zene is. Amikor hallgatom ezt a dalt néha elfog a vágy, hogy előkeressem a Zetor kulcsát és kijöjjek a fészerből és lebontsam a szomszéd pajtáját. Talán azért, mert van benne egy adag bugaci Redneck feeling is. Bár lehet, hogy csak én vagyok ekkora mocsári paraszt, de sebaj, amíg töpörtyű és csécsi szalonna van, esetleg ilyesfajta muzsika dorombol a fülembe, addig azt se bánom, hogy pálinkát kell innom borral.

A Dream Again dalnál már kicsit távolodnak az undergroundtól, már amennyire a dallamosodás ezt jelenti. Olyan refrént lapátoltak itt össze, ami már stadionért kiált. Most nem a Puskás stadionra gondolok. Jó érzékkel nyúlnak itt a dallamokhoz, mégpedig úgy, hogy cseppet sem veszítenek a dögösségükből.

 Az utolsó dal a kakukk tojása. Ez a dal aminél a grunge már abszolút nem szerepel. Ráadásul iszonyat laza is egyben. Az alapok valahol a swing ritmusaira hajaznak és erre jön rá a feszes gitár, a laza basszus és a vagány italért kiáltó reszelős ének. 

 Örülök, hogy csak három dal, mert ezekre a szerzeményekre maximálisan odafigyeltek a srácok, Ilyenkor mindig attól tartok, hogy egy LP-nél már belecsúszhatnak töltelék dalok is, amik viszont elveszik a zsenialitás élét. Most azonban elénk tettek egy olyan EP-t, ami becsületére válna a legtöbb már nem kezdő zenekarnak is. FACE 

Koncertek: 

november 21. – Szentes, Ifjúsági Ház
november 22. – Budapest, A-CÉL Rock’n Sport Klub

 AMEN!