Ismét egy Vendégposzt, ezúttal Aiwasstól, az Urania, a Whorediezel és még a "ki tudja mi még" motorja.

 Nicodamien barátunk soha nem lankadó lelkesedéssel teszi fel a kérdést évek óta:”-Nem akarsz írni a stonerblog-ra?”. Az ilyen kérdésekben van benne a válasz is,de most nemet mondtam a nem-re,így írok pár (szerintem) hatalmas albumról,amiről eddig itt még más nem:

 A semmitmondó név nagyon sokat mondó zenét takar,ezzel a debüttel tökéletesen belecsapott a dolgok közepébe az ukrán trió. A zene nem több mint stoner-doom-fuzz hagyományőrzés ős-Sabbath riffekel,de annyira el lett találva,hogy mégis sokkal több ennél.

 A rövid bevezető amit az Alucarda című ’78-as moziból ollóztak ki,jó rávezetés a 70-es évek-féle okkultizmus és fekete mágia hangulatára,ami a régisulis doom egyik elengedhetetlen kelléke,itt inkább önirónia,mégis működik. Nem próbáltak semmi újat kitalálni,a tipikus hangzásra tipikus doom riffeket hoznak,de azt annyira ízlésesen teszik,hogy a hangulat magával ragadja az embert. Az ének egy szétfüstölt Ozzy-ra hajaz,úgy a húszas évei elején,kelet európai akcentussal,amit szintén csak dicsérni lehet,úgy király ahogy van. Külön hangszerként olvadnak rá az énekdallamok a gitárok bugására,finoman mocskos egységet alkotva,amit szerencsére nem tesznek tönkre semmi újsulis szeméttel,de ez a következő albumukról sajnos már nem mondható el,ennek ellenére az is hatalmas lett,mégsem közelíti meg az első cucc adta élményt.

 A kettes „Red Wine”című tételt emelném ki,ami egy akkora Doom sláger,hogy ha a 70-es években írták volna a doom őshazájában,talán egy egész életre eltartotta volna a zenekart,de bármelyik track-et kiemelhetném valamiért.

 Meg kell említenem még a Red Wine videóját,ami a Valerie And Her Week Of Wonders című 1970-es cseh erotikus(?)-okkult-fantasy filmből lett összevágva,ahogy kell.

 Negatívumként még azt sem vethetem a szemükre hogy pofátlanul fiatalok,hiszen ilyen idősen már csináltak hasonló zenét mások is,leginkább 30 évvel ezelőtt.

Saalem Alaikum

Németországból kaptuk ezt a megkeresést. Örülök neki, mert mostanában valahogy ott csend van. Nem jellemző, hogy onnan jön valami.

Nos, itt van ez az EP. Baromi jól szól. Mondjuk a Gorefest Chapter 13/Down I hangzás kb.

4 odabaszós, súlyos, hangulatos dal, ők azt mondják stonersludge. Legyen! Nekem most pont hangulatom.Király. Halgassátok!

 A következő lemezismertetőt Zsenya küldte nekünk. Egy tiszteletbeli Stonerblog tag, aki anno még adminisztrátor is volt nálunk, de idő hiányában soha nem posztolt nálunk, viszont aránylag rendszeres koncertjáró. Úgy néz ki, most megtört a jég és klaviatúrát ragadott. Tessék, csak tessék!

 Az olyan texasi unikumok, mint a Tex-Mex kaja, a  Lone Star sör, a rodeó, az államot ciklikus időközönként letaroló tornádók vagy aBush-família mellett az austini The Sword jelentéktelennek tűnik. A sokadvirágzását élő alternatív-country helyi diszpintyeit tekintve talán már kevésbé. A súlyosabb műfajok iránt nyitott egyszeri számára viszont már jó eséllyel beugrik valami. Hát, vagy nem. A “vagy nem” halmaz reprezentánsai számára: A The Sword egy nehéznek, sőt gyakran súlyosnak és fémesnek elkönyvelt műfaj –  hangzásban és fizimiskában is retrográd - galerija. A hovatartozás felskiccelésénél nyugodtan és felváltva dobálózhatunk a doom, a stoner vagy a retro szavakkal, de mégis akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha azt, (mármint a skiccelést) a Black Sabbath-nál kezdjük el és valahol aBlack Sabbath-nál végezzük ki. A The Sword esetében a Sabbath persze tényleg alap, de a srácok elég látványosan bedőltek a Bay Area mozgalomnak is, ráadásul tisztességes lokálpatrióták lévén, letérdeltek a ZZ Top előtt. Ez utóbbi ugyan kevésbé látványos, de a 2009-es Warp Riders friss szénaszagot árasztó riffjei és kapanyélszólói hallatán (lásd: Lawless Land) Billy Gibbons plágiumot kiáltva köpte padlóra a sörét.

Persze az is az igazsághoz tartozik, hogy a “baszós-kardozós” tematikát szövegben, de főleg vizuálban zászlójára tűző zenekar sohasem árasztott magából igazán szúrós adrenalinszagot, viszont az eddigi három stúdiólemez (Age of Winters - 2006, Gods of the Earth - 2008, Warp Riders - 2010) darabonként is bőven tartalmazta a műfajhoz előirt naftamennyiséget.

Az Apocryphon, a 2009-es Warp Riders tükrében persze  messze nem spanyolviasz, de az austini négyes ugyanolyan hanyag eleganciával férceli egymásba a riffeket, mint korábban bármikor. A ‘80-as éveket idéző Hawks and Serpents kamaszos “mutálása” ugyan első jattra mintha kilógna a sorból, de a nagy műgonddal felvezetett Eyes of the Stormwitch vagy a bluesosan hömpölygő The Hidden Masters már ismerősebb pálya, a boltot megfuttatni is hivatott kislemezek  (a bizarr orgonával fűszerezett Apocryphon és a pózolósra vettVeil of Isis) pedig ismét felvetik annak gyanúját, hogy a The Sword féle ősriff-generáló szoftver valami titkolt safhauzeni termék.

Az uszkve harminc éve – vagyis a műfaj nulla pontjaként is aposztrofálható Master of Reality-vel – kőbe vésett  műfaji határokat szinte észrevétlenűl megkerülő, illetve át-átlépő The Sword ezúttal látványosan  komfortzónán belül maradt. Azért örülünk. Pláne, hogy azApocryphon hallgatása közben, a felvezetésben említett tengerentúli kulináris és egyéb mérőpontok könnyűszerrel olyan közismertebb favoritokra cserélhetők, mint Szalonsör, zsirosdeszka, vagy kockalada.

Zsenya

Csabitól kaptuk:

 A dán Blond testvérek kiegészülve Michael Bruun dobossal a harmadik EP-jüknél tartanak immár, erre hívták fel figyelmünket ők maguk. Határozott céljuk az időutazás, és nagyon úgy tűnik ehhez minden szükséges eszközzel rendelkeznek is. Tárgyival és emocionálissal egyaránt.
 Saját bevallásuk szerint is hagyományőrző jelleggel jöttek létre és munkálkodnak mai napig. Azon kívül, hogy van gitárjuk, dobjuk, helyenként orgonájuk is (és persze ezek használatához felettéb értenek is), elsősorban a felelevenítendő kor zenei világának ismeretével is rendelkeznek, hozzá óriási szívük és lelkük van. A fényképek láttán nem 65 éves "rutinrókákról" van szó pedig. Maguk mellé hívták még segítségül Andreas Krohn-t és Lars Lundtoft-ot, akiknek szerves részük volt abban, hogy ez az anyag így szóljon. Korábbi anyagaikba belehallgatva viszont azt tapasztaltam, hogy intha kicsit vastagabb hangzással dolgoztak volna, de ez így karcosabb, rusztikusabb. Gondolom füstöltlazac eszegetés közben döbbentek rá a közös gyökerekre és hogy bár a két srác nem tagja a szó szoros értelmében a bandának, de kellettek hozzá, hogy a tradíciók követése teljes legyen.
A 6 számos EP-t Lucifer keze indítja (örökzöld stoner téma). Kellemes kis bevezető, tiszta énehang és dallam, kellően recsegős gitársound, nem alulkevert basszus. Így indulunk neki az időutazásnak, és ebből később sem engednek a fiúk. A lemezen végig ezzel a szép, egyenletes teljesítménnyel haladnak végig. Együtt énekelős refrének, szellős riffek. Az An Omen (klippes nóta) és a Wolves gotta Howl című dalokban bekúszik a képbe (illetve a hangba) a Hammond is, ami mint tudjuk nagyon jól színez és helyénvaló ebben a műfajban.
Nem tudnék egyetlen tételt sem kiemelni a hatból mert mindegyiknek megvan a feeling-e, mind kedvelhető valamiért. A céljukat tökéletesen látó, ennek fényében zenélő srácok ők.

 Tudják, érzik, csinálják. Jól csinálják!

 Akik kedvelik a '70-es évek zenéit, hangzását, hangulatát, a nagy öregeket, azoknak be fog jönni a Doublestone muzsikája, ebben biztos vagyok!
Koncertjükre lennék kíváncsi, mert élőben, jó keveréssel nagyon magamba tudnám szippantani az ak-kor szelemmét.

Oldalukról ingynes letöltési lehetőség vár ránk:

http://doublestone.b-evil.dk/

Egyéb elérhetőségek:

http://www.facebook.com/doublestone

http://doublestone.bandcamp.com/

Írtunk már korábban erről a svájci bandáról. Most az történt velük, hogy a Heavy Planet(amerikában) az év albumának választotta ezt az anyagot, mi meg még csak nem is írtunk róla. Ezt pótlom most sebtiben.

Hát mit is mondhatnék? Baszott nagy, a Heavy Planet nem tévedett!

Reneszánszát éli az az első (neck) pickupos hangzás, amit vintage hangzású pickupokkal, vagy újabbak testbe behajtásával (távol legyen a húrtól) és fuzz pedálokkal nyomnak. Szóval van gitárhang is, meg gitár testhang is, meg fuzz is (pl. Brant Björk).

A zene? Vitát nyithatnánk, hogy mennyire stoner ez a rock, vagy sem. Az biztos, hogy modern felfogású, kísérletezős, útmutató és mindettől lesz izgalmas. A megszokott frazírok, hangok másképp összerakva, új köntösben. Nagyon kúl! Baromi jó hangok, effektek, tényleg jó, na!

Nem is emelnék ki egy dalt se, mert mindegyik kolosszális! Gyerekek! Hallgassátok, baromi jó, vagy csak az van, hogy a jobbik fülesemmel hallgatom a zenét, amit még Nico-tól kaptam ezer éve. Majd megmondjátok kommentben. Ők meg mehetnek már mainstreambe!