Default style- Alternative style
Van még egy 2012-es el(le)maradásunk, ezúttal Svédországból. Ezt az anyagot is a Bilocations Recordtól kaptuk, érdemes lesz rájuk , illetve az általuk pártfogolt bandákra.
A Mamont zenekar igazi rokkzenét tol, érződik a 60-70-es évek felfogásának a jelenléte, agyonfuzzolt bőgő, gitárok teszik stoner fülnek befogadhatóvá ezt a zenét. Érdemes megpróbálni.
Photos by Anders Birger (andersbirger.photoshelter
Két tagú Dán zenekar, a 60-as 70-es évek (fuzz) hangzásával és dalaival. Van itt rendesen shake, sivatag gitár, zongora, psychedélia, csirimp-csörömp, taps, csörgődob, lazaság és rokknroll. Héhéhéhééjjj! Izgalmas, hallgassátok!
.
Bien János, azaz Yell ezúttal is színvonalas írással gazdagította blogunkat :
.
.
Tagok :
Jussi "Iron Hammer" Myllykosk – Bass
Gareth Millsted – Drums
Kimi Kärki - Guitars
Chritus - Vocals
.
Tracklist :
01. Sign of Osiris Slain 06:28
02. The Answer 04:15
03. Child Witness 09:22
04. Between the Blue Temple and the North Tower 09:33
05. Sinking City 06:42
06. Endless November 07:07
07. Sign of Osiris Risen 14:56
.
2008-as megjelenésekor, a Fear No Pain c. bemutatkozó Lord Vicar album azonnal meggyőzött. A finn doom bandában nyilvánvaló volt a potenciál. Dalaikban az egyértelmű Black Sabbath hatás mellett, ott sorjáztak a saját ötletek és az egyéni hangulatok. Így már kiváncsian nyúltam a 2011 elején megjelent splithez, amit a Griftegárd nevű svéd doom formációval jegyeztek közösen. Ezen a kislemezen a Lord Vicar akkorát villantott a DoYou Believe c. The Cardigans feldolgozással, hogy a dal azóta is a leghallgatottabb, kedvenc metal dalaim közé tartozik!!! Persze könnyen megmagyarázza a magas színvonalat, ha megtudjátok, hogy a banda tagjai neves és klasszikus doom bandákból jöttek össze. Elég ha csak megemlítem Chritus Saint Vitusban és Count Ravenben és Kimi Kärki Reverend Bizarreban eltöltött éveit! Persze ez azért nem mindig garantálja a magas kreatív színvonalat.
A 2011 végén megjelent második, Signs of Osiris című albumukat már felfokozott várakozás előzte meg részemről. Első hallgatásra is nyilvánvaló volt, hogy a zenekar megmaradt a klasszikus doom és heavy metal keskeny ösvényén, amit olyan rokonlelkű bandák munkásságával lehet párhuzamba állítani, mint a Pentagram, a Trouble (oh Atyám, mennyire várom már az új albumot!), vagy a Witchfinder General. Elöljáróban tegyük rögtön hozzá : itt szó sincs utánérzésről! Az egész alkotás megáll a saját lábán, nincs szüksége arra, hogy bármit átemeljen más bandák ötleteiből.
Thoth a Mesterem! Az atlantiszi mágus alapjaiban változtatott az életemen. A fehér mágia és a titkos tanok beavatott főpapja, Atlantisz bukása után azt a parancsot kapta, hogy alapítson új birodalmat és mentse át a Tudást Egyiptom földjére. Ez a Tudás (amit Thoth a Tabula Smaragdinában foglal össze) lesz később a hermetika és az alkímia alapja is. Később egybeolvad a keresztény és perzsa misztikával, majd egyik fő hatása lesz a gnosztikus tanoknak. Ha ezt a tudást önös és ostoba célokra használod fel, máris a fekete mágia tárgyköréhez érkezel. Leszögezem,ezt határozottan nem ajánlom senkinek. Hűen megmaradok magam is a Fény oldalán. Amikor megláttam a lemez címét, azonnal éreztem, hogy nekem szól. Oziriszt leginkább a halottak és a túlvilág isteneként azonosítják a mitológiában, aki bíró és egyben életadó Úr is. A Lord Vicar, Ozirisz szimbólikus példájával, a halál és az újjászületés misztériumát járja körül. Szerencsére nem a végletesen sötét erők befolyása alatt teszi mindezt. Ennyit az üzenetről, hiszen nem is feltétlenül kell mindezt tudni ahhoz, hogy a nagylemez élvezhető legyen.
A dalok hangulatát híven tükröző borítóba csomagolt albumot keretbe zárja a Sign of Osiris Slain és az epikus Sign of Osiris Risen. Az elsőben a szép akusztikus bevezetés egy hősies riffelős dallá változik, közepén egy misztikus és súlyos belassulással. Furcsa, de még Iron Maiden hatásokat is felfedezni vélek benne. Nagyon jó indítása ez a lemeznek. Sok underground bandához képest a hangzás pazar! Dögös, kellően vastag és jól artikulált. A gitár sound a legjobb doom hagyományokat követi. A The Answer tovább fokozza a lendületet. Itt már hallható az, ami az egész albumra jellemző. Nevezetesen, hogy van egy egyéni ízű lüktetés és riffelés, amik az emlékezetes dallamokkal kiegészülve, jócskán túlmutatnak a doom határain. Ezzel fogást kínálnak a stonereknek és a klasszikus hard rock/heavy metal rajongóknak is. Ez a groove a Sinking Cityben olyan egyértelmű, hogy bármelyik stoner banda elirigyelheti tőlük. Chritus Ozzyra emlékeztető orgánuma a Child Witness komor témáiban teljesedik ki. Ez a dal a Paranoid korszakos Hand of Doom felépítését és hangulatát idézi, de mégsem lehet kópiaként tekinteni rá. Van a bandában annyi egyéniség, hogy ezt is megússza. Az anyag közepén van még egy hosszabb lélegzetű dal, a Between the Blue Temple and the North Tower. A sokféle hangulatot felvonultató dal, dicsőséges és trappolós főtémáját remekül ellenpontozza a Vol.4 atmoszféráját idéző újabb Sabbath-hangulat. A teljesen akusztikus Endless November nyugodtságában ott van a visszafojtott feszültség is. Ünnepélyesség, szomorúság, fájdalom, félelem és szépség egyaránt a sajátjuk, akár egy dalon belül is. A zenével remekül bontják ki a szövegekben rejlő hangulatokat. Mindezt a majdnem 15 perces, epikus zárótétel mutatja meg a legnagyobb teljességében. A 7. perc után kezd kibontakozni az a téma, ami a legcsodálatosabb számomra. Csak a Pentagram zenekar klasszikus és ősi, Windmills and Chimes című dalával tudom párhuzamba állítani. Abban a csodában van (amit nemrég a Last Rites c., zseniálisan sikerült albumra újra felvettek ) ehhez hasonló, mágikusan fogós, elemelni képes gitárjáték. Végig ráz a hideg! Katartikus felépítésével, változatos témáival a Sign of Osiris Risen tökéletesen zárja keretbe ezt az elbűvölően szép albumot.
.
.
.
.
.
.
Tavaly kaptam tőlük egy nagyon jó kis anyagot. Ma megkértek, hogy közöljük veletek az új tudnivalókat:
"Tiszteletem!
.
Ismét Bien János (Yell) írását olvashatjátok, aki ezúttal egy milánói együttes felkérését teljesíti. Íme :
.
.
Album tracklist :
1. Even 50 Feet Hamsters Have Feelings (13:06)
2. Of Bong And Man (09:59)
3. Inhale On Main Street (07:24)
4. Kilooloogung (10:00)
5. A. B. Ong (10:58)
6. Cthulhu (12:21)
.
Az együttes tagjai :
Andrea - Guitar, Theremin
Alberto - Bass, Gozer, Qualitron
Teo Heavydrum - Drums and Percussions
.
.
A 2008-ban Milánóban alakult King Bong saját maga így jellemzi stílusát: "psychedelic instrumental trips". Ezt a (különben majdnem pontos) stílusmegjelölést mindjárt az elején helyére kell tennünk. Ha már saját magukat cimkézik, egészítsük ki a doom metal és stoner kartonokkal. A trió harmadik, egész estés albumán ugyanis fontos szerepet játszanak az említett stílusjegyek is. A Space Shanties, B-szériás filmeket idéző borítójával utal rá, hogy egy psychedelikus tripnek nézünk elébe.
A lemez címe egy legendás Khan albumra rímel (Space Shanty). Nem hinném, hogy az egybeesés véletlen lenne. Ha valaki a rock 'n'roll kiterjedt ikonográfiájából kiemel egy olyan momentumot, ami erősen párhuzamba állítható saját stilisztikai jellemzőivel és láthatóan a törekvéseik is egy irányba mutatnak, az csakis szándékos lehet. Nincs ezzel semmi baj! Lehet idézgetni és utalgatni, ez a kaland mindig is a rock eszköztárához tartozott. Könyveljük el, hogy a King Bongra erőst hatást gyakorolt Steve Hillage rövid életű, de kultikus prog/space bandája.
A több, mint egyórás album mindössze 6 tételből áll és csak egyetlen dal játékideje marad 10 perc alatt. Így tehát bőven van tere a bandának, hogy kibontsa kísérleteinek eredményeit. Az élőben felvett dalok erősen változó hangulati skálán mozognak, miközben hosszú és szövevényes kalandokba bocsátkoznak a progresszivitás teljes tartományában, leginkább Andrea gitárjátékát helyezve főszerepbe. Az első dal, az Even 50 Feet Hamsters Have Feeling felvonultat szinte mindent, ami ezen az albumon hallható lesz. 13 percben eljutnak a lassú, doomos építkezéstől, az elszállt középrészen át az intenzív végkifejletig. Néhány másik dal közepén is a jazz-progos jammelés uralkodik el. Az Of Bong and Man elején uralkodó Hendrix villódzások után is ebbe az irányba fejlődnek tovább, igazi virtuóz gitártudást bemutatva. Ez a jazz-hatás nyilvánvaló az Inhale of Main Street-ben is. A doom igazi ereje bontakozik ki az A. B. Ong című dal kezdetén, amit egy gyorsabb metal téma vált fel, beletorkollva egy érdekes és igazán laza hangulatú dzsemmelésbe. A zenekar ebben a laza feelingben van leginkább elemében, itt érzem őket leginkább felszabadultnak. Ennek egyenes következménye, hogy ezek a részek adják a lemez legeredetibbnek mondható ízét. A King Bong ezzel együtt egy könnyen hallgatható, bárki számára érthető és elérhető utazást kínál.
A dalok különös címei súlyos psychedeliára engednek következtetni. Kissé megtévesztő dolog ez, mert a hangzás és a játékstílus sokkal inkább a racionális világ keretein belül maradnak. Semmi igazi elszálltság. Semmi komoly agydurrantás. Hideg fejjel tartják az egész albumot kontroll alatt. A banda hangzása nem mutat fel semmi egyéni vonást. Annyi ilyet hallottunk már...Egy instru bandának különösképpen szüksége van egy messziről kiabáló, azonnal felismerhető hangzásképre. Véleményem szerint nem ártana találniuk egy tapasztalt külső embert, egy producert, aki veszélyesebb vizekre vezethetné őket, kidomborítva néhány, csak rájuk jellemző ízt. Ebben látom a fejlődés lehetőségét : meg kell találniuk egy igazán sajátos hangzást. Kaland az élet! Főleg, ha psychedeliának hívják.
.
.
.
By Bien János (Yell)
--
http://about.me/bienjanos
.
Kommentek