BenyoBoy újra: 

A holland székhelyű S.I.M.B. azaz a Satan is My Bitch már 2008-ban létezett, első lemezük megjelenésére mégis idén márciusig kellett várni. Hogy megérte várni ennyit az első hazavihető kiadványig, az mindjárt kiderül.

A zenekar négy tagból áll (Babbata Kefi énekes, Chico P. Monev dobos, Huby Hubenov basszeros és a gitáros Svenből), akik korábban már megfordultak kisebb undergournd zenekarokban is (Artery, Brothers in Blood, Kartzer és Ebanizm), így nem mondhatni őket zöldfölű bagázsnak. Stílusuk a nem kicsit southernes beütésű doom-groove metalba sorolható. A nagydarab énekes orgánuma is ehhez passzol, medvésen dörmögő hangján lehet hallani, hogy egy képzett énekesről van szó. A dalok leginkább a súlyos és darálós riffek köré épülnek, amilyet pl. a kőkemény So Heavy, So Slow-ban is hallhatunk (vagy a még durvulósabb Satan is My Bitch-ben). A picit post-grunge-os beütésű Mind of God a személyes kedvencem, ami egy picit megtöri ezt a nagyon kemény vonalat, de a hat alapszámon kívül az első bónuszként megkapott If You Just Try is eszméletlen hangulatos, szintén nagy kedvenc.

Sajnos többet nem nagyon tudok mondani a lemezről, mert nem lett túl hosszú (bónusz számokkal együtt sem), de hallható rajtuk a szakmai profizmus és az igényes hangszerelés, így bátran ajánlom mindenkinek, akik szeretik a mélyebb hangolású, darálós gitárhangzást. A végére még egy érdekesség: a nem túl hosszú lemez borítóját egy híres londoni tetováló mester, Gino Angelov tervezte.
Bandcamp: http://simb.bandcamp.com/
FaceBook: http://www.facebook.com/simbcamp

Attack of BenyoBoy.

Bár a berlini Pyrior nemrégiben adta ki a Beam Orchestrával közösen készített split kislemezüket, én mégis a 2010-ben kiadott, de a Bandcampen tavaly decembertől elérhetővé vált bemutatkozó LP-jüket szeretném ajánlani! A banda 2008-ban alakult egy helyi zenés közösségben, ahol fiatal srácok jártak össze jammelgetni. Ebben a közegben ismerték meg egymást Torsten basszusgitáros, Max Appeal gitáros és a dobos Danilo, akik 2009-ben ki is dobták első EP-jüket, majd egy új másik gitárost, Mathiast bevéve ezzel a stabil felállással vették nyakukba a német stoner rokkerek világát.

 A felállásból is látni, hogy ők is az instrumentális vonalat erősítik. Szeretem a „néma” rockbandákat is, de néha nagyon tud hiányozni az az ének, ami az Oceanus Procellarum hallgatása közben egyáltalán nem jött elő. A srácok nagyon profi témákat hoztak össze a lemez kilenc száma alatt, ami már a nagyon hangulatos kezdésnél, az ambientes Pulsarnal előjön (már akkor tudtam, hogy tetszeni fog a lemez). A kellemes stoneres témákon kívül vannak egész súlyos doomos (Point of No Return) és pszichedelikus (Sunset ) nóták is, de még egy kellemesen melankolikus dalba is belefuthatunk (Marte T.R.). A lemez a jó és változatos dalok miatt így a végére sem tud kifújni, főleg, mert a lemez legtökösebb dala, a Venom is a végén található.

 A lemezt kifejezetten ajánlom mindenkinek, ami bár nem egy nagyon friss cucc, a szintén kiváló split miatt így is aktualitását élvezi. Arról nem is beszélve, hogy egy nagyon igényes, jó hangzású lemezt tudhat be magának, aki berendeli az 500-ra limitált kézzelfogható példány egyikét.
Bandcamp
FaceBook: http://www.facebook.com/pages/Pyrior/182735175103341

BenyoBoy újra lecsap:

A korai emlősök egy angol triót takar: Rob Herian (gitáros-énekes), Deniz Belendir (orgona, szinti) és Ben Davis (dobok) tavaly alapították meg Early Mammal néven pszichedelikus rock/doom metal zenekarukat és meg kell, hogy mondjam, egy ilyen kezdőlemezt kihozni arra utal, hogy ezekre a srácokra kiemelten kell figyelni a jövőben!

A lemez hangzása első hallgatásra nem (tetszés szerint: sem) tökéletes: az éneket néha alig hallani és picit tompán szólnak a gitárok, de mindez leginkább a garage rockos hangzás előtt tiszteleg, hiszen a számokban hallható billentyűs részek már jól szólnak (a felvezetésekről nem is beszélve) és valóban ez az „egyben-hangzás” remek atmoszférát ad az egésznek. Nos, ha ezen túltesszük magunkat egy közel tökéletes mesterművet kapunk, hiszen ez a három fiatal srác olyan témákat és dalokat rakott le a Horror at Pleasure-rel az asztalra, hogy még az én állam is koppant. A kellemesen eklektikus énekhang, az említett garázs rockos alapokkal és a pszichedelikus, retrós hatást keltő billentyűs hangszereknek (főleg az orgonának köszönhetően) egy olyan utazásban lehet részünk, amit nem sok lemez tudott elérni nálam. A Right Hand sejtelmes felvezetése még nem enged semmit sem gynítani, de a Final Witch kezdőriffje után már tudjuk: nincs megállás, ez egy nagyon tökös és beszívott lemez lesz. Az lejétől a végéig jobbnál jobb tételek váltogatják egymást: az instrumentális Checking the Bullshitter's Queen tényleg olyan, mintha valami nagyon beszívott zenekar ’70-es demókaziját raktuk volna be, a majdnem tíz perces, sludge-os beütésű Resurrection Men pedig önmagában egy eszméletlenül hatásos szám, csak úgy, mint a nagyon magával ragadó, szóló-centrikus Final Witch.

Hogy egy kristálytiszta hangzású kiadványnál mennyire jönnének át azok az érzelmek, amiket a lemez hordoz magában, talán sosem tudjuk meg, de még ennek ellenére is azt tudom mondani, hogy egy kiemelkedően jól megírt darabról van szó, amit az április elsejei megjelenés ellenére sem szabad komolytalanul vennünk.

FaceBook: http://www.facebook.com/earlymammal
Bandcamp (zenekar): http://earlymammal.bandcamp.com/

Meg tudjátok nekem mondani, miért nem hallottam eddig a holland Stonerfront Nijmegen együttesről? Most komolyan, ti is ismeritek azt az érzést, amikor hallgatsz egy új számot, és hirtelen beugrik egy előadó, vagy együttes, akit szeretsz. Nem a copy-paste érzésre gondolok, hanem annak a reciprokára. Amikor legbelül érzed, hogy amit hallgatsz, az.... Temporális orgazmus, na! Ezt a szót kerestem.

   Az alábbi számról nekem a veterán helikopterpilóta bluesgitáros, Stevie Ray Vaughan jutott eszembe, aki szerintem Robert Johnson reinkarnációja, az ördögös sztori nélkül. Viccet félretéve, ő a XX. század egyik legjobb gitárosa. Meg kell még említenem a légiriadó hangot, melyből végre többet kapunk mint a War Pigs-ben anno.

   Összefoglalva, aki egy kellemes fél órára vágyik, és szereti a nem mindennapi megoldásokat a zenében az szeretni fogja a lemezt. 

May the fuzz be with you!

Letettem a lantot este hat körül, és húztam egy kövéret az ape-hangeren, hogy ha a 630-as ajtónyitást nem is, de a 7 órás sókezdést mindenképpen elérjem.
A Kyng helyére beugró Scoprion Child robbant be először aznap este, bár a srácok küllemben hozták az oldschool stílust, egytől-egyig úgy néztek ki, mintha valami 70es évekbeli Trapper farmer reklámból maradtak volna itt, azért a belbecs elég vérszegény volt. A Polygon of Eyes számmal nyitották és zárták a sót, ami nem egy rossz nóta hozza a szokásos paneleket, bár nem ragadt a fülemben. Így a bárpult felé fordulva a " Nem is rossz! mondjuk nem is jó" felkiálltással rendeltem ki a következő söröket. Azért remélem felfejlődnek, jó lesz ez, csak ez még így nagyon halvány. A Kyng-et sajnálom, a Falling Down-t most sem hallhattam meg, ehh.

Az este meglepetése nekem - mint a stoner határmezsgyéjére néha betévedő fél-amatőrnek- a Lionize volt. Nagyon kapós groove-ot tolnak a fiúk, akire mindenki akaratlanul rázza a hátsót. A Lionize recept hallatlanul egyszerű, végy egy jó szerecsen dobost, plusz adj hozzá egy favágó-kinézetű basszerarcot, aki néha mintha négy kézzel morzsolná a négyhúrost. Kell még egy karoszszérialakatos-forma énekes-gitáros, aki a mélytől magasig bárhol pontosan szólal meg, no meg egy jó alternatív billentyűs. Aki fogékony a reggae életérzésre, mindenképpen adjon nekik esélyt, kezdve mondjuk a Dr. Livingstone videóval (A Clutch hűtőtapi priceless!). Ha ez sem győz meg, ne is erőltesd tovább.

Az Orange Goblin színvonalban nem okozott csalódást, hozták a szokásos vérprofizmust. Ben Ward eszméletlenül szuggesztív, nagyon tudja húzni a közönséget, és mikor széttárja péklapát karjait, mintha az egész csarnokot egyetlen mozdulattal fel tudná rázni. Ideális együttműködés ez a Clutch-al, passzolnak egymáshoz mint a mogyoróvaj a lekvárhoz, simán bedolgozzák nekik a hangulatot, és a stonerre fogékony közönség egyszerre láthatja őket egyidőben. Mivel nekem a tavalyi Euology of the Damned máig érthetetlen okok miatt kimaradt, a koncert fele gyakorlatilag meglepetésekkel volt tele.

A Red Tide Rising nyitány gyorsan át is kapcsolt jamaicai happy üzemmódból a kárhozottak dicshimnuszára. Az édeskés Bud-light szagú izzadtságpára, a por, és a vízszintesen repkedő emberek együttese hamar jelezte, hogy immáron más fordulatszámon pörög a buli. Az Acid Trial csak olaj volt a tűzre, biztos voltam benne, hogy leszakad a padló, és egy szinttel lejjebb folytatjuk. Eszméletlenül remegtek még a falak is, az alulról húzött riffekre, mindenki együtt dobbantott. Meglepően rövid volt a koncert, még visszatapssal együtt is alig felóra senkinek nem volt elég, de ha három zenekar vezeti fel a fő attrakciót akkor tényleg nincs idő maszatolni. Az átszerelés alatt kimentünk a főbejárathoz, hogy elszivjak egy kis friss levegőt. Itt végre sikerült egy ölelkezős facebook-gyanús képet lőnöm Ben Warddal és Chris Turnerrel. Szerintem elég fasza lett:

Visszapaszíroztuk magunkat az előadóterembe, ahol az egész este alatt a háttérben figyelő zord indián törzsfőnök már jelezte, hogy az Earth Rocker album fontos szerepet kap a mai darálásban. Az albummal most ismerkedők kedvéért komplett panelek hangzottak el a koncerten az albumról. Earth Rocker a Crucial Velocityvel, a "The Face, Book Saddle and Go és a Cyborg Bettle" csomag után a "The Wolf Man Kindly Requests..." méltóképpen zárta a koncertet, akárcsak az albumot. Az Earth Rocker szerintem jól sikerült, nagyzolásnak tünete sem volt, egyszerű bemelegítő dal, pont ideális egy koncert elejére. A máig vitatott Buuuuuuaaaaaah sort nem kell komolyan venni, a látottak alapján az első három sor hullámzására szólít fel. Nincs értelme. "Ne keresd, ne bonyolítsd". A többi pedig csak szimpla párhuzam a nyámnyila popperek és a szénnévart kőkemény stoner arcok között, igazi példa erre az " I don't need your sticky laminate-I don't need your VIP-I don't need your validation-'Cause I wear mine on my sleeve" már-már költői szóképe. Élőben először hallottam a The Regulatort, igazi kincs ez a szám, a szívem is összeszorult. Neil Fallon zseniálisan adta elő, nagyon ráéreztek, mikor kellett egy kis szusszanási szünet. Valami lelkes munkatárs négy órája már fel is nyomta, íme:

A koncert felénél jöttem rá, hogy nagyon nagyon megöregedtem, pár éve hegyalján még 5 nap hajrázás meg se kottyant, most meg már 6 óra csizmában ácsorgás után leszakad a derekam. Mpfha. Hittem ezt egészen addig amíg a Texan Book of the Dead fel nem csendült. Egy emberként ugrott fel a tömeg, amiből kettő én voltam, és be kell valljam öreg rókaként a moshpitbe keveredve azért jól jöttek a régi reflexek.

Amikor azt hittük nincs tovább, akkor értük el a csúcspontot az arcunkba tolt "The Face" opusszal. Akkor, ott élőben tudtuk meg, hogy érdemes volt négy évet várni erre az albumra, és hogy miért vált kult-bandává ez az együttes. Nálam ez egyértelműen kimeríti a tökéletes stoner nóta fogalmát akárcsak a záróakkord The Wolf Man Kindly Requests... amely végig ott zakatolt a fülemben amíg hazáig csavartam a gázt. Így kell ezt!

Clutch

The Mob Goes Wild
Pure Rock Fury
Earth Rocker
Crucial Velocity
Profits of Doom
The Regulator
Burning Beard
The Dragonfly
Cypress Grove
Texan Book of the Dead
Escape from the Prison Planet
The Face
Book Saddle & Go
Cyborg Bette
Electric Worry
One Eye Dollar

A Shogun Named Marcus
The Wolf Man Kindly Requests...