Szóval Binder Gáspár kollega javasolt nekünk egy brand new formációt. Ő azt mondja, hogy van egy "friss punk zenekar". Jaja. Kinek, mi. Nekem a Dog Attack koránt sem punk, de ez legyen inkább az én nyomorom. Az biztos, hogy új, de a tagok már régóta muzsikálnak, nem is akármilyen formációkban. Öreg motorosok már. Hehe.

Én egy nagyon nyers és erőteljes Hardcore-ba oltott Entombed keveréket hallok, ami megdobogtatja kicsiny szivem. A videón felbukkanó Weedeater poló pedig eszedbe jutattja öreg barátunkat, Dixie Dave Collinsot, aki ugyan ilyen elánnal üvölti végig a számokat. Még a rasta haj is stimmel, talán még az az ellőtt nagylábujj is, amit egy szép "zöld" este lőtt el puskája tisztogatása során a mi kis Dixie haverunk.

"A Dog Attacket Gabi (Human Error), Barni (Chief Rebel Angel), Pó bá (Igor, Haw, Warpigs) meg Gazsika (Prosectura, Torn From Earth, Stereochrist) alkotja, Pó bá nagyon jól elmeséli a sztorit: „Röviden annyi, hogy Barni és Gábor már rég tervezték ezt a zenekart. Még Pándival is próbálgattak régebben, aztán abbamaradt a dolog. Ez még az előtt történt, hogy Felföldi Peti végleg kiköltözött Norvégiába, aminek következtében a Chief Rebel Angel pihenőpályára állt. Mivel ott a végén Gazsi dobolt, Barni kitalálta Gáborral, hogy Gazsival életre keltik ezt a bandát. Tavaly decemberben beszéltünk arról, hogy elkezdek velük próbálni, aztán meglátjuk, időben hogy tudjuk összeegyeztetni a dolgot. Elég gyorsan egyértelmű lett, hogy ezt így, négyen kell csinálnunk! Megbeszéltük, nem verjük nagy dobra addig a dolgot, amíg nincs felvétel. Volt két koncert, az egyik szeptemberben Egerben, majd októberben Óbudán, és most kimegy a bemutatkozó nagylemez, amihez már egy videó is készült. Igazi punk hozzáállással, a lemezt Borics (Rákosi) vezényletével élőben, a kőbányai termünkben vettük fel. Maga a hangszeres részek feljátszása nem volt több másfél óránál, minden hiba benne is maradt, nem kozmetikáztunk." 

 Ingyenes Bandcamp.

Szóval nagyon beteg a zene. Ráadásul nincs itt szarakodás, odabaszás van! AMEN!

Ha erőltetném és vicces akarnék lenni, akkor azt a poént sütném el, hogy nekik sincs ki mind a négy kerekük, de ez annyira lenne poénos, mint a szilveszteri Sas kabaré. Szóval inkább ismerkedjünk a boritóval. Szép. Igazán szép. Sőt mindenképpen belefér egy kacsintós buksza külső boritó felületére is. Mondjuk kétpálcás lövésre. Ja igen és úgy, hogy ha balról nézed még van a korsóban,ha jobbról, akkor már üres és a csajon sincs semmi. 

 A Burning Full Throtle kapcsán állandóan felmerült az ismertetőkben az a bizonyos Drive Rock kifejezés. Na a Háromkerekű banda is hasonló zenében utazik, csipetnyi Southern izzel. Mexikóiak, vagy mifene, még jó hogy van bennük némi délies életérzés.

Az első két track átlagos. Jó minőségű muzsika, de semmi több. Azonban, a My Hangover igazi telitalálat. Valójában a refrénre kaptam fel a fejem és valójában innentől kezdtem el figyelni jobban a zenéjükre. A Beg For Mercy végén hallható gitárjáték - Tényleges nem szóló, mivel ez hosszabb - lenyügöző. A Break Me pedig igazi kocsma rock. Igaz, hogy nem nagyon emelkedik ki az első két dal "csak" jónak mondott minőségéből, de itt is a gitár betét ami élettel tölti meg. Nagy kedvencem az albumról a Purple Light. Igazi lazzza utazós zene. Szép nyugis, bár a végére ez is odabasz, de hál isten nem durvul be és nem gyorsul be. Marad a lassú lüktetés végig. Drive! A Daredevil Woman pedig igazi blűűűűz mexikói módra. 

A3 Wheeler Band Egy jó albummal jelentkezett, de ez akkor lett volna igazán ütős, ha EP-ben gondolkoznak. Rárakni azt a 4-5 igazán ütős dalt, mert a többi, ami csak szimplán jó, azok lehúzzák az albumot a kiváló szintről. Aki nyáron kerti partit rendez, annak viszont kihagyhatatlan a 3 Wheeler Band, Smoke N' Groove albuma. AMEN!

 Face

 Az A Storm of Light-ot még az első lemez idején ismertem meg, a Neurot Recordings révén. Remélhetőleg a blog olvasói tudják vagy legalább sejtik, hogy ez a megkerülhetetlen Neurosis labelje. Ez önmagában is biztató, és van ám még más összefonódás is! Josh Graham, aki itt főként a gitárt kezeli és üvölt, több, mint egy évtizedig a legendás „nagytestvér” látványvilágáért volt felelős.

 Ilyen felvezetéssel jelent meg öt évvel ezelőtt a debüt 'And We Wept the Black Ocean Within', és annak idején igencsak tetszett, bár nem maradéktalanul. Nem tudom biztosan, hogy koncept album volt-e, de tisztán emlékszem, hogy az egész lemezt körülvette egyfajta visszafogott, ám rejtélyes, fenyegető atmoszféra, ami nekem egyet jelent az óceánnal magával. A hangulat engem is megfogott, és azóta ténnyé vált, hogy a banda egyik legerősebb fegyvere pontosan maga a légkör teremtés képessége.

 Azóta már negyedik albumánál tart a new york-i trió, és legfrissebb anyaguk 'Nations to Flames' címmel került piacra. Ezúttal is egységes, minden mozzanaton átható hangulatvilágot teremtettek, ezúttal azonban nem sötét vizeken evezünk, hanem a kozmikusság jegyében szeljük át a végtelent.

 Rendben, talán továbbra sem koncepcionális koronggal van dolgunk, legalábbis nem ilyen tematikával, és a szövegeket olvasva sem feltétlenül ez juthat eszünkbe rögtön. De ha hagyjuk az egész masszát átfolyni rajtunk minden irányban, akkor azt tapasztaljuk, hogy valami ősi, megfoghatatlan dolgot sikerült hangok formájába önteni. Mintha a végtelen űrt rónánk, végső kérdések megválaszolását célul tűzve ki. Ahogy az 'Apostles of Hatred' refrénjében is elhangzik: "In the darkness of night, We search for answers".

 Ha történetesen megadatna, hogy kialakulóban lévő égitestek formátlan testén álljunk, miközben a mindenség erői csapnak össze, és ehhez választhatnánk soundtracket, akkor én feltétlenül ezt a lemezt javasolnám! Ha már itt tartunk, elég sokszor használnak filmbetéteket, amivel felerősítik a filmzenei benyomást, de mégsem hatásvadász az egész. No persze, leírva ez így elég klisés, és önmagában nagyon kevés ahhoz, hogy működjön egy post-metál lemez, ehhez kell a varázslat, amit Fényviharék tudnak.

 A zene amúgy elég rétegzett, alapvetően egy középtempós őrlőgépezettel van dolgunk. Helyenként erős sludge-os hatást érezhetünk, mint a 'The Fire Shermon'-ban vagy a 'You Are The Hunted'-ban. Itt-ott még régi vágású thrash elemek is felütik a fejüket, halld: 'Disintegrate'. Mindezek monotonizáló, hol kántálós, hol szinte elbeszélő stílusú énektémákkal megbolondítva. Ezen a téren amúgy rengeteget fejlődtek a korai cuccokhoz képest, és sok szinttel feljebb kerültek. Jönnek még a már említett filmbetétek, csendben megbújó finom effektezések, színesítő és hangulatfokozó szinti dolgok, finoman a zene textúrájába szőve.

 Emeljük még ki a dobjátékot, ami a 'Nations to Flames'-en szintén meghatározó. Átjárja egyfajta mitikusság, valamiféle ősi, törzsi hangulat. A 'Dead Flags' ettől válik egyszerre indulószerűvé és kétségbeesett mantrává is egyben. Ha már a hangszereket vesézzük sorra, akkor nem lehet panasz a gitárra sem. Témába vágó, nem túl bonyolult, de ötletes szólók – sajna csak elvétve –, no meg delejes kiállások színesítik az amúgy sem egyhangú tételeket. Ami pedig a ritmika egészét illeti, egyszerre pulzáló-vibráló, ha kell hullámzó, ringató. Lebegünk is rendesen, sodródunk eonokon át, keresztül ezen az intergalaktikus zuhanáson.

 Összegzésként annyit mondhatunk, hogy egy minimum tízpontos lemezt kaptunk, egy fokozatosan nagyágyúvá érő bandától. A visszajelzések alapján komoly meglepetésként ott lehet az év végi listákon a 'Nations to Flames', legalábbis post-rock/metál vonatkozásban. A skatulyázgatásnak viszont ezzel a lemezel részemről vége, ez a csapat kialakította saját, kellően egyéni stílusát. Mindezzel a 'Neurosis-univerzum' csillaghalmazába tendáltak, a megfoghatatlan, elementáris zenék közé.

Tisztázzuk először is azt a tényt, hogy legalább 3-4 metál zenekar fut Sideburn néven. Jelen pillanatban az 1997-es alapítású (még ilyenből is legalább kettő létezik!), svéd formáció legutóbbi anyagával foglalkozunk. A srácok szerepeltek már a blogon, 'The Demon Dance' című, 2010-es kiadványukkal, akkor joshibarat elég jó véleménnyel volt a lemezről. A mostani korong sajnos több mint egy évig kallódott feldolgozatlanul, ideje hát igazságot szolgáltatni neki!

A banda a Transubstans Records égisze alatt dolgozik legutóbbi lemezük óta. Ahogy végigböngésszük az istálló neveit, találkozhatunk ismerősökkel; nekem elsőre a Graveyard, Skraeckoedlan, Stonewall Noise Orchestra, Oresund Space Collective négyese köszönt vissza. Ezek alapján az volt a minimum, hogy minőségi anyagot kapunk, a másik garancia pedig származásuk. De komolyan, arrafelé minden háztartásra jut egy minőségi rockzenekar?

Szóval mi várható az érett formáció negyedik lemezétől? Bevallottan a hard rock felől közelítenek az arcok, hatásaik – természetesen – Led Zeppelin, Black Sabbath, ehhez hozzácsapnak egy adag kortárs klasszikus rock zenei hangzást, mint amilyen az Alter Bridge-é. Jöhet a paletta színesítése csipetnyi doommal, plusz egy kis progresszivitás és egy löket blues. Kész is a négyes Sideburn-koktél. Mindezeket még a kiadó mondja, nem én; szerintem a prog-vonal és a blues is kevésbé kézzelfogható.

Ugorjunk hát neki a lemeznek! Először is van, ami maradt és van, ami változott a Démon Tánc óta. A nagyívű témázgatás speciel maradt. Az ének terén ez még rendben is van: csúcs profi minőség, ebben az érában abszolút versenyképes hang, sőt! Jani Kataja témái és tudása biztos hard rock/heavy metal alapokon nyugszanak, minden mozzanata a helyén van. (Torkát halld még: Mangrove.) Pont miatta, ez a zene egy kicsit mindig inkább jófajta rockzene marad, mint mondjuk doom, na persze ezzel nincs is semmi gond.

A dalok törekszenek arra, hogy sokat adjanak, viszont nekem kicsit hosszúak a számok. Hat-hét perc az átlag, és bizony monumentalitás ide vagy oda, nekem ez túl sok a jóból. Nem akarom a kevesebb=több frázist elsütni, de a Tomorrows Dream a legrövidebb számuk, és micsoda totális rockhimnusz! Óriási refrénje van, hangerőt fel!

Szerencsére a gitárosok tudása megkérdőjelezhetetlen, király szólókban és ráspolyos reszelésekben is otthon vannak. Elég a nyitó Diamonds-ot meghallgatni, és tudni fogod miről beszélek. Pont a már említett két dal a legpörgősebb amúgy, alapvetően egy középtempós vagy kicsit annál is lassabb lemezzel van dolgunk, bólogatós, hol vánszorgós, hol lebegős témákkal. A csipetnyi space hatást, amit kihallottam az előző korongon, nos, azt viszont nélkülöznünk kell.

További veszteségeink is vannak: akinek bejöttek az előző lemez hammond fátylai, azokat kissé el kell keserítenem! A IV Monument-en ilyesmi csak elvétve akad. A Fire and Water-ben, illetve a The Saviourban megbújik ugyan egy leheletnyi, de félszegen maszatol a háttérben.

Összességében adott gy csúcsminőségű stoner/hard rock korong, bitang, eltalált nótákkal, sajnos borzalmasan közhelyes dalcímekkel. Aki csípte az előző lemez(eke)t, annak azonban feltétlenül ajánlott. Legutóbb a Grand Magust és a Spiritual Beggarst emlegettük velük kapcsolatban, most inkább az utóbbit húzzuk alá kicsit vastagabban. Nagy terpesz, farmerdzseki, lábakat a hangfalakra!

Hallgatni itt lehet.
Ismerkedni meg itt.

One Inch Giant

-

.

2009-ben alakult Svéd együttestől kaptunk nemrég felkérést egy posztra, a dolog érdesebbik része pedig az, hogy Novemberben lesz az első európai turnéjuk, aminek keretei között Budapesten (Nov. 27.), Kecskeméten (Nov. 28.) és Veszprémben (Nov. 30.) is tiszteletüket teszik. A kecskeméti bulin biztosan ott leszek, szóval lesz majd koncertbeszámoló is, az eddig kiadott két lemezüket meg lecsekkolhatjátok a Bandcamp-ről. Zenéjüket a legtöbb helyen eklektikus prog stonerként jellemzik, ami az első lemezre abszolút nem helytálló, a kettes albumra viszont igen. Hatásként Black Sabbath, Kyuss, Mastodon és Alice In Chains van megjelölve, azt meg, hogy ti mit hallotok ki belőle, döntsétek el magatok. Igényes, színvonalas muzsika és attól függetlenül, hogy az én ízlésemnek kicsit komoly hangvételű, szerintem sokan szeretik az efféle zenéket. Nem is szívesen írnék elemzést, a Bandcamp segítségével bárki ellenőrizheti, hogy neki való-e vagy nem.

Lemezek :
Malva, 2011
The Great White Beyond, 2013

Tagok :
Axel Berglund – Bass
Filip Åstrand – Vocals
Gabriel Lugo Méndez – Guitars
Jakob Strand – Drums

-

Facebook

Weboldal

.

.

.

.

.

.