HALLELUJAH!

 "...Legyen meg a Te akaratod, miképpen a Mennyben, azonképpen itt a Földön is." Itt van az új Burning Full Throttle album, a No Man's Land.  Bocs nem az új, hanem az első. Dicsértessék az Úr! 

 Olyan lett, mint ahogy vártam? Háát, igen. Nem. Egészen meg vagyok zavarodva, hiszen én a dalokat a koncertek alatt ismertem meg. Szépen, lassan és hát az ember azt várja, amit ott hall, vagy amit hallani szeretne. de hát ezt hogy is várhatjuk el, hiszen a studió, az más közeg. Koncerteken adott a terem, helység akusztikája, a hangmérnök (ha van) tudása és még sok minden. Studióban viszont lehet újrázni, ha valami nem tetszik átkeverni stb. Ez is művészet, eltalálni a megfelelő hangzást, olyat, amit a zenészek elvárnak és amit a hangmérnök is jónak tart. Ez most jól sikerült, nagyon jól.

 Annyira jól, hogy ezt még én, a hallgató is megköszönöm Koncz Mátyásnak, a Perfect Noise Recording Studio 2012 hangmérnökének. Mindig meglepődök, hogy hol tart manapság már a teknika. Ha jók a zenészek, jók a hangszerek és van aki faszán beállitgatja a potmétereket, akkor eléggé oda tud pörkölni a lemez. A No Man's Land nem hogy odapörköl, de oda is kozmál. 

Több meglepetés is ért a lemez hallgatásakor. Az első attakot akkor kaptam, amikor elkezdődött az első dal, a The One To Blame. Már-már azt hittem, hogy rossz lemeznek kezdtem neki. Úristen, ez az új Fu Manchu? Hát nem, mert tőlük egyenlőre csak egy dalt ismerünk, az új lemezről. Egy az egyben rájuk asszociáltam. Most mindenki mondhatja a magáét, hogy persze persze, meg hogy más a zenei alap, meg sok ilyen hozzáértő dolgot, én azonban azt mondom, amit először gondoltam. Fu Manchu, porszivó hangzású gitár. Duruzsol, búg, fuzz. Na igen, a dalok szerkezete a BFT-nél nincs annyira szétdarabolva. Itt sokkal egységesebb a kép. Aztán ment minden a maga útján, ahogy a koncertjeiken megszokhattuk.

A cimadó No Man's Land szakit, mint a megcsalt szerető. Kemény alapokra az érces hangú Andris néha olyan dallamokat tol, hogy csak tátom a szám, főleg a The Flight-ban. Eljutottunk a rácsodálkozásom újabb részéhez. Nem akartam kiemelni senkit sem, mert a zenészek messze az átlag felett teljesitenek, éppúgy, mint a koncerteken. Andrással sincs semmi bajom, igaz, hogy szoknom kellett azt a fajta repesztést, amit véghezvisz, Néha csodálkoztam is a koncertek végén, hogy tud még beszélni. Mire megszoktam, sőt megszerettem ezt a fajta énekstilust, erre fel a Downtown Paradise.ban megkapom a zuhanyt. Ismét csak tátva maradt a szám. Tiszta énekhang. Mi ez? Ez is az Andris! Bazmeg, de kurva jó! Ezt kéne nyomni az összes dalban. Gondoltam. Aztán amikor már sokadszorra hallgattam a lemezt, rájöttem, hogy nem. Pontosan tudja, hol kell repeszteni és hol kell énekelni. A Hellhoundot nem szerettem a koncerteken, de megszoktam, itt azonban egy másik dimenzióba emelték a dalt. A Why? pumpáló, lüktető fuzzára pedig olyan 70-es éveket idéző vokáltéma jön, hogy kedvem lenne kutyatejből koszorút fonni és meginni egy unicumot.

 A No Sleep Till Mexico a klippes nóta. A záró 3:36 pedig egyértelmű Fu Manchu, déli köntösbe bujtatva.

Az egész albumot átjárja a poros déli országút és a benzingőz illata. Vagány, sodró és magával ragadó lett a Burning Full Thtrottle albuma a No Man's Land. Aki tud feltétlenül nézzen el egy koncertjükre is, mert agyonvágok MINDENKIT! 

Megtiszteltetés, hogy csak nálunk lehet meghallgatni a lemezt, elejétől, a végéig. AMEN!

Face / Home

Ezt a Lovecraft által megidézett nevet a Yidhra-t egy Los Angeles-i zenekar vette fel. Nálunk, mármint a levelezéseinkben már augusztus óta pihen. A boritó alapján, pihenhetett volna még egy ideig. Ez a fajta monochrome kép, valamilyen sejtelmes lepelbe burkolt emberről, már-már közhellyé váló alapvetés, egy magát doom skatulyába záró zenekarnál. Szóval maradhatott volna még egy kicsit tecchalott állapotban, hiszen annyi érdekes muzsika jelenik meg naponta, hogy nagyon erősen kell válogatni, ha nem akarsz herótot kapni tőlük. 

Azonban a felkérésnek eleget illik tenni, akár tetszik, akár nem. Még akkor is, ha csak pár mondat erejéig is. Azonban meg is kellene hallgatni, vagy legalábbis belefülelni. Egy szép délután, miközben a gyerekekkel játszottam, gondoltam egyet és beraktam a Yidhrát. Hallottam én, hogy kellemesen dörmög, gurgulázik, dorombol a háttérben, de a Raven's Flight gitártémájára már felkaptam a fejem. Nocsak. Valami itt történik. Aztán jött az Ancient Ones Electric Wizard nyúlása. Bocs nem is nyúlás ez, minthogy a stilusjegyek betartása, hiszen a jellegzetes Electric Wizard téma nélkül már nincs és nem is lehet doom banda. Az a fajta téma, amit nem ún meg az ember, amit nem lehet elrontani, ami önnmagában véve fogalommá vált. A Conquest For Nova egy nagyon húzós középtempóval indit, ami aztán a hajadnál fogva cincál végig a főúton. Longinus Imádsága pedig...nincsenek rá szavak. Emberi hús zabál és állatok nyirokmirigyéből szivja ki a folyadékot. Beteg, lassú, éhes. A záró Dagon pedig versenyben áll bármelyik Adrift For Days dallal, pláne a közepére elhelyezett sejtelmes, kicsit chill betéttel.

Ezek után nem volt más választásom elkezdtem előröl hallgatni ezt a nem kicsit erős albumot. És igen a Witch Queen úgy megalapozza a Hexed lemezt, ahogy kell. előrevetiti, hogy itt nincs kecmec. Meg fogsz halni és a csontjaidat kutyák zabálják fel. A Királynő kutyái. Az Oathbreakerben pedig akkora refrén van, hogy néha táncra is perdülnél, ha lennél annyira beteg és őrült, mint a Yidhra. Talán kihagytam a Blood is the Harvest és a Mai-cob slágert. ezeket lehetne töltelék sanzonnak is nevezni, bár annyira derék munka mindkét dal, hogy hiányozna a teljes képhez, hogy megismerjétek a legundoritóbb betegség természetrajzát, amit Lovecraft valaha is megálmodott. Bandcamp

AMEN! (Aki kiváncsi, szóljon.)

                                                                  Bálnák és bivalyok

Erősen indul a 2014-es év azok számára, akik legotthonosabban a sivatagban vagy az űrben érzik magukat, mármint zeneileg persze. A szinte legenda számba menő Monster Magnet mellett a Red Fang is tiszteletét teszi nálunk jövőre. Egyszerű dolgunk van: közeleg az ünnep dömping, mindenki kérjen szépen koncertjegyet karácsonyra!

Nos, utóbbi csapat inkább a stoneresebb vonalat képviseli, és annak is a kevésbé napsütötte oldalát. Sötétebbek, metálosabbak, ha úgy tetszik, de biztos vagyok benne, hogy a blog olvasói közül páraknak megdobban a szíve tőlük. Vörös agyar talán még nem akkora név a színtéren, mint az előbb említett öreg drugsterek gyülekezete, de a portlandi négyesfogat igencsak belelendült az elmúlt években.

Először is olyan bandákkal turnéztak, mint pl. a Crowbar vagy a Mastodon, másodszor leigazolta őket a Relapse Records, akiknél futnak/futottak elég komoly nevek. Végül 'Whales and Leeches' címre keresztelt legújabb lemezükkel egy igencsak erős anyagot tettek le az asztalra, ami azt hiszem menthetetlenül a felsőbb ligába sorolja a csapatot. Indulhat is a turné, ami elég szépen bejárja az öreg kontinenst is, így jutnak el hozzánk is majd.

Vissza a zenéhez, nézzük, mit művelnek ezek a fószerok! Adott egy barbár kinézetű négyes, akik a 'Prehistoric Dog' (még az első lemezről) klipje alapján igazi vidéki kőbunkók. Zsíros haj, retkes gitárok, sör folyik a vér helyett, stb., de a zenélni azt tudnak, már akkor is kiderült. Ez a harmadik lemezük, és azt hiszem, eljutottak a tökéletes öndefinícióig.

Súlyos, főként középtempós témákkal operálnak, amik azért elég lendületesek. Akadnak kicsit borultabb dalok is, szétesések ('Behind The Light'), vagy lassulások ('Dawn Rising'), de valamit tudnak a fickók, mert minden működik, ahogy kell. Nincs unatkozás, üresjárat ami az előző lemezen akadt; hallani akarod ezeket a nótákat. Még akkor is, ha csendben megjegyezzük: mintha slágeresednénk az előző anyagokhoz képest.

A refrének egyszerűek, egyben fogósak, és olyan igazi együtt üvöltözős feeling van legtöbbjükben. A 'No Hope' vagy 'Blood Like Cream' sorait (inkább szavait) egy másodperc alatt megtanulod, aztán már csak ordibálnád jártadban-keltedben. Van ugyan valamiféle nem túl tolakodó agresszió az ének terén, de bőven emészthetőek a dalok. Az album második felétől visszavesznek a tempóból, cserébe egyre változatosabb dallamokat hoznak, jobban kihasználják a két énekes adta lehetőségeket, plusz adagolnak „vendég” torkokat is, Mike Scheidt (YOB) a 'Dawn Rising' című dalban, és Pall Jenkins (Black Heart Procession) az 'Every Little Twist'-ben. A már említett 'Dawn Rising' finoman effektezett elszállása például emiatt nem lett dögunalmas.

A hangzás nagyon rendben van, ennek a mázsás riffekre épülő zenének kell ennyi kis kosz. A basszus úgy duruzsol-dübörög, hogy a hugi fogszabályzója leugrik tőle. A gitárok pedig nem a tiszta hangzással és a magasaikkal fogják kipucolni a fülünket, de szerintem ez nem gond!

A kiadó nagyon eltaláltan építgeti fel a Red Fang-et, vagy ők magukat; olyan érzetünk lehet, hogy ez a lemez - a maga köreiben, persze - sikerre van ítélve. Ehhez kell egy ilyen remek, lényegre törő lemez, amit remélhetőleg alaposan bemutatnak az említett élő performansz keretein belül.

Van még egy megjegyzésem így a végére, de részemről ez nem kritika. Ahogy hallgatom a 'Whales and Leeches'-t, egyfolytában a Mastodon szelleme járkál ki-be a szobába. Leginkább a 'This Animal' és a 'Crows In Swine' tételeknél érzem, hogy az bizony valamelyik maszti-lemez B-oldalas felvétele. Összességében van egy izgalmas, ütős lemezünk, egy tomboló sör-brigádunk, úgyhogy találkozunk az első sorokban!

\m/ rocka:mike

Mint már a Mojo Waves-nél emlitettem, Bobródi Miki, alias \m/ rocka:mike megirta a Nixáról is a véleményét. Azonban itt közbeszúrnék egy kis intermezzót. Gonosz voltam szegénnyel, mert olyan zenekarról kértem tőle ismertetőt, amiről már korábban én is irtam. Kiváncsi voltam arra, más hogy látja, hallja ezt a csodálatos bandát. Szerintem Miki jobban ragadja meg ennek a mocsári szörnynek a grabancát.

Mocsármetál Floridából
Dél Floridai bűzös mocsárból előmászott egy szörnyeteg, akit Nixának hívnak. Két számos debüt anyagával szabadította magát a világra, és célja nem kevesebb, mint elemészteni mindnyájunkat! Szőröstül, bőröstül bezabál minket, lassan szétbomlaszt, aztán a szinte folyóssá vált csontjainkkal teleköpködi a lápot. De ki is ez a Nixa?
Bár a csapat 2012 óta létezik, nem kezdő muzsikusok alkotják a gárdát. Valentin Mellstrom például a Marduk tagokat is soraiban tudó Death Wolf-ban énekel. Ott egy kicsit talán lendületesebb a muzsika, de a hangja elég jellegzetes. Tud bánni a torkával a fazon – itt is hallat sikolyokat és kántálást is – de az tuti, hogy komoly cigi+pia kezeléseken van már túl. Ide viszont pont ez kell...
Amúgy borító alapján még black metálra is gyanakodhatnánk, de aztán felcsendülnek a 'Bound In Troth' első hangjai, és máris tudjuk: itt bizony lassabban vánszorgó őrlemények eszik be magukat a hallójáratokba. Ha annyit mondunk, hogy itt erőteljes sludge-folyamok hömpölyögnek, akkor mindenki tudja, mit is kezdjen a Nixával.
Az első tétel mélyre hangolt riffjeivel, fojtós énektémáival szinte filmszerűen idézi meg azt a pillanatot, amikor Nixa teljes valójában kikecmereg a posványból és elindul, hogy bekebelezzen mindnyájunkat. Középtájban egy széteffektezett, elszállós, meditatív kiállás varázsol el minket, aztán irány vissza a láp közepébe!
A 'Superior' lendületesebben kezd, de azért ez sem gyorsvonatként szalad át rajtunk, hanem csontdaráló módjára zúz be minket. Ebben is akad egy kis elszállós belassulás, hogy aztán darabokra bontsa a torzónkat. Egyébként valahol az iszap mélyéről felbugyborékoló zenében ott vannak a dallamok is, de nagyon finom szövetként simulnak bele a hangzásba.
A banda a Pinecrust Studio-ban rögzítette EP-jét, és mivel elég biztató visszajelzéseket kaptak, úgy döntöttek nem állnak meg és felveszik újabb számaikat is. A magam részéről remélem, egy hangányit jobb megszólalást kapnak a dalok, mert itt néha azért kicsit sok a kása.

\m/ rocka:mike Bandcamp (ingyen)

Az az igazság, hogy az új srác, Bodródi Miki már a Doctor Doom poszt megirásakor megfogalmazott még két irományt. Az egyik a Mojo Waves lemezéről, a Lo and Behold!-ról, a másik pedig a Nixa bemutatkozó EP-jéről szól.

Most olvassátok a Mojo Waves-t és amint időm engedi, kilököm a Nixa-t is.

Helsinki hullámok
Azt hiszem eléggé meg van lőve az a zenebarát, aki a Mojo Wavessel ismerkedik.
Adott egy alapvetően dögös, tökös, húzós rokenroll banda. Sok teret engednek a gitároknak, csak úgy zakatolnak az ütősebbnél ütősebb témák. Vegytiszta rockzene ez, sőt óvatosan, de talán a punkot is említhetjük. Egy a lényeg: végig pulzál a hathúros. Helyenként lassítunk egy kicsit, jöhetnek a bontások, elszállások, néha meg elnémulnak kicsit, de csak azért, hogy a dobhártyaszakító, döngölős basszus jusson szerephez. Utóbbi nagyon markáns hangzással bír, amit szerintem senki nem fog hibaként felróni nekik.
Emlékezetes témákból nincs hiány: aki a 'Skylights' kezdő és egyben fő riffjére nem akar rögtön egy hullámzó tömeggel együtt a magasba ugrálni, az még nem járt metál koncerten, és javaslom, hogy pótolja ezen hiányosságát! A 'Great White' szólója meg érdekes ötvözete egy nem létező filmzenének és valami borult Tito and the Tarantula tételnek. Imádni való! Kapkodod a fejed, és már át is rohant rajtad a debüt nótacsokor.
És akkor kanyarodjunk is vissza az ismertető első mondatához: meg vagyunk lőve! Mert ugye, eddig csupa jót írtunk a finn trióról, de van egy kis baj. Az énekes hangja az érdekestől az idegtépőig meglehetősen érdekes utat jár be. Hisztérikus, rikoltozáson alapuló kappanhang ez; aki hallott már Melt Banana lemezt, az nagyjából érti miről beszélünk. A törekvéseiben színpadias, és egyébként mindenképpen egyedi orgánum kicsit olyasmi mintha, Wes Claypool (Primus) horrormusicalt énekelne egy igen durva másnapon. A 'Mousetrap' és a 'Flowers' refrénje működik még legjobban, előbbi a csordavokál miatt, utóbbi a vendégénekes támogatásával. Persze, lehetséges, hogy valaki pont ezt fékevesztett, megvadult vonyítást kereste eddig, az például jól járt.
Szóval egyik szemünk sír, másik nevet, de még sincs okunk temetni a pofátlanul fiatal bandát – kicsit több, mint húsz évesek a tagok! Van itt egy fasza kis brigád, egy ütős, nyolc számos lemezzel, amit maguk vettek fel, és rengeteg fellépés Helsinkiben. Reméljük az énekhang terén pozitív változások történnek, mire a zenekar kitör a nagyvilágba. Addig párszor még lepörgetjük a Lo and Behold!-ot, annyit megérdemel.

 \m/ rocka:mike

Bandcamp