Az év egyik csalódását hozta meg nekem az itáliai Caronte. Nem zenében. Nem, a zene a már jól bevált mély, zsigeri doom, némi sludge és folk keverékkel. Mindez nyakon öntve Indián Sámánizmussal és Mitológiával. Dorian Bones most is úgy énekel, ahogy Danzig énekelne egy bebongozott rituális orgián. Szóval a muzsika ezen a három számos EP-n varázslatos. Olyan helyekre repít, amit csak a legintimebb álmaid legfeketébb bugyrában lelsz. Szinte tapintható a hatalommal teli erős mélabú. Gyönyörű szomorúság árad minden riffjéből és dallamából.

 

Ami miatt mégis csalódtam, az nem más, mint Dorian Bones valója. Kicsit megpróbáltam megtartani a misztikumát a zenekarnak, ezért olyannak képzeltem el őket, amit a zene hozott ki belőlem. Vagyis Doriant egyfajta Michael Wincot, a Holló című filmből. Hosszú fekete haj, széles mellkas, és a Sátán evilági megtestesülése, aki örökkön azon küzd, hogy visszakerüljön az Úr kebelébe, de nem tudja levetkőzni emberi gyarlóságai, amit szeretett Apja "ajándékozott" neki. 

Most szembesültem vele, hogy a pokol helytartója valójában egy kopaszra borotvált, szakállas ember, akiben maximum csak a hang az "Isteni", semmi más. Egy újabb mítosz dőlt meg és ez most mély szomorúságot okoz nekem, így hát meghallgatom újra a Caronte, Codex Babalon EP-t, vagy inkább az összes Caronte anyagot. Bandcamp.

Na megint nem egy eredeti zenét játszó zenekarral van dolgunk. Első hallásra beléjük szerettem. Azt a két dolgot keverik, amit nagyon kedvelek. Glenn Danzig ordibálós nyivákolását és a stoner zenét. A stonernek is a keményebb ágát, ami még nem metál, de már a rock zenét kezdi elhagyni. Majdnem hogy némi punkot is vélek felfedezni bennük.

 Érdekes, hogy az első felvételük egy koncert felvétel, ami egy kicsit erőteljes, de azért elég jól szól. Ezután adtak ki erről egy-két stúdióban is felvett dalt. Most szeptemberben pedig itt az nagylemez új szerzeményekkel.

AMEN!

Mindig új reményekkel vágok bele egy új megjelenésbe, hátha hoz valami olyat, amire érdemes odafigyelni. Sajnos mostanában nemigen van ilyen. A nagy átlag ömlik mindenhonnan. Ami tegnap még underground volt, azt ma már annyian játszák, hogy az ember okádik tőle. Aztán jön egy régi csapat és mire azt mondanám, hogy végre, legalább az öregek odabasznak, már a második daltól ellaposodik és megölik az egész lemezt. A The Wounded Kings is most új lemezzel jött ki, aminek a legelső dala igaz, nem formabontó, de legalább jól megkomponált és friss, de aztán hidegzuhany. 

 

A német Monocluster fiatal zenészekből áll és abszolút nem fiatal zenét játszik. Sőt nem is ők találták fel a spanyol viaszt, de ennek ellenére kellemes a bemutatkozásuk. A Kyuss náluk alapvetés és nem is nagyon variálják ezt a stílust, maximum annyira, hogy németül énekelnek, bár először azt hittem, szar az angol kiejtésük. Nagyon eltalált riffekkel operálnak. Csak úgy dohog, dübörög náluk a zene, mint egy gőzmozdony. Persze vannak elszállós, elmélkedős részek, mint a nagy példaképnél. Amit még felhoznék, mint hasonlóságot, az a 1000mods, a Lowrider, régi El Caco, Captain Dog. 

 Szóval, amíg mindenki újat akar kitalálni, addig a Monocluster csak játsza azt, amit szeret. A lemezborítót sem variálták túl, minek. Igazuk van. Zenéljenek csak még vagy ötven évig. Bandcamp.

AMEN!

 Most mit mondasz egy olyan embernek, aki még soha életében nem hallotta a Stoned Jesus zenéjét? Azt, hogy fasza? Mit? Igazából beszélhetnél róla akár több órán át, akkor se biztos, hogy megértené.

 Egy azonban biztos, nagyon sokrétű és összetett muzsika ez. Az Ukrán srácok mindent vegyítenek és nem feltétlenül úgy, hogy egy teljesen új elegyet hozzanak létre. 

  Ugye 2015-ben kiadták a The Harvest albumot, ami szerintem telitalálat volt. Az év elején kijött a Stormy Monday EP, ami a régebbi Seven Thunders Roar albumon már szerepelt, és ezt a dalt egyszer megkurtítva vették fel és egyszer meg egy hosszabb verziót. Ezen kívül még feldobtak egy akusztikusan nyitó dalt is a Bear Cave-et - ami egy Red Spirits Temple feldolgozás - azért a vége felé ha nem is bedurvul, de erőteljesebbé válik. Csodálatos. Szerepel még egy punkos, heavy metalos szösszenet is rajta, ami kiváló ellenpontja a lassabb daloknak. Ettől nem lesz unalmas az egész. 

 Viszont a most megjelent The Seeds vol.II a 2013-as The Seeds vol.I folytatása, ami e címből egyből kiderül. Olyan is. Instrumentális jam az egész. Az első dal szimplán egy lebegősebb tétel, amit jazz rockos zenélgetés követ. A hamadik stoneresebb és a negyedik is ilyesmi, csak szarabb hangzással. Nem vagyok hanyatt esve tőle. Kicsit öncélúnak tűnik számomra, amit a próbateremben szórakozásból, vagy csak teljesítmény kényszerből felvettek. Minden esetre van akinek pont ez jön be.

 

Na pontosan ettől jó a Stoned Jesus. Ha úgy gondolják írnak egy punk, egy doom, esetleg stoner dalt, de ha úgy hozza kedvük képesek elszállni és csak instrumentális dolgokban gondolkozni. És ráadásul, mindenben jók. A Seeds is jó, biztos nagyon sokan annak fogják tartani legalábbis, de én jobban szeretem a Stoned Jesus többi arcát.

 AMEN!

A Devil To Pay zenéjében nem lehet csalódni, bár aki nem olyan felületesen ismeri őket, mint én, annak biztos máa a véleménye. Minden csapatnak megvan a maga mélypontja és a sikercsúcsa. Mivel nálam a Devilék zenéje nem annyira pörög a lejátszóban, mint a Clutch, ezért nem is vagyok mérvadó.

Egy tény, Heavy Metalos Stoner muzsikában utaznak, és nem is rosszul. Érezni a minőséget, de nekem ez túl egysíkú. Szerettem volna kiemelni dalokat, de csak annyit írhattam volna, hogy "közép tempós", "gyorsabb dal". Hát nagyjából ennyi. Még olyan megjegyezhető refrén suncs nagyon benne, amire felkaptam volna a fejem. Erős anyag, azt érzem, de inkább meghallgatom az új ... akármit. Bandcamp

AMEN!