Az év egyik csalódását hozta meg nekem az itáliai Caronte. Nem zenében. Nem, a zene a már jól bevált mély, zsigeri doom, némi sludge és folk keverékkel. Mindez nyakon öntve Indián Sámánizmussal és Mitológiával. Dorian Bones most is úgy énekel, ahogy Danzig énekelne egy bebongozott rituális orgián. Szóval a muzsika ezen a három számos EP-n varázslatos. Olyan helyekre repít, amit csak a legintimebb álmaid legfeketébb bugyrában lelsz. Szinte tapintható a hatalommal teli erős mélabú. Gyönyörű szomorúság árad minden riffjéből és dallamából.

 

Ami miatt mégis csalódtam, az nem más, mint Dorian Bones valója. Kicsit megpróbáltam megtartani a misztikumát a zenekarnak, ezért olyannak képzeltem el őket, amit a zene hozott ki belőlem. Vagyis Doriant egyfajta Michael Wincot, a Holló című filmből. Hosszú fekete haj, széles mellkas, és a Sátán evilági megtestesülése, aki örökkön azon küzd, hogy visszakerüljön az Úr kebelébe, de nem tudja levetkőzni emberi gyarlóságai, amit szeretett Apja "ajándékozott" neki. 

Most szembesültem vele, hogy a pokol helytartója valójában egy kopaszra borotvált, szakállas ember, akiben maximum csak a hang az "Isteni", semmi más. Egy újabb mítosz dőlt meg és ez most mély szomorúságot okoz nekem, így hát meghallgatom újra a Caronte, Codex Babalon EP-t, vagy inkább az összes Caronte anyagot. Bandcamp.