Hirtelen nem is tudom, hol kezdjem. Megjelent az új Crowbar. Juhé! Mindig mosolyt csal az arcomra, mikor a Morcos Törp Feszítővasa újabb és újabb ajtókat feszít fel. Mennyit is kellet várni erre az albumra? Csak három évet? Atyaúristen! Egy örökkévalóságnak tűnt. 

 De itt van és ez a lényeg. Meg az, hogy érdemes volt-e Kirk bátyónak ezért az albumért otthagynia a Down hordát. Szerintem igen. Nem csak, hogy belefáradt önnmagát ismétli most Phil Anselmo bandája, de a Crowbar negyed százados lett és ezt ehhez méltón kell megünnepelni. "Gyorsan" összehoztak egy lemezt.

 És most itt egy kis mea culpa következik. Soha nem bírtam elejétől végéig meghallgatni egyetlen lemezüket sem. Annak ellenére, hogy black, death, thrash, hc, grind lemezeken nőttem fel, mindig is valahogy túl tömör, tömény volt a Crowbar. Még akkor is, ha rengeteg funeral doom zenét hallgatok. 

A Symmetry In Black valahogy mégis betalált. Vagy szellősebb lett, vagy én kerültem át egy másik tudatállapotba. Mivel az első verzió abszolút lehetetlen, így marad a másik, de hogy mikor lebeghettem át a lét eme sötétebb dimenziójába, arra már nem emlékszem. Egy szó, mint száz, az új Crowbar beleágyazta magát a telefonom médiatárába. Már az első másodpercek odavágnak az agyamhoz több tonna nyers maltert.  Középtempós végig a lemez, ahogy már megszokhattuk, némi doomolással itt-ott és egy fantasztikus akusztikus dallal, az Amaranthine-nel. Na jó, ez a középtempó csak azoknak "közép", akik Reverend Bizarre-on nevelkedtek. Amin viszont most felkaptam a fejem, az a második dal vokális része. Mintha csak egy idősebb Layne Staley énekelne. Furcsa mi? Hát nekem valahogy egyből az Alice In Chains borúsabb dolgai jönnek elő, meg a Stone Temple Pilots szuicid dalai. Nyilván nincs itt semmiféle Grunge, csak azok a hangulatok, ami a Seatle zenekarait depressziós hangulatúvá tették. 

Szóval a Symmetry In Black nagyon kemény, melankóliával átitatott doom/sludge album lett. Nekem most nagyon bejön.

...és aki kér kap. AMEN!

Megkaptam a Motörhead studió albumait taglaló könyvét. Most Motörhead lázban égek. Folyamatosan hallgatom az albumaikat. Csodálatosak mind. 20 albumot meghallgatni nagyon tömény ezért közbe kell iktatnom egy-egy más jellegű munkát is. Többek között ez történt a Planet Of Zeus legújabb művével, a Vigilante albummal is.

Igazából Rico barátomnak jött be nagyon az előző két lemez, nálam mindig csak amolyan hézag kitöltő állapotban voltak. Most viszont elkapott a gépszíj, mint a vigyázatlan ipari tanulót. Már az első számnál, a The Great Dandolos-nál elkapott az a nagyszerű groove, amit odapottyantanak elénk, majd jön rá az a fantasztikusan jól eltalált énektéma. Az Alabama Thunderpussy jut eszembe róluk, persze azzal a különbséggel, hogy itt inkább a groove-ra helyezik a hangsúlyt a görög srácok. Ezt folytatják a Second Comingnál is, de már a harmadik tételnél, a Girl Named Greed-nél azért bekúsznak nagyon kis finom dolgok is. Amolyan bluzos elszálás, de nem a hagyományos módon. Feszesen, mégis szellősen. Ez Főleg a Burn This City Down dalnál érvényesül. Ez már Ragdoll. Fantasztikus.

A következő nagyobb váltás a No Tomorrow-nál jön el, amikor is balladisztikusra veszik a témát., Viszont a címadónál ismét előjön, ami az albumot annyira jellemzi, a blues rock. Itt még közös tapsolás is van. a Dissapointment Blues pedig egy egyszerű sludge/blues örlemény. A The Beast Within pedig méltó lezárása ennek a nagyszerű albumnak.

Mindent összevetve nagyon odarakták ezt a lemezt a görög rockerek. Szép hangzás, egyenletes hangzás. Jól eltalált dallamok, rengeteg koszos riff. Mindenkinek ajánlom a Planet of Zeus új albumát, a Vigilante-ot, aki végre egy fasza blues alapu sludge/stoner muzsikára kiváncsi. Facebook. Voltak már nálunk ITT, meg OTT is.

Augusztus 31-én itthon is láthatjuk őket a Spacedust és a Head For The Sun társaságában az R33-ban.

Egyébkén meg, nem mellékesen a Head For THe Sun feldolgozta a Doterut tőlük, amit koncerteken előszeretettel játszanak, a közönség nagy örömére. Íme:

AMEN!

Sokmindent adnék egy AH koncertért, de arra még várnom kell. Helyettem olvassátok ZSzL beszámolóját, már csak a sunatartalom növelése miatt is:

"És igen! Eljött ez a nap is. Május 8-án a Backstage Pub-ban lépett fel az Asphalt Horsemen, egy igazán kellemes estét teremtve a jelenlévőknek.

Amikor megláttam a kritikát az új lemezről, rögtön meghallgattam. A szívem azonnal elrabolták. Felkutattam, hol játszanak a közelemben és egyből két koncertet is kidobott a találati lista.
Mivel a Hooligans-es közös partit kihagytam, úgy döntöttem: ha törik, ha szakad, ide elmegyek. Mégiscsak acoustic verzióban játszanak, nem kell attól tartanom, hogy megvadult rockerek szétpogózzák a táncteret, ahol egy magányos nőnek semmi keresnivalója nincs (szvsz).
De az Istenek mellettem álltak, és két barátom is elkísért, akiknek újszülött csecsemőt jelentett a banda. Mónika kicsit tartott tőle (ismerve az ízlésemet), ám a végén mindketten szélesen mosolyogva sétáltak ki a kapun, "legközelebb is ott leszünk" felkiáltással.

Megérkezésünkkor néhányan lézengtek a teremben, a zenekar épp hangolt, nyolc elmúlt, kezdtem attól tartani fuccsba megy a terv, ennyi emberért nem állnak színpadra ( bár voltam én már nyolc fős Iron Maidnem koncerten is, amit végigtombolt a közönség, a hangzavar meghazudtolta a résztvevők számát). Fél kilenc előtt már látni lehetett valami kis mozgást, székekkel-asztalokkal rendezték be a helységet, beindult a diszkógömb, és megjelent (mint később kiderült) a gödöllői keménymag, illetve a családtagok, jóbarátok, ismerősök, rajongók.
Nagyjából harmincöt-negyven arc rázta a fejét a dalokra és csurgatta le a torkán a folyékony kenyeret, megmentve néha Balázst is a teljes kiszáradástól (nehéz egy basszeres élete, kéremszépen).
Előre elnézést kérek, de nálam nem jellemző az a fajta precizitás, mint sok embernél, hogy fejből nyomja, milyen sorrendben játszották a dalokat egy koncerten. Sőőőt, örülök, ha mondjuk 15-ből 10-et azonnal sorolni tudok. Nőből lennék, vagy mifene, engem inkább érzelmileg mozgat meg egy ereszd el a hajam bugi.
Na érzelmek kiváltásából nem volt hiány. Mindenféle libabőrödzés egész este, hatalmas nevetések válaszként Kari két szám közötti sztorizgatására, évtizedes emlék elővarázsolása a fejemben egy régebbi dal kapcsán, és hát igen, jött a Sweet home Alabama, ami alapmű ebben a kategóriában. Őrült jól játszották!

Szemezgetve:
A Go to the city egy eszméletlen éjt idéz, mikor az egész napi stresszt hátrahagyva felhajtasz pár italt, és te leszel az éjszaka császára, megtáncoltatsz mindenkit, az ereid átjárja a tűz, majd hajnalban a felkelő Nap fényében fürödve egy édes szőkével bújsz ágyba.

A Change a szexi dögöt hozta ki belőlem. Szem felvillan, pupilla kitágul, csípő egyből risza. A szövegre nem figyelve tökéletes alap egy érzéki sztriptízhez (természetesen a motoros ruciktól szabadulna az ember lánya), amely vad összecsapásba megy át.

A Mexico alatt egy tequilát kortyolgattam, miközben borostás fickók szkandereztek és csépelték egymást a füstös, lemenő Nap fényében fürdő kocsma előtt.

A Ride on egy motoros banda képét idézte fel, ahogy beizzítják a motort és a mellkasomban éreztem a dübörgést, mikor majdnem ötvenen elhúznak mellettem .

A Grip in Hand esetében nem tudtam elvonatkoztatni a Seether - Country Song című számától. Egyből az ugrott be, de tudományos magyarázattal nem tudok szolgálni :)

És a várva várt dalom, a Wasting time volt az utolsó. Ha nem acoustic koncert lenne, az első sorban ugrálnék, torkom szakadtából üvöltve ezt a számot. Szerelem első hallásra, fülbemászó, kellemes, mégis borzongatóan jó.

Még a koncert elején megkerestem Karit, hogy átadjak egy üdvözletet, és megkértem, a végén készítsünk egy közös képet. Sikerült! Természetesen beszereztem a CD-t, és oly kedvesek voltak, hogy mind aláírták. Díszhelyre kerül ;-)

Taps! Függöny! "

ZSzL

Aki régebb óta nyomon követi a punkos töltésű rock’n’roll bandákat, nagy valószínűséggel találkozott már Kory Clarke illetve a Warrior Soul nevével.
Kory a hetvenes évek végén indult Detroitból, majd a 80-as évek második felében New Yorkba költözött és összehozta a Warrior Soul-t ami egyedi pszichedelikus punk/rock/r’n’r zenéjével hamar felkeltette a Geffen érdeklődését. A banda debüt lemeze az 1990 es Dead decade last century illetve a kettes Drugs God And The New Republic már az egyik legnagyobb multi kiadónál jelent meg, ami után a zenekar masszív turnékat bonyolított le többek között a Queensryche-al. A következő két sorlemez után (Salutation from the ghetto nation ,Chill Pill) a banda eljött a Geffentől, és a tagság is kicserélődött, azonban a már új kiadónál megjelent 95-ös Space Age Playboys lemezen olyan parádésan ötvözték a pszichedelikus témákat az energikus punk rockkal, hogy a stílus rajongói között azóta is etalonként számon tartott lemezt még Lars Ulrich a Metallicából is kedvencei között tartotta számon. A megjelenést követő turné aztán nem hozta meg a megérdemelt áttörést, így a banda egészen 2007-ig nem volt látható hallható. 
1997-ben Kory LA-be költözött és összehozta a Space Age Playboys néven futó glam/punk kvartett-et amivel New Rock Underground címen hoztak ki egy kiváló lemezt 99-ben, illetve tűntek fel abban az évben a holland Dynamo fesztiválon. 
A Space Age Playboys 2000-es feloszlása után az énekes 2004-ben adta ki Opium Hotel címen első szólólemezét, majd 2007-ben aztán egy új felállással újra dolgozni kezdett a Warrior soul. A banda folyamatosan turnézott Angliában, a közös munkát a 2010-ben megjelent Destroy The War Machine című lemez megjelenése koronázta meg, amit a szaksajtó mindenhol nagyon pozitív kritikákkal illetett. A lemez turnéja után a következő Stiff Middle Finger című anyag 2012-ben látott napvilágot szintén pozitív visszhanggal.
A Warrior Soul mellett Kory 2006 ban a Dirty Rig énekesi posztján tűnt fel és készített velük egy lemezt Rock Did It címmel, illetve 2008-ban a chicagoi doom legenda Trouble felkérésének eleget téve lett a Trouble énekese és turnézott velük egészen 2012-ig.
Aki május 22.-én ellátogat a Dürer Kertbe egy igazi punk/rock estének lehet részese, és egy legendás frontember előadásában hallgathat meg jó pár mára klasszikussá vált Warrior Soul dalt.
Az este hazai vonatkozású érdekessége, hogy Kory kísérőzenekara ezen az estén az itthoni The Joystix lesz,
a bulit pedig a szintén hazai Spaceshit! nyitja majd. Facebook Event! 

Belepo:2200HUF

Lengyelek. Szerintem nagyon jók, bár nem stoner. Egy cseppet sem az. Inkább rock, olyan, mint a Soundgarden garage rockkal keverve, grunge nélkül. Okos rockzene, bár a lengyel nyelvezettel barátkozni kell, de aki ezen túllendül, az jól jár. Bandcamp