Lukács Laci a Barbears zenekarból volt olyan kedves, és elküldött egy dalt, hogy véleményezzem, illetve ha úgy gondolom, osszam is meg a világhálón.Hát úgy gondolom.

 A Barbears legutóbb 2015-ben jelentkezett az Enter The Bear lemezzel, ami egy kimondottan erős stoner, doom és néha sludge elemekkel átitatott metal lemez volt. Az első anyag, amit már Blanár Leventével készítettek a Let The Cigar Die zenekarból.

 

Most azonban van egy dal. Egy olyan nóta, ami nyomokban sem tartalmaz semmi stonert, semmi doom-ot, csak metalt, de azt nagyon. Nem a hagyományos értelemben vett heavy metal, hanem valami sokkal szigorúbb, sokkal művészibb. A barbears által megteremtett közegbe ugyan nem nagyon illik bele, de egy csokorral el tudnék képzelni belőle egy side project keretén belül.

 A dal egy nagyon húzós riffre épít, ami épp annyira dallamos, mint amennyire szigorú. A dal közepén elhelyezett nagyon szép gitártémát Laci és Levente nagyon ízlésesen és hangulatosan tolja az hallójáratunkba. Szinte elérzékenyül az ember. Aztán a végére ismét megérkezik a RIFF! 

 A dal nagyon jó, sok zenekar most nagyon irigy lehet a Barbears zenekarra és nem csak azért, mert egy világ színvonalú dalt produkáltak, hanem azért is, mert egy olyan dalt írtak meg, ami nem kimondottan illeszthető bele a repertoárba. Ők mégse hagyták veszni és jól tették. Sok ilyet még.

AMEN!

Kimondottan szar és félrevezető a zenekar neve, ráadásul öt éve jelent meg ez a kiadvány. Mondhatnám azt, hogy újra előástam és leporoltam, de sajnos nincs meg fizikai formátumban, amire lerakódhat bármilyen por, és ha meg is lenne, olyan gyakran hallgatom, hogy szinte ideje sincs a pornak rárakódnia. 

 Volt már ez előtt egy kiadványuk, de az annyira közepesen rossz, hogy még ők se nagyon emlegetik, tehát maradhatunk abban, hogy egyenlőre van a Folow, azt' jó napot. Ez az album viszont kifejezetten jó. A nyolc dalból kettő az, amelyik gyorsabb. A kezdő From The Cross az egyik, amiben ráadásul nagyon kihallatszik egyfajta északi Rock'N'Roll nyegleség és a Stripes, ami egy sebesebb blues nótának felel meg.

 

És elérkeztünk a kulcs szóhoz, a "Blues"-hoz. Ugyanis a zene nagyon masszívan a blues alapjaira épít. Ezt erősíti meg a különböző vendégzenészek által használt hangszerek, herfli, szaxofon, hegedű. Az album változatos; melankolikus, középtempós és lebegősebb darabok váltják egymást nagyon jól elosztva. Élmény hallgatni.

 Miért is írok egy öt évvel ezelőtti lemezről? Azok a zenekarok, akiket szerettem/szeretek, azok nem jöttek ki most olyan anyaggal, ami legalább azt a szintet hozná, mint a korábbi kiadványaik (Sasquatch, Fireball Ministry stb...). Bár ha jobban belegondolok az a fajta stílus, amiben ők mozognak elég szűk, és már azt a tüzet se érezni bennük, mint csikó korukban. 

Az Abe Diddy & The Krautboys (akárhányszor leírom, kimondom elfog a röhögés) remélem nemsokára jelentkezik egy olyan lemezzel, ami méltó párja lesz a Follow-nak!

AMEN!

Úgy volt, hogy az új Fireball Ministry lemezt fogom lehúzni, de időközben megérkezett az új Electric Wizard. Evidensnek találtam, hogy a Doom nagyágyúk lemezét helyezem előtérbe. Gyorsan nekiláttam és meghallgattam. 

 Direkt nem hallgattam meg azóta többször, mivel úgy gondolom, ilyen nagyszerű zenészektől, olyan albumot kapunk, ami elsőre üt. Meg hát, nincs manapság annyi ideje az embernek ilyen lemez dömping mellett, hogy "megszeresse", vagy "megszokja" az adott lemezt. Még akkor se, ha történetesen nagynevű, legendás zenekar aktuális anyagáról van szó.

 Az az igazság, hogy a kitűnően megírt Dopethrone albumon szereplő Funeralopolis olyan riffel indít, ami egy egész stílust meghatározott. Azt csak félve jegyzem meg, hogy szerintem ezt a riffet használták fel különböző alakban, kissebb-nagyobb változtatásokkal lemezről lemezre. Hozzáteszem kitűnően, bár a Time to Die albumra ez már kicsit megfáradni látszott. 

Szerintem ezt ők is felismerték, mert ennek a riffnek most nyoma sincs. Pozitívan csalódtam, hiszen félve gondoltam arra, hogy megint kicsúsztatnak egy századik Funeralopolist, ehelyett előjöttek valami teljesen mással.

 A Doom maradt, de teljes vérfrissítésen ment keresztűl. Nagyon változatos lett, hiszen minden olyasmit beleolvasztottak saját stílusukba, amit amúgy is szívesen hallgatnak a hétköznapjaikban. Ezek főleg a 60-as, 70-es évek pszichedelikus, vintage rock zenekarai lehetnek. Coven, Led Zep, Creedence Clearwater, Captain Beefheart, ilyesmik.

 Nem azt mondom, hogy tökéletes albumot raktak most le és éjjel nappal ezt fogom hallgatni, mert nem, de ha ezen az úton haladnak tovább, akkor a következő lemez ugyan olyan korszak és stílus alkotó lehet, mint a Dopethrone.

Először csak egy dalt mutatott be a The Age Of Truth a bemutatkozó lemezükről, a Tresholdról. Annyira tömény és sűrű volt, mint egy úthenger! Szabályosan mellbe csapott, ezért már nagyon vártam a teljes anyagot. Hát itt van. 

 Sok zenekar példát vehetne, ugyanis a hangzás jó, sőt nagyon jó, arányos. A tagok előéletét nem ismerem, de valószínűleg nem ma kezdték, mert nem mai csikónak látszanak a képeken, arról nem is beszélve, hogy profin használják a hangszereket.

 

A lemez a Black Sabbath, Blues Rock, Sludge szentháromság alapjaira épül. Javarészt középtempó, vagy egy kicsit lassabb. Az első szám kicsit becsapós, mert agresszív goromba, igaz a közepén van egy kicsi leülés, pihenés, de ez nem zavarja meg a dal egységesen otromba, gyomorba vágó jellegét. A többi dal nem ilyen. Illetve nem ennyire direkt. A vastag hangzás végig jelen van és a Sludge is dübörög, de sokkal nagyobb teret kap a tisztább ének, a dallam, a Blues. Sőt a Holding Hands Like Thieves egyenesen a Soundgarden keményebb dalait juttatja eszünkbe. Aztán itt van a nyolc perces Caroline, aminek az első fele lírai Blues, a vége pedig begyorsul és akár egy külön álló szerzemény is lehetne. 

 Szóval a lemez változatos és pont ezért nem unalmas. Élvezni lehet a hangzás töménységét, a Blues-os gitárbetéteket, a jól eltalált ének dallamokat és inni egy korsó sört! Ez minden!

AMEN!