Anno a Vatican nevű Black/Sludge/akármi zenekarból kivált két hülyegyerek, mondván, hogy ők inkább azt a fajta zenét szeretnék játszani, amihez rengeteg tudatmódosító anyag köll. Úgy gondolták ez nem más, mint az Electric Wizard által kitaposott ösvény. Ja igen a dobos inkább gitározni, meg bugyborékolós hangokat szeretett volna kiadni magából, a gitáros csávó meg dobolni. Behúztak magukhoz még egy basszusgitárost és kedvenc albumuk után szabadon megalapították a Dopethrone nevű zenekart.

 A kezdeti Black Metalos behatásokat mostanra sikeresen levetkőzték. Sőt a mostani hangzásviláguk a III.lemezükön lehet hallani igazán, azóta csak folyamatosan finomodtak(?). 

 

A Transcanadian Anger nem szarakodik sokat. Nincsenek rajta világmegváltó szövegek, bár az eddigi munkájuk se erről szólt, azonban mostanra azt vettem észre, hogy még teljes egész mondatok se nagyon vannak a lemezen. Szavakat dobálnak egymásra, de olyan szinten csinálják jól, hogy beszarsz. Valószínűleg pont ezzel érik el azt, hogy azt veszed észre, menet közben is ezeket a szavakat mormold a bajszod alatt. A zene úgy hömpölyög, mint a füst és a vokál olyan szinten süpped bele, hogy szinte nem is hallod, csak érzed, a tudat alattid hallja csak. Nálam már most ez a lemez az év végi Top 3-ban van.

Ott tartok, hogy egész hétvégén ez járt a fejemben, főleg a Killdozer, aminek a klippje is zseniális!

AMEN!

Hát először is a Kaiser nem egy jó név, mondhatjuk azt is, hogy nem eredeti. A lemez borítója sincs eltalálva. A lemezen lévő zenében sincs semmi, ami áttörést hozhatna a Stoner zene egyre jobban szürkülő világában.

 

Másodszor, a Kaiser iskolapéldája annak, hogyan kell igényes, minőségi és szórakoztató Stoner zenét játszani. Itt kiemelném azt, hogy Stoner, hiszen itt tényleg vegytiszta STONER zenéről beszélhetünk. Nincs belekeverve semmi sludge, metal esetleg kísérleti dolog.  Ez manapság azért lehet fontos, mert mindenki stonernek mondja magát aki egy kicsit is lehangolja a gitárt, esetleg vintage rockot játszik. 

 

A Kaiser hallgatása közben többször is beugrik a Lowrider, esetleg a korai Blind Dog, a Kyuss-ról és utódbandáiról ne is beszéljünk. Ennek ellenére nincs semmi féle kopirozás, de még csak nosztalgia sem. Friss, hangulatos zenét rejt a borító, amit bátran oda lehet tenni a Stoner rock lemezeink mellé. Örülök neki, hogy valaki ezt a vonalat is viszi tovább és nem akar másfelé kacsintgatni az önismétlés és a dohosság mellőzésével.

AMEN!

Az Aboleth zenekarral úgy ismerkedtem meg, hogy a véletlen folytán elém keveredett a No Good dal klipje. Egy gitáros hülyéskedik benne, egy fiatal kis csaj pedig süvöltözik. Ekkor még csak egy EP jött ki tőlük, de az annyira magával ragadott, hogy naponta többször meghallgattam.

 Alapvetően két főt takar a zenekar; a Bagitáros* srácot Collyn McCoy-t, akit az Ultra Electric Mega Galactic-ból ismerhetünk és egy 21(!) éves leánykát. McCoy-t nem igazán kell bemutatni, hiszen aki Ed Mundell oldalán zenél, az nem lehet kezdő. Brigitte Roka viszont egy még kezdő énekesnő, amit érezni lehet az egész produkció alatt. Nem zavaróan, mert fantasztikus whisky áztatta torka van, inkább csak a rutin és a kiforrottság hiánya az ami megmutatkozik nála. A dobos az, aki eddig az állandó változó volt. Jöttek mentek a dobosok. A Benthos lemezen is session zenész játszott. (Marco Minnemann: Steven Wilson, Joe Satriani, Necrophagist) Most azonban azt nyilatkozták, megvan az dobos, Boll3t Braziliából. Meglátjuk...

 

Az új lemez, a Benthos május 25-én fog megjelenni, de egy dalt elérhetővé tettek a nagyközönségnek is, a Fork In The Road-ot, ami viszont nem ad teljes képet erről az igen csak változatosra sikerült albumról. A zene alapvetően zsigeri Blues és a kő egyszerű Rock zenén alapszik. A Sharktown Blues, mint a neve is mutatja egy gitárra hangszerelt blues nóta, némi Janis Joplin után érzéssel. Az Ode To Plastic akár a ZZ Top legújabb lemezére is felkerülhetne. A The Devil pedig egy kicsit Bon Jovis, lásd Blaze Or Glory.

 Az egész lemezből terjeng a kaliforniai mocsár szaga. Annyira mocskos, amennyire csak lehet egy blues rock anyag. Jól is szól, hiszen a produceri munkákat az az Ulrich Wild végezte, aki többek közt dolgozott már a Panterával, Deftones-al.  

AMEN!

*Bagitár: Basszusgitár/gitár hibrid Régebbi cikk itt.

A 2000-es évek elején Ricsi barátommal elég sokat lógtunk együtt. Szinte ott laktam nála. Ekkor tájt merültünk bele jobban a stonerrock világába, nem mint ha nem ismertük volna már korábban is a Kyuss, vagy a C.O.C. munkáit. Itt történ meg az, hogy egyik este bekerült a lejátszóba a Monkey3 első két lemeze és annyira elvarázsolt minket, hogy hajnalban tisztult ki a világ. 

 A szegedi Zigram ugyan nem egy Monkey3, már csak azért sem, mert egyrészt nem instrumentális, másrészt még nem nagyon van meg a saját hangzása. Nekem azonban mégis a majmos időszak ugrik be, ahogy hallgatom ezt a három dalt, amit felraktak a Bandcamp oldalukra.

 

Nem akarok most a hiátusokkal törődni, mert egyrészt ezekkel tisztában vannak a srácok, másrészt baromi sok potenciál rejlik még bennük. A zenéjük amúgy is inkább a hangulatokra, benyomásokra épít. Megvan a kellő keménység és megvan az a bizonyos lágy hullámzás is, ami szellőssé teszi a zenéjüket. Ez a kettősség pulzálóvá, élővé teszi a bemutatkozó dalokat. Érdemes lenne megnézni őket élőben is, mert most úgy érzem, hogy koncerten nagyon tud hatni.

Zeneileg olyan, mint ha a Monkey3, Karma To Burn és a Grunge vadházasságából született volna, de néha becsúszik a képbe egy kis psychedélia is. Ez a három dal elég is, maximum még egyet elbírtam volna. Én alapból EP párti vagyok; egy teljes nagylemez sokszor átcsap unalomba és emiatt elvesznek a jobb nóták. 

Hallgassatok Zigram-ot! AMEN!