Nyers keverés, koncert dvd/ep előzetes, 2 dal.

Aki nem bírja kivárni az új Baroness lemez megjelenését, az hallgassa meg ennek a  pittsburgh-i négyesnek a 2011-es albumát. Szándékosan nem a Mastodont említettem, ugyanis náluk nem igazán hallhatjuk azt a fajta dallamos líraiságot, ami a másik savannah-i bandára nagyon is jellemző. Azt azért külön hozzátenném, hogy a Sistered jóval nyersebb, zúzósabb riffeket játszik a post-os szállingózásokhoz, mint amilyet mondjuk a Baronessnél hallhatunk.

Meg is lepik néha az embert a szépen kidolgozott, epikus heavy szólók és a festői ambient harmóniák mellé iktatott bitang riffek, meg az elvetemült, szennyedék csordavokálok. Erre az egyik legjobb példa a címadó szám szentimentális lágysága és otromba groovjai közötti kontraszt. A másik nagyon eltalált muzsika az instrumentális Talkin Shit From Outer Space. Amolyan jó kis pumpálós, pattogós oldschool metal riff a vezető motívuma, amit heroikus ikergitár szólók élénkítenek. Igazi metal-nosztalgia feeling. A következő, Story of the Witch meg jóféle "ereszd el a hajam" stonertéma, borultabb hangulatokkal és torokszaggattó üvöltésekkel tűzdelve. A két gitár összjátéka egyébként itt is páratlanul üdítő. Érdemes még megemlíteni az album két kakukktojását. Az egyik a Midnight Renegade című punk-black-death&roll szerzemény, vagy nem is tudom minek nevezzem. A zenei alap az újkori Entombed-re emlékeztet, a vokál meg svéd black/death csapatokat idéz. Az uccsó, Blood Red Fog pedig az egyetlen olyan szám, ahol Jesse Meredith tiszta hangon énekel. Sem ő, sem a másik vokalista John Dzziuban sem kifejezetten egy képzett énekes, viszont ehhez a zenei közeghez nagyon is passzolós a hangjuk. A Blood Red Fog-ról egyébként azt sem árt megjegyezni, hogy intenzitás téren is kilóg a lemezről, ugyanis nagyrészt kimondottan lassú ütemre épül. Találhatunk benne éjszakai pub feelinget, blúzt, grunge-os kiégettséget és kemény kifakadást is. Nagyon jól sikerült kis szerzemény.

Savannah-i hasonlat ide, vagy oda: ez az album valahogy izgalmasabban, metálosabban szólal meg, mint mondjuk a Baroness lemezei, ráadásul a Kylesa féle tömény szólam-orgiát és a Mastodonnál tapasztalható lehúzós világvége hangulatot sem kell elszenvednünk. Az meg már eleve egy hatalmas jó pont, hogy nem erőltetnek a hallgatóra semmiféle gyötrődő világfájdalmat.

A stoner-sludge-doom-post-thrash...mittudomén stílusokat vegyítő albumok közül idén talán ez a legbefogadhatóbb. Szerintem mindenkinek kötelező!

Tracklist:
01. Shut Your Eyes 02:48
02. God Save the Child Brides 03:17
03. New Sky 08:15
04. Layer of the Empire 05:40
05. Talkin Shit From Outer Space 05:19
06. Story of the Witch 05:14
07. Midnight Renegade 01:30
08. Blood Red Fog 08:46

Tagok:
Jesse Meredith - Guiter & Vocals
Cary Belback -  Bass
John Dzziuban - Lead Guitar & Vocals
Josh Egan - Drums

Régi adósságot törlesztek megint. Ugyan amikor megjelent a Kilian brigád demója, Fl Dutchman kolléga ki is rakta őket (ide), azonban annyira friss volt a cucc, hogy nem volt hozzá kritika. Most se lesz, csak ismertető. 

 Mindig jó érzés olyan zenekarokkal találkozni, akik magyar dalszövegeket raknak az amúgy, nagyon korrekt nemzetközi szintű zenéjükre. Ráadásul nem is félvállról odavetett mondanivalót tartalmaznak.

 A zenei rész pedig nagyon jól megkomponált és ügyesen felépitett. Abszolút nem Stoner. S hogy mégis mit keresnek ezen a blogon?

Egyrészt : manapság nem nagyon tudnék mondani olyan magyar, vagy külhoni zenekart, ami kimondottan Stoner. Valószinüleg nincsenek kimondottan Stoner sémák arra, hogy hogyan lehetne felépiteni matekból egy real stoner csapatot. Szerintem nem feltétlenül a zene szabja ezt meg, hanem a zenekar tagjainak a hozzáállása, mentalitása. Na és ha innen nézzük a dolgot, akkor a Kilian egy Stoner zenekar.

Másrészt a Kilian nemcsak azt érdemelné meg, hogy nálunk megjelenjenek, hanem a nagyobb nyilvánosságot is.

Harmadszor pedig, megtiszteltek azzal, hogy felkerestek minket. Kösz.

Szóval a zene inkább grunge, néhány helyen én kihallok némi Rage Agains The Machine - szerű megoldásokat. Azonban ami mindig is beugrik a zenéjük hallgatása közben, az nem más, mint a Black-Out, főleg Kowa orgánuma és szövegvilága. Nem az a "másolós" fajta, hanem a "magáévá tevő". Ez alól azonban egy kicsit kilóg a névadó, Bohém erdő, mivel itt a másik hatalmas magyar csapat a Wackor ugrik be. Összességében azonban mégis új és egyedi demóval álltak elő a srácok, amit nagyon kellemes hallgatni. Néha elborulós, néha dögös, néha pedig elmélkedős zenéjükkel ők is betömnek egy kisebb likat a magyar rockzene egén. 

 Egyértelműen mindenkinek ajánlom a Bohém Erdőt a Kiliantől, akik keresik a minőségi magyar Rokkot. Itt le tudjátok tölteni.

AMEN!

Lukács Laci a Barbears zenekar oszlopos tagja nagy halászléfőző, annyira, hogy már nyert is valamilyen versenyt Szegeden (ha jól tudom). Nem mellesleg iszonyat feelinggel nyúzza a húrokat. Aki volt már Barbears koncerten, az ezt tudhatja, aki meg nem, az sajnálhatja. 

 Most azonban leirta a véleményét a nemrég megjelent Electric Mary harmadik albumáról. Remélhetőleg még sok posztja megjelenik nálunk, mivel mindig is izgalmas és érdekes olvasni olyan lemezkritikát, mi egy zenész ember tollából folyik ki.

 Electric Mary - III  (2011)

Rico barátom hivta fel a figyelmemet, hogy a New York Cityből származó Eggnogg felkért minket, népszerűsitsük az új Moments In Vacuum nevű nagylemezüket. Az igazság az,  hogy ez elég régen volt, én meg azt hittem, hogy már ki is posztoltam. Hát nem. Bocs. Most pótolom a mulasztást.

Az Eggnogg túl van már egy lemezen és egy EP-n, de most ismét terrorizálnak minket ezzel a csodaszép kiállású albummal. Ha a boritó felöl közelitünk a zenéhez, nem sokat tévedhetünk, ugyanis ez az erősen T-Rex féle hippi/glam/csicsa/majdnem homo külcsin, egy hasonló belbecset takar. De csak hasonlót, mivel nem ez adja a zene gerincét. Ezek a jelzők inkább csak a fűszert adják, amitől egy kicsit szokatlan, egy kicsit más és egy kicsit befogadhatóbb lesz az Eggnogg zenéje.

Alapvetően itt Doom muzsikáról beszélhetünk, iszonyat nagy riffekkel, elszállásokkal és hatalmas dallamokkal megspékelve. A Magoggal úgy inditják a lemezt, hogy még az Electric Wizardék is összehuggyoznák magukat. Döngölnek, ütnek és az énekkel gyógyitanak, furcsa egyveleget képezve. A folytatásban pedig a Raking the Dough elröpit minket San Francisco utcáira. Látom magam elött a főcimet, ahogy áthaladunk egy bazi nagy autóval azon a csúnya nagy vashidon. 

A Wheel Of The Year egy az egyben blues, de nagyon betegen; a szám végén szerintem az év egyik legjobb gitárdallama bukkan fel.

A következő darab viszont, a Nebuchadnezzar két részletből áll. Az eleje amolyan "guitar lession", majd erre jön rá egy már-már hagyományosabb doomolás Pentagram stilusban, némi T-rex hangulattal.

A One Monster's Confession pediglen tökéletes elegye a Noisnak és a Doomnak. Már ebből a pár dalból is láthatjátok, milyen sokrétű ez az album. Mindennek a magját a Doom adja, és ez tényleg egy furcsa elegyet hoz létre, amitől nem lesz unalmas a zene. A Cydonia is egy laza gitáros, hippis darabként indul és az is marad. A cimado Moments In Vacuum egy horrorfilmzenébe oltott Funeral darab. A legvégén mintegy koronaként jön egy baromi jó összegzése az eddig hallottaknak, a Rhythmic Past. 

Esetleg ha valaki kedvet kapott volna ehhez az anyaghoz, az a Palaver records oldalán belefülelhet.

 AMEN