Annyit tudok a Hazarderről, hogy a balkánon tevékenykednek. Na meg, hogy hárman vannak. Játszottak már Horvátországban, Szerbiában, Romániában, meg Görögországban. Hatásnak a sok zenekar mellett megemlitik a 90-es évek - beli Motörheadet is. Ezzel már témánál is vagyunk.

Bevallom, a boritó nem fogott meg elsőre, sőt másodjára se. Gyakorlatilag  szar. Ezért hát nem is nagyon vitt rá a lélek, hogy egyáltalán belehallgassak. Tudom sokan felhördülnek, hogy nem a külső alapján kell megitélni egy zenekart, meg hogy ez nem is egy rossz boritó.  Igaz, nem rossz a boritó, hanem szar. Egészen addig, amig valaki nem kezd bele egy komoly lemez felvételébe és promotálásába, addig nem is nagyon érdekli a boritó minősége. Amint szeretné kiadni és eladni, máris rettentő fontossá válik az arculat.

Egyszóval sokáig pihent a levelek közt ez a lemez. Valahogy úgy alakult, rákerült a telefonomra és mivel már untam rajta mindent, tettem egy próbát a Hazarderrel. Nem mondanám, hogy megbántam. Azt se, hogy állandóan ezt hallgatom. Egyszer kétszer elmegy, aztán felkerül azon zenék listájára, amik megvannak, bármikor előszedhetem, de tudom, hogy nem fogom. Meghagyom azonban a lehetőséget rá.

A  Hazarder nem váltja meg a világot, nem csinál semmi újat. Kellemes hallgatnivaló. Olyan, mintha Lemmy bácsit és a bandáját hallgatnám ötven év múlva. Egy belassult Rock'n'Roll lemez ez, elég jól megirva. Aránylag jó keveréssel és átlagon felüli hangulattal. Semmi több. 

Bandcamp.

AMEN!

Csak, mert kérték:

Újabb nagyszerű beszámolót, illetve egyszerre két ismertetőt is olvashatunk BenyoBoy jóvoltából.

Amikor a FHJ legújabb lemezét meghallottam, rendkívül megörültem. A blues rock mindig is nagy hatással volt rám, mivel édesapám gyakran hallgatta a TTDBB és más előadók lemezeit, amiket mindig is imádtam, de valamiért sosem vettem rá magam, hogy jobban megismerjem a stílust, nem tudom megmondani miért. Ezért, mintha egy Isteni jelként kaptam volna a lehetőséget, hogy a rendkívül friss The Taking of Black Heart-ról írhatok egy ajánlót, ezáltal bepótolva egy hatalmas lyukat a zenei ízlésem így sem túl szűk világán.

Ennyit magamról. Hogy milyen a lemez? Az, kérem szépen, kegyetlen jó!

Jól értesült információim szerint a banda utoljára 2006-ban hallatott magáról valamit, ami nem most volt. A jó munkához idő kell, szokták mondani és azon feltételezett rajongók, akik az óta is tülkön ülve várták a jeles napot, amikor megjelenik a lemez, biztos nem lehetnek csalódottak. Sajnos, alapból rendkívül elfogult vagyok, ha szájharmonikát hallok, mivel a kedvenc hangszereim közé tartozik, a teljes lemezen pedig nem csak giccsesen kötelező díszítőelemként szerepel, hanem a lemez teljes egészét is átjárja, és profi szinten használják ott, ahol éppen kell. Az idei év egyik legatmoszferikusabb albuma, mert a westernes feeling az nem kicsit jött át. Ha most pongyola lennék, azt mondanám, az összes szám tetszik és mindegyik kedvenc. Ez bizony így is van, de pár, számomra rendkívül kiemelkedő dalról még megemlékeznék pár szóban és mondatban. Már a kezdő The Job című dal rendkívül fel tudja kelteni az ember érdeklődését, tökéletes kezdés, mely pontosan felkészíti a hallgatót, mit is fog hallani a következő órában. A pörgős Black Heart Baby is nagy kedvenc, lehet ropni rá rendesen (nem is nagyon lehet ülve végighallgatni azt), a szintivel dúsított Beating in My Hand az abszolút kedvencem a nyitódal mellett, de természetesen kiemelkedik a You’re My Girl (I Don't Want to Talk About It) is, ahol a Cheap Trick country szólókarrierjét is elindító énekese, Robin Zander lesz a középpontban. A szó szerint lassú lefolyású Dead in the River is remek záródal lett, ami után picit szomorúan konstatálja az ember, hogy ennyi volt, nincs több. Szerencsére a repeat gomb mindig segít.

Nagyon autentikus a hangszerelés, Eric Oblander picit rekedtes, (lelki szemeim előtt) sörtől bűzlő hangja és hihetetlen harmonikajátéka, a dalok és a lemez teljes egészének felépítése, a változatos (gitár)témák, mind-mind nagyon összepasszolnak és egy rendkívül hangulatos összképet alkot. Emiatt nem csak a blues rock kedvelőinek tudom ajánlani, hanem gyakorlatilag bárkinek, aki szereti a nagybetűs Igényes zenét. Öröm látni, hogy még mindig vannak hasonló bandák, akkor ennyire jól művelik ezt a stílust.

Ennek kapcsán szeretnék megemlíteni még egy blues rock lemezt, ami a 2010-ben megjelent Mobile a Bonedrivers zenekartól.

Közel sem annyira „ismertek” mint az előző zenekar, eddig két lemezük jelent meg (ez és a 2002-es Roadhouse Manifesto debüt), viszont az előző hard rockosabb blues rock helyett ők picit a lassabb, country-s fenn hangú blues-t (igen, tudom, hogy a kettő érdekes párosítás és kötelet érdemelnék, de legalább így hangulatilag el tudjuk képzelni őket) nyomatják, amiben persze kis funkys témák is szerepet kapnak. A tíz szám (+ 4 bónusz rövidített változata az eredetik közül) szintén remek hangulatú összképet ad. Bár hangulatilag totál más, mint az előző, érdemes a trióra ránézni, mert több mint igényes zenét játszanak ők is, plusz így megismerhetjük a blues rock műfaj változatosságát is. Ha az előző lemez a western világában játszódik, akkor ennek hangulatát a Route 66-es magányos motoros világához tudnám elképzelni. Nem véletlenül, az énekes Keith Karloff előző bandája, a The Gone Jackals nem is picit kötődik ehhez az életérzéshez, hiszen a Bone to Pick lemezük szolgált aláfestő zenének a LucasArts legendás, motoros bandákat felvonultató alapművéhez, a Full Throttle játékhoz. Arról meg csak annyit kell tudni, hogy a blog.hu-s avatarom is abból van, a Bone to Pick-et meg a világ legjobb lemezének tartom. Na, jó, lehet nem a legjobb, de az abszolút kedvencem, a vitathatatlan, a No. 1! :) A leginkább instrumentális szólókból felépített Northwest Girl, a minden bajt elűző, tingli-tangli It’s a Beautiful Thing és a szimplán tökéletes The Trouble with Love mind-mind kiemelkedő darabnak számítanak a lemezen!

A ZZ Top és a George Thorogood and the Destroyers törvénytelen gyermekeinek lemezéről a Rolling Stones magazin is kellemes értékelést adott (5/5), így én se tudnék mást adni, ha kéne pontozni, de szerencsére itt nem kell.

Mindkét albumot tudom ajánlani mindenkinek, ha pedig netalántán valaki egy western hangulatú kocsmában dolgozik egy sivatag mellett, vagy egy útszéli lebujban tele rosszarcú csopperessel valamelyik kanyon mentén, akkor tökéletes háttérzeneként fog szolgálni mindkettő!

Five Horse Johnson:
Official: http://www.fivehorsejohnson.com/
Facebook: http://www.facebook.com/pages/Five-Horse-Johnson-official-band-page/148445998544953?ref=ts&fref=ts
Bandcamp: http://smallstone.bandcamp.com/album/the-taking-of-blackheart

The Bonedrivers:
Official: http://www.blueblack.com/bonedrivers/
Facebook: http://www.facebook.com/TheBonedrivers?ref=ts&fref=ts
MySpace: http://www.myspace.com/bonedrivers
ReverbNation: http://www.reverbnation.com/thebonedrivers

A bécsi psyched out - stoner fuzz rockerek sokan vannak, nyáron például három együttesüket (Parasol Caravan, Cachimbo de Paz, Torso) is posztoltuk a blogon, és Ausztriában is vannak elkötelezett hívei a műfajnak, akik népszerűsítő hadjáratot folyatatnak, egész szép eredményekkel. A Stoner Rock Austria és Stoner Rock Vienna oldalak aktívan vesznek részt a stoner zenék és életstílus támogatásában.

A Far Away Town szintén a bécsi stonerek fajtájába tartozik, a 2004-ben alakult zenekartól négy EP jelent eddig meg. A stílusuk az acid-, garage- és stoner rock psychedelikus elemekkel vegyítve, ami azért is jó, mert így mindenki eldöntheti, neki melyik a kedvenc jelzője, amit a zenekarral együtt megemlít. Megalakulásuk óta túl vannak 100 koncerten, és nem kisebb zenekaroknak voltak a support fellépői, mint a Brant Bjork and the Bros, és a Truckfighters.

A 2011-ben megjelent OLD JOKES NEW LAUGHS lemezük ugyanannál az Ozium Records kiadónál szerezhető be, mint a Nyíregyházi Diomed Fuzzdirt első EP-je. Az eredetileg négy taggal indult, most viszont trióként működő zenekarnak ez volt az első lemeze, amit ebben a felállásban vettek fel 2011 áprilisában Linz városában, a Kapu-Studiosnál.

2006-ban jelent meg az Into Desert, amivel rendesen odacsapnak. Az Inches Beside és a Straight into Red Sun az első két szám a lemezen, amit a Deathtone White követ, ahol a Fu Manchus gitár és énektémák remekül szólnak. A Quicksand albumot három évvel később adták ki, ezalatt sokat fejlődött a zenekar, és egy súlyosabb, fuzzosabb hangzásvilágot szólaltatnak meg. Érdekes egybeesés, hogy ebben az évben lett háromtagú a zenekar.

2010-ben egy koncertalbummal jelentkeztek, és ezt követte a 2011-es OLD JOKES NEW LAUGHS. Ahogy korábban is bizonyították, jó érzékük van a mély tónusokhoz, és ezek a számok is hasítanak, ahogy kell. Idén is publikáltak egy frissen felvett számot, ami az Another Mountain Falls címet kapta, amit a Dirt Deflector egyik számával tesznek fel egy 7"-os lemezre. (a Dirt Deflector volt egyébként a bécsi Premonition 13 koncerten Winoék előzenekara.)

Lemezek:

"into desert" demo EP 2006
"quicksand" EP 2009
"live" EP 2010
"old jokes new laughs" EP 2011

alex _ git,vox
chris _ git,bgvox
super mario _ drums

http://www.farawaytown.com/
http://www.myspace.com/farawaytown
https://www.facebook.com/FarAwayTown
http://www.lastfm.de/music/Far+Away+Town

Mark Lanegan Band (USA)
Blues Funeral lemezbemutató turné
Előzenekar: Creature With The Atom Brain (B), Duke Garwood (UK), Lyenn (B)
2012. november 22., csütörtök 19:30
A38 Hajó – Petőfi híd budai hídfő
Koncertterem

A seattle-i grunge egyik alapító atyja, a Screamig Trees és a Queens Of The Stone Age egykori énekese, Kurt Cobain és Josh Homme cimborája, az elszállt, bluesos rockballadák fantasztikus hangú énekese először Magyarországon! Mark Lanegan legújabb, Blues Funeral című lemezét mutatja be zenekarával.

Mark Lanegan életműve szinte maga a kortárs rock. Az 1967-ben született énekes-dalszerző a műfaj egyik legnagyobb alakja, akit – az ő esetében egyáltalán nem túlzás a kijelentés – valóban kultikus tisztelet övez. Összetéveszthetetlen, Tom Waitsre és Nick Cave-re egyaránt emlékeztető hangja, finoman fogalmazva kompromisszummentes életmódja, Queens Of The Stone Age-tagsága, hihetetlen mennyiségű vendégszereplése és együttműködése, egyszerre szomorú és dühös, melankolikusan bluesos, jellegzetes rockballadái ikonikus figurává emelték.

A pályafutását a nyolcvanas évek közepén a Screaming Treesben kezdő, később Kurt Cobainnel is együtt dolgozó Lanegan a nagyközönség számára 2000 körül lett ismert, amikor Josh Homme – sok más ideáljával együtt – elhívta a Rated R stúdiófelvételeire, és ő hosszú időre a Queens Of The Stone Age-ben ragadt. Közben folytatta az 1990-ben (még Kurt Cobain és Krist Novoselic társaságában) elkezdett szólókarrierjét is, és mivel elképesztő hangja miatt rengetegszer kérték fel közreműködésekre, a „csere-kollaborációk” hihetetlen névsort varázsoltak Lanegan szólólemezeire. Az albumokon ott szerepel szinte mindenki, aki valaha gitárt fogott a kezébe, vagy heroint fogyasztott az Egyesült Államokban. Layne Staley az Alice In Chainsből, Ben Shepherd a Soundgardenből, Josh Homme és Nick Oliveri, PJ Harvey, Duff McKagan a Guns N' Rosesból, Michel McCready a Pearl Jamből és még sorolhatnánk.

Annál meglepőbb volt, amikor a kétezres évek második felében igent mondott egy felkérésre, aminél nonszenszebb nem is érkezhetett volna. A finom hangulatairól elhíresült glasgow-i popzenekar, a Belle & Sebastian énekesnő-csellistája, Isobel Campbell kérte fel, hogy működjön közre lemezén, és az egymástól több ezer kilométerre élő és dolgozó két ember között működni kezdett „a kémia”. Campbell írta a számokat, Lanegan énekelt, és meghökkentőnek tűnő együttműködésből nemhogy kudarc nem lett, de még két nagylemez és közös fellépések sora. Lanegan utolérhetetlen hangját („a csellóm hangjára emlékeztet” - mondta róla Campbell) felfedezte magának a grunge-on és a stoneren túli világ, mindenekelőtt a brit elektronikus zenészek. Lanegan sötét, démoni éneke ott kavarog az UNKLE, a Soulsavers vagy a Bomb The Bass-es Tim Simenon fortyogó balladáiban, a vonatkozó lemezek legáhítatosabb pillanatait teremtve meg.

Lanegant legutóbb a nemrég Magyarországon is bemutatott Fékezhetetlen (Lawless) című gengszterfilmben hallhattuk. A filmzenét Nick Cave és Warren Ellis szerezte, ám két elsöprő erejű feldolgozásban, a Velvet Undergroud White Light/White Heatjében, illetve Captain Beefheart Sure 'Nuff 'N Yes I Do-jában énekel – szokás szerint elképesztő intenzitással.

És közben nemcsak az elektronikus zene képviselői fedezték fel Lanegant, hanem Lanegan is az elektronikát. Legutóbbi albumán már nem egy rafkós effektet hallhatunk – persze csak ízléssel, de kiderül belőlük, hogy Lanegan már nem az a kifejezett gitárközpontú grunge-harcos, aki évtizedekig volt.

Kifejezetten dögös, helyenként zúzós lemez született, amin persze még mindig a jellegzetes, bluesos, melankolikus, már-már démonikus, sötét, karcos rock dominál. És természetesen az egészen ott uralkodik Mark Lanegan letaglózó, magával ragadó orgánuma: „a grunge hangja”.

A zenekar tagjai
Mark Lanegan: ének
Steven Jassens: gitár
Aldo Struyf: gitár, billentyűsök, effektek
Frederic Jacques: basszusgitár
Jean-Philippe De Gheest: dob

Szólólemezek
Blues Funeral, 2012
Hawk (Isobel Campbellel), 2010
Sunday at Devil Dirt (Isobel Campbellel), 2008
Ballad of the Broken Seas (Isobel Campbellel), 2006
Bubblegum, 2004
Field Songs, 2001
I'll Take Care of You, 1999
Scraps at Midnight, 1998
Whiskey for the Holy Ghost, 1994
The Winding Sheet, 1990

Hivatalos honlap
http://marklanegan.com/