Újabb nagyszerű beszámolót, illetve egyszerre két ismertetőt is olvashatunk BenyoBoy jóvoltából.

Amikor a FHJ legújabb lemezét meghallottam, rendkívül megörültem. A blues rock mindig is nagy hatással volt rám, mivel édesapám gyakran hallgatta a TTDBB és más előadók lemezeit, amiket mindig is imádtam, de valamiért sosem vettem rá magam, hogy jobban megismerjem a stílust, nem tudom megmondani miért. Ezért, mintha egy Isteni jelként kaptam volna a lehetőséget, hogy a rendkívül friss The Taking of Black Heart-ról írhatok egy ajánlót, ezáltal bepótolva egy hatalmas lyukat a zenei ízlésem így sem túl szűk világán.

Ennyit magamról. Hogy milyen a lemez? Az, kérem szépen, kegyetlen jó!

Jól értesült információim szerint a banda utoljára 2006-ban hallatott magáról valamit, ami nem most volt. A jó munkához idő kell, szokták mondani és azon feltételezett rajongók, akik az óta is tülkön ülve várták a jeles napot, amikor megjelenik a lemez, biztos nem lehetnek csalódottak. Sajnos, alapból rendkívül elfogult vagyok, ha szájharmonikát hallok, mivel a kedvenc hangszereim közé tartozik, a teljes lemezen pedig nem csak giccsesen kötelező díszítőelemként szerepel, hanem a lemez teljes egészét is átjárja, és profi szinten használják ott, ahol éppen kell. Az idei év egyik legatmoszferikusabb albuma, mert a westernes feeling az nem kicsit jött át. Ha most pongyola lennék, azt mondanám, az összes szám tetszik és mindegyik kedvenc. Ez bizony így is van, de pár, számomra rendkívül kiemelkedő dalról még megemlékeznék pár szóban és mondatban. Már a kezdő The Job című dal rendkívül fel tudja kelteni az ember érdeklődését, tökéletes kezdés, mely pontosan felkészíti a hallgatót, mit is fog hallani a következő órában. A pörgős Black Heart Baby is nagy kedvenc, lehet ropni rá rendesen (nem is nagyon lehet ülve végighallgatni azt), a szintivel dúsított Beating in My Hand az abszolút kedvencem a nyitódal mellett, de természetesen kiemelkedik a You’re My Girl (I Don't Want to Talk About It) is, ahol a Cheap Trick country szólókarrierjét is elindító énekese, Robin Zander lesz a középpontban. A szó szerint lassú lefolyású Dead in the River is remek záródal lett, ami után picit szomorúan konstatálja az ember, hogy ennyi volt, nincs több. Szerencsére a repeat gomb mindig segít.

Nagyon autentikus a hangszerelés, Eric Oblander picit rekedtes, (lelki szemeim előtt) sörtől bűzlő hangja és hihetetlen harmonikajátéka, a dalok és a lemez teljes egészének felépítése, a változatos (gitár)témák, mind-mind nagyon összepasszolnak és egy rendkívül hangulatos összképet alkot. Emiatt nem csak a blues rock kedvelőinek tudom ajánlani, hanem gyakorlatilag bárkinek, aki szereti a nagybetűs Igényes zenét. Öröm látni, hogy még mindig vannak hasonló bandák, akkor ennyire jól művelik ezt a stílust.

Ennek kapcsán szeretnék megemlíteni még egy blues rock lemezt, ami a 2010-ben megjelent Mobile a Bonedrivers zenekartól.

Közel sem annyira „ismertek” mint az előző zenekar, eddig két lemezük jelent meg (ez és a 2002-es Roadhouse Manifesto debüt), viszont az előző hard rockosabb blues rock helyett ők picit a lassabb, country-s fenn hangú blues-t (igen, tudom, hogy a kettő érdekes párosítás és kötelet érdemelnék, de legalább így hangulatilag el tudjuk képzelni őket) nyomatják, amiben persze kis funkys témák is szerepet kapnak. A tíz szám (+ 4 bónusz rövidített változata az eredetik közül) szintén remek hangulatú összképet ad. Bár hangulatilag totál más, mint az előző, érdemes a trióra ránézni, mert több mint igényes zenét játszanak ők is, plusz így megismerhetjük a blues rock műfaj változatosságát is. Ha az előző lemez a western világában játszódik, akkor ennek hangulatát a Route 66-es magányos motoros világához tudnám elképzelni. Nem véletlenül, az énekes Keith Karloff előző bandája, a The Gone Jackals nem is picit kötődik ehhez az életérzéshez, hiszen a Bone to Pick lemezük szolgált aláfestő zenének a LucasArts legendás, motoros bandákat felvonultató alapművéhez, a Full Throttle játékhoz. Arról meg csak annyit kell tudni, hogy a blog.hu-s avatarom is abból van, a Bone to Pick-et meg a világ legjobb lemezének tartom. Na, jó, lehet nem a legjobb, de az abszolút kedvencem, a vitathatatlan, a No. 1! :) A leginkább instrumentális szólókból felépített Northwest Girl, a minden bajt elűző, tingli-tangli It’s a Beautiful Thing és a szimplán tökéletes The Trouble with Love mind-mind kiemelkedő darabnak számítanak a lemezen!

A ZZ Top és a George Thorogood and the Destroyers törvénytelen gyermekeinek lemezéről a Rolling Stones magazin is kellemes értékelést adott (5/5), így én se tudnék mást adni, ha kéne pontozni, de szerencsére itt nem kell.

Mindkét albumot tudom ajánlani mindenkinek, ha pedig netalántán valaki egy western hangulatú kocsmában dolgozik egy sivatag mellett, vagy egy útszéli lebujban tele rosszarcú csopperessel valamelyik kanyon mentén, akkor tökéletes háttérzeneként fog szolgálni mindkettő!

Five Horse Johnson:
Official: http://www.fivehorsejohnson.com/
Facebook: http://www.facebook.com/pages/Five-Horse-Johnson-official-band-page/148445998544953?ref=ts&fref=ts
Bandcamp: http://smallstone.bandcamp.com/album/the-taking-of-blackheart

The Bonedrivers:
Official: http://www.blueblack.com/bonedrivers/
Facebook: http://www.facebook.com/TheBonedrivers?ref=ts&fref=ts
MySpace: http://www.myspace.com/bonedrivers
ReverbNation: http://www.reverbnation.com/thebonedrivers